Bár az elmúlt napok időjárása összezavarta embert, a múlt hét végén készített képeink emlékeztetnek arra, hogy naptár szerint még mindig a nagybetűs TAVASZ kellős közepén járunk :)

A Pilisben tett túránk során olyan gyönyörű kankalinmezőbe futottunk, hogy úgy éreztem, muszáj azt a rengeteg szépséget megosztani másokkal is.

Tomi fényképezőjének a fókuszát ezután a virágokra irányítottuk, hogy a tavaszi pilisi erdő virágzó csodáit bemutathassam. A túránk nem volt hosszú, összesen 13 km-t tettünk meg oda és vissza Pilismarótról a Hirsch-oromig, és bár az orom előtt van egy erősebb mászós szakaszt, ezt az útvonalat bátran ajánlom olyanoknak, akik még csak ismerkednek a természetjárással vagy gyerekkel szeretnének nekiindulni az erdőnek.

A Nap hol kisütött, hol elbújt, fordítottan arányosan attól függően, Gabesz feltette-e a napszemüvegét vagy sem, a szél pedig csak akkor vált élesebbé és kellemetlenebbé, amikor már felértünk az oromra. A 414 m magas, kevésbé látogatott „csúcs” tetején Hirsch István Magyar Királyi Közalap főerdő tanácsos tiszteletére emeltek emlékművet.

A kilátás gyönyörű Dobogókő felé és egy kicsit még a Duna is kibukkan azok kedvéért, akik felmásznak idáig :)

Visszafelé menet az egyik rét olyan hívogatóan tárult elénk, hogy nem bírtunk ellenállni és leheveredtünk a közepére csukott szemmel élvezni az erdő hangjait és a természet energiáit.

Most pedig érkezzenek a főszereplők :)

Tavaszi kankalin

Az egyetlen kankalinfaj Magyarországon, amely nem védett, a legősibb „parasztkerti” növények közé tartozik. Gyógynövényként gyökértörzsét, leveleit,  és virágját is gyűjtik, főleg felső légúti hurutos betegségek, asztmatikus, neuralgikus panaszok ellen alkalmazzák, leggyakrabban teát készítenek belőle.

Óriás zsurló

A Miklós deák völgyben futó Malom patak partján letértünk a piros kör jelzésre, így volt szerencsénk - szinte szó szerint - belebotlani néhány kisebb óriás zsurló csapatba. Az őszre akár 2 méteresre is megnövő zsurlófaj a legnagyobb a mérsékelt övön, a nedves és árnyékos helyet kedveli. A halványbarna, spóraképző hajtások kora tavasszal jelennek meg, a spórák március-április környékén érnek be és szóródnak ki. A spóratermelő egyed elhalása után már fotoszintetizáló alakban él tovább, magyarul szép zöld levelei lesznek :)  - ezért hívják teljes alakváltozással fejlődő zsurlónak.

Közönséges ínfű

Alacsony, de feltűnő színű kis virág, áprilisban-májusban virágzik. Erdők, utak szélén, réteken, gyepeken gyakori faj. Érdekesség, hogy a magját hangyák terjesztik :) Gyógynövényként sebek kezelésére használták, a zsenge, fiatal levelekből főzeléket is készíthetünk, ha egyszer az életünk múlik rajta vagy csak nagyon kíváncsiak vagyunk :)

Fehér zászpa

Bár vele a Pilisben találkoztunk, a Gödöllői-dombságban is sűrűn előforduló, június-augusztusban virágzó mérgező növényünk, mi most még nem láttuk a virágait :) Majd nyáron :) Az ókori görögök még használták elmebaj ellen, lázcsillapításra, tetűirtásra, de mérgező hatása miatt mára már csak az állatgyógyászatban van némi szerepe. A legújabb kutatások szerint elképzelhető, hogy Nagy Sándor halálát is a zászpából készített bor okozhatta (szándékosan vagy véletlenül), de erre nincs bizonyíték. Fürtös, dús, fehér színű bugavirágzatát a legelő állatok elkerülik.

Piros és sárga árvacsalán

A csalánhoz hasonló, de annál barátságosabb, 30cm magasra megnövő növényünk. Nincsenek fullánkszőrei, így a vele való találkozás nem végződik szapora vakaródzással. Az egyik legkorábbi méhlegelő, márciustól szeptemberi virágzik. Erős, jellegzetes illata van. A sárga változatának virágja és levelei vértisztító hatásúak, álmatlanság és különböző női bajok ellen főzetként, borogatásként és ülőfürdőként egyaránt alkalmazzák.

Tavaszi lednek

Nyirkos, sziklás, mészkerülő erdők, cserjések tavaszi vadvirága. Jellegzetessége, hogy a virágok az alap kék színből fokozatosan pirosodnak majd végül rózsaszín, vagy fehér színűvé válnak a virágzás során. A színváltozást az antocián nevű anyag okozza, amely a kémhatás változására a színe megváltoztatásával reagál. A szín fontos információ a megporzó rovarok számára: a már megtermékenyített, elvirágzóban lévő virágot már nem érdemes felkeresni.

Százszorszép

Az egyszerűsége és bájossága miatt sokak kedvenc virága :) A kedves, vidám növényünk neve angolszász eredetű, a  daes eage kifejezésből ered, ami annyit jelent, a "nappal szeme", ugyanis a kis virág a szirmat hajnalban bontja ki. A halhatatlan szerelem jelképeként is számon tartják. Homeopátiában rándulások, zúzódások kezelésére használják. Fiatal leveleiből salátát készíthetünk, a bimbóit sós vízbe áztatva állítólag a kapribogyót is helyettesítheti :)

Gumós nadálytő

Levele, virágzata, termése nagyon hasonlít a fekete nadálytőre. Virágzáskor a virág színe alapján meg tudjuk különböztetni őket, ha épp nem virágoznak, akkor az élőhelyük segít: a fekete nadálytő nedves, vizes talajon él, a gumós erdőszéleken, tisztásokon.

Ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre Tomi éles szeme, botanikai tudása és csodás fényképei nélkül :) Köszönöm :)

Ha úgy vesszük, a blogom írása holtponton van, mert mostanában (értsd az elmúlt fél évben), szinte egyáltalán nem számoltam be a túráinkról, pedig elmondhatom, továbbra is ugyanolyan aktívak vagyunk, mint eddig voltunk. Csak érdekességképp: Tomi karácsonyra kapott tőlem egy videót a tavalyi évünkről, amelybe az év közben készített képeinket válogattam, és az erős szelekció ellenére 45 percre rúg – aki látta, mind azt a kérdezte, csináltunk-e mást is tavaly a túrázáson kívül. Egyébként igen :)

Ezt a bejegyzést mégsem emiatt szeretném megírni, hanem azért, mert egy újabb erős komfortzónán kívüli, részemről nagy teljesítményt igénylő túrára készülünk a hétvégén, és elég sok félelem van bennem azzal kapcsolatban, hogyan fogom bírni. Gondoltam, rákészülök, keresek pár technikát, jótanácsot, ki hogyan szokott túllenni a holtpontjain, jól jöhet pár praktika a hegyen, amikor sírva ülök le majd megint, hogy én ezt nem bírom, én nem ezért jöttem, én csak jól akartam érezni magam... :)

Mert ilyen már volt, tavaly nyáron, amikor egy kicsit nagyobbat kanyarítottunk ki az Alpokból, mint eredetileg terveztük, így 18km és 1800m szint le-fel megtételével erősen feszegettük a határaimat. Már az út 2/3-ánál jártunk, amikor úgy éreztem, sosem érünk vissza, elegem van, miért kellett ezt megint így túlhúzni, és egyébként is, én vagy a hülye, miért nem tudok jobban ragaszkodni a nekem való távokhoz. Leültem és potyogtak a könnyeim, dögfáradtnak éreztem magam. A praktika akkor Tomi volt – mint sok más élethelyzetemben is :) Olyan motiváló beszédet tartott nekem, hogy végül csak felálltam és elindultam. Sok mindenre nem emlékszem belőle, miket mondott nekem, abban az állapotban csak felfogni tudtam a dolgokat, megjegyezni nem, de arra pontosan emlékszem, hogy csodáltam őt azért, hogy ilyen türelemmel és ennyi racionalitással, mégis megértéssel tud fordulni egy hisztis nőhöz a hegyen, aki gyakorlatilag az ő holtpontot alig-alig ismerő, energikus túráját akár el is ronthatná ezzel a közjátékkal.

Sok mindent mondott és sok mindenben igaza volt: akkor pszichés fáradtságot éltem át. A lábaim, a fizikumom, a tüdőm, minden testrészem bírta a terhelést, az agyam kezdett el ellenállni és visítani, hogy ennyit nem szoktam, ezt talán nem is kellene már bírni... De feladni nem lehet. És ez az, ami engem ki szokott billenteni a holtpontból. Nem maradhatok a hegyen. Le kell jönnöm, ennyi. Van választásom: fent maradok, ami nyilván nem opció, vagy lejövök, akár négykézláb. És lejöttem, akkor is, és a testem nem hagyott cserben, akkor sem.

Holnap megint olyan teljesítményre készülünk, amilyenre még nem volt példa a túratörténelmemben. A túrák kulcskérdése a jó felkészülés, a felszerelés, az útvonal kiválasztása, az erőnlétünknek megfelelően választott táv és szint, az előzetes tájékozodás az időjárásról, ezek mindig alapvetőek a túra sikeres kimenetelében. Gondoltam, a szokásos pakkot még megtolom egy kis holtpont-kisokossal.. és meglepve tapasztaltam, hogy amilyen gazdag anyagok vannak az interneten a túrázásról, túrabeszámolókról,  olyan keveset találok a holtpontok kezeléséről.

Ezért a blogom történetében először kéréssel fordulok az olvasóhoz: vannak-e bevált trükkjeitek, taktikáitok arra a bizonyos pontra, amikor úgy érzitek, ez a vége, elég volt és egyébként is..? Ti mit szoktatok tenni?

Holnap hótalppal vágunk neki a Göller 1766m-es csúcsának az Alpokban. Az előrejelzés szerint vakító napsütés időre számíthatunk, 0-3 fok! A túraterv 14 km 750m fel/le szinttel, egy ilyen nehézségű túrát nyáron gond nélkül lenyomok, hótalppal combosabb lesz, de hasonlóra azért volt már példa a életemben :)

Gondoltam, egy kicsit azért beharangzom – magamnak is- a túrát a hótalpazás gyönyöreiről szóló bejegyzéssel.

Hótalpazni jó? Semmiképp nem rossz :) A hótalpnak köszönhetően tudunk olyan szűzhóval fedett magashegyi tájakon barangolni, ahol egyébként combközépig süllyednénk. Fárasztó? Attól függ, milyen a fizikai felkészültséged és mekkora távot teszel meg :) Nem különösebben technikás a használata, az ember néhány lépés után már megszokja, hogy megnövekedett a talpmérete, persze az első pár méteren még felbotolhatsz saját magadban :). Azt nehezebb megszokni, hogy a tempó lassabb, mint egy normál túrán, de az energiáidat ugyanúgy bele kell pakolnod, sőt. Hótalppal kb. másfél-kétszer annyi idő alatt teszed meg ugyanazt a távot, mint nyáron.

Az egészen biztos, hogy az egész testet átmozgatja a hótalppal és a botokkal való haladás, szóval egy kiadósabb túra után biztosan felfedez az ember néhány új izomcsoportot magán :)

Maga az eszköz nem bonyolult és nem is újkeletű, a századok során számos átalakuláson ment keresztül – nekem sokszor a talpra illesztett teniszütő jut eszembe a Hahótából, de persze ennél már sokkal kifinomultabb és teherbíróbb hótalpak állnak ma már rendelkezésre :)

 A mai modern darabok általában már könnyűfém és kompozit anyagból készülnek, vannak gumikötéssel és vannak kapcsos hevederrel a bakancsra erősíthető változatok, a cél az, hogy könnyű legyen és stabil, lehetőleg ne essen le a lábadról minden harmadik lépésnél, mint ahogy Tomi járt tavaly a Gyömbérre menet... A méret pedig igenis lényeg: ha túl kicsi, elsüllyedsz, ha túl nagy, még nehézkesebbé teszed a haladásodat.

Hasznos állítható méretű túra vagy síbotokat is használni, ezek ráadásul garantáltan segítenek az átmozgatásban :) A kamásli (lábszárvédő) viselése szintén ajánlott, mert így a hó nem jut be a bakancsba, de a nadrágba sem :)

Szóval összességében véve jó móka, kristálytiszta hegyi levegőn, mesebeli, hófödte tájakon túrázhatunk a hótalp segítségével, de ahogy minden túrára, úgy a hótalpas túrákra is igaz: felkészülve, a távot az erőnlétünknek megfelelően választva, az időjárásról különös alapossággal tájékozódva érdemes útnak indulni (télről és magashegyekről beszélünk), hogy az élmény teljes legyen, és se fáradtság, se technikai problémák, se az időjárás ne húzza keresztül a terveinket. Remélem, holnap is ilyen mosolygós képek készülnek rólam, az eredményről mindenesetre beszámolok :)

Talán véletlen, talán nem, hogy pont akkor, amikor az egyik legkedvesebb barátom hamarosan Biatorbágyon kezd dolgozni, Tomi előállt egy biatorbágyi túra ötletével. Biatorbágy? Túra? Ez nekem nem áll össze, ott autópálya van, és ipari park, na és persze Matuska Szilveszter merénylete. Hogy természeti csodákban is gyönyörködhetnénk arrafelé, erre nemigen gondoltam… Kellemesen csalódtam, és ahogy Kowalsky énekli, egy pillanatra nekünk is megállt az idő Biatorbágynál (1:56) :)

A viadukt aljában parkolunk le, hogy a parkoló melletti kedves kis zöld parkban elfogyasszuk a reggelinket, miközben a hídban gyönyörködünk. A kettős vasúti völgyhíd a Füzes-patak felett ível át, híressé sajnos egy szomorú esemény, Matuska Szilveszter robbantása tette 1931-ben, amikor a robbantás következtében a hídon áthaladó gyorsvonat kisiklott és a mélybe zuhant, 22 ember halálát okozva. (Filmesek figyelmébe: 1982-ben Viadukt címen az eseményről amerikai-magyar-nszk film is készült, az IMDB-n 6,2 – felkerült a megnézendő listámra ;) ).

Mi szeretnénk mielőbb eltűnni az autók közeléből, ezért  ezúttal nem a viaduktot nézzük meg közelebbről, hanem átkelünk a patakon keresztül az út alatti alagúton, hogy rákeveredjünk a piros turistajelzésre. Az átkelést a velünk tartó Pepe élvezi a legjobban, ahogy leérünk a patakhoz, rögtön bele is hasal, hogy a kora őszi nyárban lehűtse magát :) Régebben mindenféle cselt be kellett vetnünk, hogy a egyáltalán vízhez érjen, egy pocsolyától is nyüszögni kezdett, nehogy a vacsa-vacsa lábacskái benedvesedjenek, de szoktatással most már odáig jutottunk, hogy ha vizet lát, a varacskos disznó hozzá képest kezdő strandoló :) Ez különösen akkor előnyös, amikor közvetlenül az autóba szállás előtt talál magának hívogató pocsolyát – szóval most próbáljuk megtalálni ebben is az arany középutat :)

Az alagút végén kibukkanva rögtön meglátjuk a piros túrajelzést – térkép szerint a patak mindkét oldalán fut egy, de mi a lentire találtunk rá hamarabb, így ezen indulunk el. A túráknak mindig ez a szakasza a legkevésbé kedves a számomra: kijutni a településről. Ráadásul tényleg nagyon meleg van, az aszfaltot tűzi a Nap, árnyék az utcákon haladva nemigen ér bennünket, így alig várom, hogy végre elhagyjuk a házakat. Nemsokára meglepetés ér bennünket: elértük a sportpályát! Ez miért meglepetés? A neten talált térkép méretaránya nem volt feltüntetve, most viszont már egyértelműen látszik hogy sokkal kisebbek a távolságok, mint ahogy gondoltuk, így gyorsabban is haladunk :) Örömünkben megegyezünk Tomival, hogy visszafelé igénybe fogjuk venni a pálya szélén lévő vendéglátó ipari egység szolgáltatásait :) 

Innentől már sokkal őszintébben húzódik mosolyra a szám: az Iharos völgyben folytatjuk az utat, jobbunkon a Közép-hegy, a balunkon egy szép erdősáv húzódik.

Sajnos sok árnyékot itt sem lelünk, ezért úgy döntünk, az egyik kis szekérúton felmegyünk az erdőbe – a térkép szerint ez pont a fenti piros turistaútba fut bele, amelyet mi egyébként is kerestünk. Kis emelkedőn haladunk felfelé, míg elérjük az útkereszteződést, ahol a piros a szekérútba fut, így most már pályán vagyunk :)

Egy kaszálóra érve kapjuk meg az első kilátásunkat a Budai-hegységre és az ipari parkra, reméljük, hogy amint magasabbra haladunk, ebből még többet látunk majd.

Hamarosan kicsit erősebb kaptató következik – őszintén szólva, kicsit erősebb is, mint amire számítottunk, van meredeksége, de végül is közel 300m-re kapaszkodunk fel. Meg is jegyzem Tominak, hogy ha ez ember magashegyre készül, itt érdemes lenne edzeni, fel-le rohanni ezen az emelkedőn 10-szer megtenné a hatását a fizikai felkészülésben :)

A térkép hamarosan 360 fokos kilátást ígér, ebből 180 fok teljesül, de így is csodás a panoráma a viaduktra és a városra.

Az ösvény jól követhető, a jelzések szépek, így öröm túrázni :) Nem sokkal a kilátás után megérkezünk a Kő-orrhoz, majd a Négyes- és a Hármas-sziklához. Különleges, szép és váratlan sziklák ezek az erdőben, viszont épp eléggé magasak és kitettek ahhoz, hogy kiülésre hívogassanak bennünket :) Pepét csak pórázzal visszük fel, ügyesen szökell át a kiugró lapos tömbre, Tomi pedig ismét szebbnél-szebb fotókat készít az alattunk elterülő tájról :)

A keskeny turistaúton hamarosan egy táblába botlunk, amely jelzi, hogy a biatorbágyi kaptár köveknél járunk, amelyek védelem alatt is állnak.

Kaptárkövekkel találkoztunk már a Bükkben, de nem tudtuk, hogy Biatorbágy is büszkélkedhet ilyen sziklaalakzatokkal :) Ezeket a fülkéket a legújabb kutatások alapján méhészkedésre használták, bár ez még mindig csak egy, nem bizonyított elképzelés – néhányak szerint kultikus, áldozati célokat szolgáltak. Tény, hogy a legtöbb fülke alkalmas méhcsaládok telepítésére, így méhkaptárként funkcionálhattak. Tomi mutogatja meg nekem, hogyan zárhatták el őket – nagy szerencse, hogy van egy kis tudós a háznál :)

A kaptárkövektől lefelé visz az utunk – morzsalékos, ennek következtében igen csúszós és megint csak igen meredek ereszkedés kezdődik, óvatosan kapaszkodva haladok lefelé, míg Tomi és Pepe szokás szerint lerohannak a hegyoldalon :) Ahogy leérünk, rövid szintezés után kiderül, mire volt jó az ereszkedésünk: hogy újra felmásszunk! Ez a szakasz újabb meglepetés Biatorbágytól. Induláskor még mosolyogtunk, gondoltuk, a tátrai és alpesi túráink után a szintek itt nemigen okozhatnak majd nekünk gondot, de hiba volt tiszteletlenül nekivágni az útnak: szó szerint térdre kényszerít minket az újabb emelkedő, olyan meredek, hogy négykézláb haladok felfelé, ráadásul folyton figyelek, hova lépek, mert itt is olyan morzsalékos, mint az imént lefelé volt.

Felérve szusszanunk egy kicsit, majd egy az erdő mellett tovább haladva a pirosan egy irtáson találjuk magunkat. Egy terepjáró húz el előttünk – nem sokkal később látjuk, hogy etetőanyagot szórnak szét a vadászles körül… Nem lennék az éhes disznók helyében… Az irtás nagyon gazos és fülledt, a parlagfű csak kicsivel alacsonyabb nálunk, már nem csak Tomi tüsszög az allergiától, de Pepe is, az orrára zúduló pollentömegtől sárga színben pompázik a fekete orrocskája. A kilátás azért sok mindenért kárpótol bennünket, ebből a szögből még nem láttuk a Budai-hegységet. Készül néhány szép fotó a hagyásfákról, majd lassan beérünk az erdőbe.

Gyönyörű, telepített tölgyesben találjuk magunkat, míg kiérünk a Hosszúrét oldalába.

Kevéssel később elérjük a műutat, ahol balra fordulva a volt rakétabázis bunkereihez tudnánk menni – nagyon szeretjük és rendszeresen járjuk az ilyen helyeket, de most nincs rá időnk, ezért ezt egy következő alkalomra tartogatjuk, helyette inkább ismét felfelé indulunk egy emelkedőn, melynek a tetején Tomi „száradási szünetet” rendel el :) Mostanra nagyon kellemetlenné váltak a bogarak körülöttünk – igen, nyár van és fülledt meleg, és igen, az erdőben bizony élnek bogarak, nem is kevés, de azért ez most már bosszantó, a fülemből piszkálom ki őket, Pepének rendszeresen ellepik a szemét, úgyhogy győzzük hessegetni őket magunk körül.

Úgy döntünk, nem piroson folytatjuk majd az utat, hanem a pirosba torkolló újabb szekérúton átcsapunk majd a piros keresztre, de a piros kereszt elénk jön: a Bia 25 teljesítménytúra jótékony utóhatása, hogy táblával és felfestéssel jelzik is a piros kereszt útvonalát, így még tanakodnunk sem kell, rögtön át tudunk térni a másik útra. Ennek ellenére vagy ezzel együtt meg kell dicsérjük a térképet, amelyet használtunk. Tomi találta a neten, és nem is számítottunk rá, hogy ennyire megbízható lesz, domborzatban, utakban, egyéb jelölésekben is nagyon jól használható és nagyon jó segítségünk volt egész úton, bárcsak minden turistatérkép ilyen színvonalú lenne!

Hétvégi házak és nyaralók mellett visz el az utunk, ki kutyával, ki másképp próbálja távol tartani a hívatlan látogatókat :)

Amennyire látszik, a panoráma ezekről a telkekről biztosan csodás, de megállapítom, hogy a mi környékünk van legalább ennyire szép, nem cserélném le :)

Az erdőben újabb meglepetés vár minket: egy érdekes löszfal nyúlik be az úttal párhuzamosan futó kis ösvényen, ha nem löszből volna, jó védett kis bivakhely is lehetne :) Továbbhaladva sem maradunk látnivaló nélkül: a dolomitos kőzet kibukkan a talaj alól és kis törpefenyőkkel tarkított érdekességként mutogatja magát. Tomit a Keszthelyi-hegység dolomit bányájára emlékezteti, nézve annak képeit valóban van hasonlóság, csak ez sokkal-sokkal kisebb :)

Elhagyva egy kis pihenőhelyet, amelyet az okos kis térképünk természetesen jelzett, kibukkan előttünk a Nyakas-kő. Gyönyörű látvány, igazi természeti szépség, és adja magát, hogy azonnal rámásszunk!

A talaj, ahogy az út többi részén már megszoktuk, erősen morzsalékos, de hipp-hopp a sziklánál vagyunk, hogy a sziklamászást is gyakoroljuk. Pepe ügyesen mászik – egy darabig. A laposabb részre érve, közvetlenül a nagy szikla aljánál embernyi magas már a lépték. Két másik turista napozik a kisebbik sziklán, mosolyogva nézik, ahogy Tomi megoldja Pepe feljutását, mert ugye arról szó sem lehet, hogy egy túrakutyából ne neveljünk egyben sziklamászó kutyát is:) A nyakörvénél és a bőrénél megragadva (amiből Pepe az égvilágon semmit nem érez és boldog megadással és bizalommal tűri, hogy a gazdi azt csináljon vele, amit akar, csak a közelében maradhasson), felemeli Pepét a sziklára, hogy utána engem is felsegítsen. Még pár lépcsőszerű kapaszkodás és ott is vagyunk a szikla tetején! Mesés a panoráma, látszanak biatorbágyi víztározók, Etyek, és a távolban a Gerecse vonulata.

Gyönyörű hely és nagyon magasan vagyunk! Pepét pórázzal őrizzük és kicsit süttetjük magunkat, mielőtt leindulunk. Lefele hasonló a menet, Pepe bátran jön velünk és egyszer sem bizonytalanodik el. Egy kis hasadékon átpréselve magunkat elindulunk egy lefelé tartó ösvényen, hogy utána a kicsit újra felkapaszkodva a sziklák szélén haladjunk tovább a piroson.

Oldalról nézve is impozáns a szikla, de a mélység is, ami alattunk van, úgyhogy Pepe marad pórázon :)

Az utunk hosszan vezet a sziklák tetején, a Madár-szirten és a Százlépcsőn keresztül, míg újra az erdőbe érünk. Néhány magára hagyott, az enyészetnek adott pince mellett haladunk el, fotótémának ismét remekek, de sajnáljuk,  hogy ezen a szép helyen így pusztulnak a jobb sorsot is látott kis tanyák.

Úgy döntünk, leválunk a pirosról, hogy a patak mentén folytassuk majd az utunkat. A Kutya-hegy és a Turista út találkozása szinte sorsszerű a számunkra :)  

Bár a tervünk jó volt, és a szántóföldön átkelve el is érjük a patakot, de sajnos annyira benőtt és elhanyagolt, hogy esélyünk sincs leereszkedni és így a mellette futó utcában gyalogolunk végig a Viaduktig, ahol Pepe ismét fürdőt vesz :)

Visszaérve megállapítom, hogy helytelenek voltak az előítéleteim a hellyel kapcsolatban: Biatorbágy környéke sokkal szebb és sokkal több látnivalót kínál, mint gondoltam volna. Tökéletes túra kutyával, és már csak az elinduló turistákon múlik, mit és mennyit szeretnének bevállalni, amikor ezeket a csodálatos helyeket szeretnék megnézni. A rövidre tervezett túránk végül közel 25km-es lett megint – szintek, látnivalók, távolság, mindent megkaptunk, amit egy túrától szeretünk megkapni :) Jó volt :)

A Balatonnál töltött hétvégénk szerencsésen alakult - egy átpancsolt nap után egy hidegfrontnak köszönhetően hűvösebb idő érkezett, így tiszta sor volt, hogy az időt kirándulással fogjuk tölteni és az egyik kedvenc időtöltésünknek, a vártúrának szenteljük a napot :)

Öten indulunk útra: Reni és Dönci, a "szállásadóink, Tibcsi, a bátyám, akivel közös örökségünk a "várbuzulás", amikor csak lehetőségünk van és a közelünkbe kerül egy épebb vagy romosabb várkupac, biztosan addig nem nyugszunk, amíg végig nem megyünk az összes falán és be nem bújunk az összes létező üregébe, Tomival és velem pedig két lelkes túrázót is kapott a társaság :)

Balatonmáriafürdőről indulunk - az első gondolat a sümegi vár, de mivel itt már jártunk és ráadásul várhatóan nagyon sok embert vonz a hűvösebb időben, ezért két másik, kevésbé ismert és talán kevésbé látogatottabb, ám szintén nagyon közeli várra esett a választásunk: a Rezi és a Tátika vár várt ránk ezen a napon.

Előbb Rezibe megyünk, a falu Keszthelytől 8 km-re, a keszthelyi fennsík belsejében fekszik.Érdekesség: a név jelentése erdőbeli tisztás, hegygerincnek emelkedett része, magas fennsík. A településnek nincs átmenő forgalma - kivéve a turistákat, akik az OKT-n indulnak el, mert a kéktúra keresztül visz a falun, így tudjuk, még egy hely, amelyet jobban meg fogunk ismerni, többek közt a kocsmában, ahogy szoktuk :) A helyiek által termelt rizling szőlőnek köszönhetően Rezit Rizlingországnak is nevezik, de a szőlős dombok mellett gyönyörű erdők is övezik a települést, túrázásra, vadászatra csábítva az erre járókat. A falu határában elhaladunk a Dinó- és Kalandpark mellett, néhány T-Rexet és a drótkötélpályát megbámulva a kocsiból úgy döntünk, ezt ki is pipáltuk, de kisgyerekkel biztosan nagy élmény lehet :)

A településen tábla jelzi, merre menjünk a vár felé, így hamarosan földúton folytatjuk az utunkat addig, míg le nem parkolunk kb. 2,5 km-re a vártól. Több autó is van, sokan még feljebb álltak meg, de ahogy Tibcsi is megjegyzi, "az az igazi, amikor egy várhoz mászni is kell, nem csak felmegyünk autóval". Az út mellett az erdő fohásza fogad bennünket:

Kezdetben széles, kavicsos autóúton haladunk felfelé, a táj már néha megmutatja magát és szépen süt a nap is :)

A várhoz vezető út végig ki van táblázva, nem lehet eltéveszteni. Tomcsi időnként felkap egy bogarat, hogy előadást tartson róla, vagy egy-egy növénynek dörzsölteti meg a levelét, hogy na vajon mi lehet ez és mi a legközelebbi rokona :) Meglepődve tapasztalom, hogy egyre több mindent ismerek fel, hála neki, bár tegyük hozzá, jó néhány levéldörzsölésen túl vagyok már :) A földes út végén egy kis esőbeállós pihenőhely van, nagyon szép igényes, látszik, hogy költenek rá, hogy kiszolgálják a turistákat, és ezért mi nagyon hálásak vagyunk :)

Innen kezdjük meg a mászásunkat a 427m magasan álló várhoz. Ez már erdei ösvény, sziklás, köves, és az előző esti nagy esőnek köszönhetően kissé saras, néhol ki is mosta az utat a víz. Én szerencsés vagyok, mert a túracipőm van rajtam, és Reni is jól járt, hogy a sportcipőjét vette fel, de Tomi az inkább utcai, mint sport cipőben jobban csúszkál, mint szokott, na nem mintha ez neki gondot okozna. Az emelkedés nem hosszú, és nem sokára ott találjuk magunkat a vár előtt, ahol kimondottan szép, pihenő- és tűzrakó helyekkel teli ligetes kis erdő fogad bennünket, ez volt a hajdani elővár területe. Jártunk már néhány várnál, de ilyen szépséges fogadtatásban még nem volt részünk, arra csábít, hogy egy egész napot eltöltsünk itt tüzet rakva, szalonnát sütögetve.

A várban újabb meglepetés ér minket: a kapu fagerendákból készült, a falak fölé pedig szintén fából készült faszerkezetet emeltek, hogy ezzel védjék a várat a további pusztulástól.

A kapun belépve jobbra és balra is egy-egy felújított lakóhelyiség, tovább haladva pedig az egykor 9 méter magas falak maradványai láthatóak a boltívekkel.

Persze már a falakon szaladgálunk és fotózkodunk, és van is mit: a kilátás fantasztikus minden irányba. Látjuk a sümegi várat és a Balaton egy kis szeletét, látjuk a kedvenceinket, a tanúhegyeket, a szemben lévő erdőből pedig kibukkan a zalaszántói sztúpa fehér kupolája.

A várat feltehetően az 1200-es évek végén építették, később az oklevelekben "Castrum Rezi"-ként említették. Sok évszázadon keresztül a Pethő család birtokolta, akik a mohácsi vész után meg is erősítették, így a környék népének menedékhelyévé is vált, de a katonai szerepvesztése után később mégis úgy döntöttek, hogy lerombolják. A Pethő család kihalása után a vár visszaszállt a koronára, hogy aztán a XVIII. században a Festetics család vásárolja meg, akik 1945-ig voltak a vár "urai". A régészeti feltárások és a helyreállítási munkák 2000-ben kezdődtek meg, ennek köszönhetjük, hogy mi ilyen szép, gondozott állapotban láthatjuk.

A várfalakon ücsörögve süttetjük magunkat, bár a szél néha felerősödik.

Miután kigyönyörködtük magunkat, elindulunk kifelé. A bejárattól jobbra kis ösvény vezet, ez visz ki a dolomit sziklákhoz a vár alatt. Kicsit meredek mellettünk az erdő, de Reni is bevállalja, pedig tériszonyos :) Megéri: a sziklákon helyet foglalva tovább csodáljuk a páratlan kilátást. 

Visszafelé a vár másik oldalán mászunk - ez még nagyobb kihívás, helyenként erősen kell kapaszkodnunk a várfalba, hogy le ne csússzunk.Igazi izgalom végigügyeskedni magunkat a helyenként igen keskeny ösvényen, egymás kezét fogva segítjük át egymást a nehezebb részeken. Reni ismét bizonyít, pedig itt már tényleg van mélység alattunk :)

A rövid, de adrenalindús mászás után kicsit megpihenünk a ligetben, mielőtt ugyanazon az úton, amelyen feljöttünk, leindulunk az autóhoz.

A következő állomásunk a Tátika vár. Térkép nincs nálunk, így a neten talált információk alapján próbálunk tájékozódni, merre is keressük. Eszerint a  Zalaszántó és Bazsi közötti országút mellett fekvő Hidegkúttól indul a turistaút a várhoz. Az országúton meg is találjuk a táblát - először autóval próbálkozunk és nem jó irányban :), de aztán rájövünk, hogy a legjobban akkor járunk, ha rögtön itt parkolunk le, és a Rezi váréhoz hasonló hosszúságú és nehézségű utat innen indítjuk. Megint a kéken haladunk és ahogy elhagyunk egy nyiladékot, gyönyörű bükkerdőben találjuk magunkat, hatalmas fák nyúlnak az égig, helyenként gyertyán, tölgy is kíséri az utat - tábla is jelzi, természetvédelmi területen járunk. Az erdő szépsége feledteti az emelkedő nehézségeit, bár Dönci elég jó tempót diktál a meglehetősen meredek ösvényen.

Nagyjából 25 perc alatt felérünk a 413m magas hegy tetejére, és végre megpillantjuk a várat is, amely egészen idáig egyáltalán nem mutatta magát :)

A várfalon néhány munkás ücsörög fűkaszával, előttünk indultak fel - körülnézve, rá is fér a vár területére egy kis gyomirtás. Szerencse, hogy vannak magas falak, mert így legalább látszik a rom :) A Rezi várhoz hasonlóan ez is szabálytalan alaprajzú vár, és ebből sem maradt fent sok, viszont - bár úgy olvastam, vannak törekvések - a helyreállítási munkák elmaradnak a Rezi várhoz képest, pedig jó lenne, ha a pompás kilátás mellett a várban is lehetne gyönyörködni. 

A Tátika név egy honfoglaláskori nemzetség nevéből származik, akik vélhetően még a tatárjárás előtt építették az erődítményt, mint magán kővárat. Ez akkoriban is elég jelentős vállalkozás volt és csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak. Később a hatalmaskodásaik miatt a király elkobozta és veszprémi püspöknek adta a várat. A XV. században már a zalai főispáné, de miután a törökök feldúlják és felégetik, a várat a sorsára hagyják, míg aztán ez is a Festeticsek birtokába kerül.

Tomi még idefele jövet olvasta fel nekünk a várhoz fűződő legendát: "Szánthó Gáspár árván maradt lánya, Magda menyasszonya volt a szomszédos vár urának, Rezy Sándornak, aki - miután a török ellen csatába indult - hűtlen lett szerelméhez. Persze aztán bántotta is őt a lelkiismeret, így hazatérve felbontotta jegyességét mátkájával, és elvonult az erdőbe remetének. Magda mostohája, Judit asszony - aki újra férjhez akart menni - cseh szolgájával szövetkezve elhatározta, megöli nevelt lányát, mert féltékeny lett Magda szépségére, neki pedig nem akadt kérője. Az volt a tervük, hogy karácsony esti imádkozásra hívják Magdát a hegy sziklás oldalán álló Rozália-kápolnához - ahol egykor a kislány nevelője, a remete Lázár élt, akit a gonosz Judit orvul legyilkolt -, hogy onnan a mélybe taszítsák. Magda megölését az erdőlakó Rezy Sándor akadályozta meg, akinek tudomására jutott az özvegy célja. A másvilágra küldi az ördögi szövetségeseket, akiknek holttestét a farkasok hordják szét. A szerelmesek aztán mégsem lesznek egymáséi: Sándor Rómába zarándokol bűnbocsánatért, Magda pedig beáll a veszprémvölgyi apácák közé." Tekintsünk el attól, hogy a gonoszt pont Juditnak hívják, inkább felhívom figyelmet, hogy Kisfaludy Sándor még verset is írt erről a históriáról... :)

A várból ismerős tereptárgyakat látunk újabb szögből: a sztúpa innen is jól látható, a sümegi vár már közelebb van és szintén megcsodálható, még ha a várból már kevés is maradt, pár falon és beomlott pincén kívül sok mindent nem látunk, bár mi nagyon szeretjük az ilyen vadregényt is.

Lassan elindulunk lefelé, Tomi gyűjt néhány gombát, míg ereszkedünk, hogy leérve két Balaton környéki várral a "zsebünkben" hazamenjünk:)

Két évvel ezelőtt Benyuska invitált minket a Grossvenediger, Ausztria 4. legmagasabb hegyének a megmászására. Négyen indultunk útnak – Cili, Peti, Tomi és én. A mászás napja esősen, ködösen indult, így Cili és Peti, a két hegymászónk úgy döntöttek, nem kockáztatunk, nem próbáljuk be a csúcsot, de az élmény akkor is nagyon nagy volt, hiszen először jártam 3000 méteres magasságban. Tudtuk, hogy vissza fogunk térni és újra meg fogjuk próbálni, „a hegy megvár” nem csupán közhely :)

Az idő most érkezett el, hogy pótoljuk, ami akkor elmaradt: Tomi szülinapjára megkapta tőlem a Trekwolf által szervezett július végi csúcstámadást. Izgatottan vártuk a napot, gondolatban és fizikailag is készültünk rá, hogy olyan magasságba másszunk, ahol még nem voltunk. Az indulás előtti napokban gondosan összekészítettünk mindent és többször is (naponta és naponta többször :) ) ellenőriztük, hogy mindenünk megvan-e :) Bár úgy tűnt, minden ok, indulás előtti este és az indulás reggelén Tomi minden logisztikai képességét latba vetette, hogy mindent, amire szüksége van, be tudjon préselni a 40 literes hátizsákjába – ha egy 46-os méretű D-s talpú hegymászó bakancsot tettem volna a zsákomba, nekem is fel lett volna adva a lecke :)

Tamás, a Trekwolf vezetője és tulajdonosa számunkra igen szerencsésen úgy döntött, hogy velünk tart erre a túrára, így vele és túravezetőnkkel, Attilával együtt utaztunk ki Ausztriába. Hajnal négykor indultunk Erdőkertesről, hogy Pesten időben találkozási ponton legyünk. Valahogy cseppet sem éreztem magamnak fáradtnak, azért viszont kimondottan hálás voltam a sorsnak, hogy az előttünk álló 750km-t nem nekem kell levezetnem. Attilát Tatabányán vettük fel, és vele kiegészülve pár megállót útba ejtve kora délután érkeztünk meg Hinterbichl-be, ahol már csak a három másik túratárs csatlakozását kellett megvárnunk.

Ahogy befut Andi, Kati és Péter, Attila kiosztja számunkra a technikai felszereléseket: kapunk beülőt, hágóvasat, a sisakról végül lemondunk, Attila ebben ránk bízza a döntést: a terep nem annyira sziklás, hogy kötelező legyen, így végül úgy döntünk, nem is kérünk, jégcsákány helyett pedig maradunk a botnál – jégcsákány Attilánál és Tamásnál lesz, ha szükség lenne rá.

Hinterbichlben már előjönnek az emlékek, ahogy a túra során folyamatosan, a két évvel ezelőtti próbálkozásról. Nagyon szeretném, ha itt lenne velünk Benyuska, hiszen neki köszönhetjük, hogy a figyelmünk egyáltalán ilyen irányba fordult – a sors furcsa fintora, hogy az övé pedig időközben másfelé.

Három órakor indulunk a 2121m magasan lévő Johannishüttéhez a Venediger taxival: ezzel a kis „csalással” az elején letudunk kb. 600m szintemelkedést, amely most elsősorban az időnyerés miatt fontos a számunkra. A Venediger taxi családi vállalkozásként üzemel 3, kimondottan hegyi viszonyokra átalakított Mercedes kisbusszal. A retúrjegy 20 EUR-ba kerül, kb. 20 perc alatt visznek fel a hüttéig. Az utat múltkor már megjártuk gyalog is, ismerősek a kanyarok, a vízesések, emlékszem, hol miről beszélgettünk Cilivel :) Ahogy emelkedünk a busszal, a kilátás egyre fantasztikusabb – tériszonyosoknak viszont nem ajánlom, hogy sokat nézelődjenek :) A keskeny, kavicsos, szűk út meredek szakadék mellett fut felfelé a völgybe, de a kilátásnak bizony ára van :) A sofőrök persze teljes magabiztossággal közlekednek az általuk naponta sokszor megtett útvonalon. A hegyoldalak és alattunk fekvő mélység látványa közülünk mindenkit mosolyra fakaszt :)

A fenti parkolóban a mi 7 fős csapatunk mellé kb. ugyanennyi (talán lengyel) fiatal tervez beszállni a 8 fős buszba – kicsit összébb húzódunk, ők pedig a csomagtartóba préselve magukat végül maradéktalanul megtöltik a buszt, ami nem emeli az ember biztonságérzetét, de ez itt bevált dolog :)

A hüttéhez érve felszerelkezünk, és nekivágunk a ránk váró 4km-nek és a közel 900m-es szintemelkedésnek. Miután elhaladunk a hütte mellett, már ott is a kereszt, ahol anno Benyuskával pihentünk meg a leérkezésünket követően, majd átmegyünk a bő vizű, sebesen és zajosan futó patak feletti kis fémhídon, hogy megkezdjük a mászásunkat. Az idő kicsit borús, felhős, így bár innen tiszta időben már szépen látható volna a Venediger csúcsa, a felhők ezt most elrejtik előlünk.

Fülemben csengenek Cili és Benyuska jó tanácsai, amikor először itt jártunk: a magasság miatt sokkal jobban figyeljek a hidratálásra, igyak sokat, és a számomra kényelmes tempóban, de folyamatosan haladjak felfelé. Szerencsére az Attila által diktált tempó pontosan megfelel az általam választottal is, így bőven marad kedv, erő, energia a beszélgetésre, a túratársakkal való ismerkedésre is ) Kiderül, hogy Kata és Péter már többször is jártak ennél magasabb csúcsokon, voltak az Elbruszon is, most pedig pár hét múlva Nepálba készülnek, hogy ott 6100m-ig emelkedjenek :) Andinak, akárcsak nekünk, az első 3000 feletti túrája. Lassan, fokozatosan emelkedünk, negyed óra elteltével viszont égi permetet kapunk a nyakunkba, úgyhogy előkerülnek a kabátok és a hátizsákok védőhuzatai is, így indulunk tovább.

Sajnos úgy tűnik, Péter nincs jól: fáj a torka és betegnek tűnik, lassan halad, nem tud beszélni sem. Próbálja a torokfájást csillapítani cukorkával, de ez most kevésnek tűnik ide.

Lassan kibukkan a gleccser egyik alsó ága: a szürkés-feketés jeget a gleccser által magával sodort törmelék színezi sötétre. A jobbunkon magasodó hegyek sziklái is szürkén törnek az égbe, színt csak a mi hátizsákos kis csapatunk jelent itt.

Andi folyton a mormotákat hívogatja, csalogatja, még répával is készült nekik, de csak sokára és messze pillant meg egyet Tomi, nekem nagyon kell meregetnem a szemem, hogy egyáltalán észrevegyem :) Nem úgy a teheneket: amilyen kicsinek tűnnek, egyre közelebb érve annál nagyobbak, ahogy az út mellett békésen legelésznek, heverésznek – és szeretik egymást :) Bizony, a bikák ilyen magasságban is bikák, úgyhogy óvatosan haladunk el mellettük, miközben nevetgélünk, hogy csak most ne ejtsünk le semmit, amiért hajolgatni kellene :)

Az eső lassan eláll, mi pedig éhesek leszünk, megállunk egy pár falatra. Péter egyre rosszabbul érzi magát, lassan már olyan szürke, mint a kövek és a sziklák, amiken lépkedünk, valószínűleg lázas is. A túrát akklimatizációnak szánta a Grossglocknerre, de most úgy tűnik félúton a Deffregerhaus felé, hogy erről le fog mondani, mert nem lesz olyan állapotban.

Részünkről nincs probléma: Tomi a szokásos zergeségével ugrál kőről-kőre, hogy minél előnyösebb pontokról készíthessen fotókat, „tudod, Jucika, szeretném, ha szép képeket tehetnél a blogbejegyzésedhez” :) Persze, hogy tudom, szeretem is érte nagyon. Azért a kis kompaktommal én is lövök pár képet :) Jobban bírom a menetet, mint két éve, nem is fáradok annyira, mint akkor. Két éve az egyik új és érdekes tapasztalásom az volt, hogy 3000m-hez közeledve a mászástól megnőtt pulzusom egyre nehezebb állt vissza és csillapodott le, most ezt nem érzékelem. Bár a pulzusom érezhetően fel tud pörögni, viszonylag gyorsan regenerálódik is, zihálni sem igen zihálok.

Nemsokára elérünk egy kis kanyart, amely után már a mini tengerszem vár ránk, Tomi kéri a jelszót, ami először beugrik, és persze, hogy tudom, mire gondol: zabkeksz! A múltkor itt pihentünk meg és kaptunk az általa készített kis energiakekszből, amit a buszban nem kóstoltam volna meg, itt viszont mindennél finomabbnak találtam és meg is jegyeztem: a zabkeksznek jót tesz a magasság :)

Innen már a sziklásabb rész kezdődik, viszont kibukkan a ház is, bár még elég miniatűr méretben :) Kisebb-nagyobb sziklákon vágunk neki az utolsó nagy emelkedőnek. Péter már nagyon nincs jól, Attila lemarad vele, nekünk pedig megengedi, hogy innen a magunk tempójában haladjunk a házig, eltévedni már nem is lehet, a ház jól látszik, az utat is ismerjük. Tamás nemsokára beelőz bennünket, a lányok viszont kicsit lemaradnak, Katinak picit már fáj a feje.

Szépen haladunk felfelé Tomival, nem hagy le, pedig megtehetné :) Cserébe énekelek neki -  szerinte nem kéne, mert kifogyok a levegőből, de szerintem ez csak ócska kifogás.. amíg tényleg ki nem fogyok belőle :D A sziklás terep jól járható, néhol szinte lépcsőszerűek a nagy kövek. Lassan az emberek egyre nagyobbak a ház előtt, még néhány nagy lépés és sziklakerülgetés és fent vagyunk!

Újra – majdnem- 3000 méteren! A Deffregerhaus 2962 méteren található, itt töltjük az éjszakát, ami nem csak a pihenés, hanem az akklimatizálódás miatt is nagyon hasznos. A 3000m-en eltöltött éjszaka segíteni fog, hogy a következő napon a hegyen ne legyen problémánk a magashegyi betegség tüneteivel. A ház 1887 óta szolgálja az ide feltévedő turistákat és hegymászókat, június végétől szeptember végéig tart nyitva, és 90 ember befogadására alkalmas. Persze, ha valaki a hegyen ragad az időjárás vagy egyéb vis maior helyzet miatt, akkor külön matracokkal tudnak és kötelesek szállást biztosítani akkor is, ha előzőleg nem foglalt magának helyet, de egyébként aki ide készül, előtte mindenképpen szükséges bejelentkeznie. Ahogy más osztrák hüttékben, az osztrák hegymászószövetség tagjainak itt is jó kis kedvezmények dukálnak – nekünk tehát nem, de Attiláéknak igen :)

A házba lépve az előtérben leszerelkezünk – ahogy a hüttékbe általában, ide sem lehet bakanccsal bemenni, itt kint kell levennünk, ahogy minden más felszerelést itt kell elhelyezni. A hátizsáknak is kint kell maradnia, amíg fel nem viszed a szállásodra. Aki már járt ilyen helyen, tudja, hogy érdemes papucsot hoznia, de aki nem, az sem lesz bajban, általában egy halom szövetpapucs várja – bár némelyik felemás, mintában és méretben is :) - , hogy belebújjanak és csúszkáljanak benne.

Éppen levesszük a bakancsot, amikor Tamás jön ki a közös helyiségből, vele ülünk le az egyik faasztalhoz. Az étterem/közös helyiség/kantin tipikus magashegyi, mindenhol faasztalok és faszékek vannak, és meglehetősen sokan is ülnek mindenhol. Hallunk magyar szót, de a többség németül beszél. Kikérünk egy teát és egy sört, az ételrendeléssel pedig megvárjuk a többieket. Nemsokára ők is megérkeznek, a lányok alig várták, hogy felérjenek, ahogy Péter is. Kis pihenés után neki is kezd visszatérni a színe, de a döntést meghozta, holnap nem jön fel velünk a csúcsra.

A nem túl nagy választékból végülis leveseket kérünk, Tamás és Tomi borsólevest rendelnek virslivel – ez úgy néz ki, mint egy kicsit hígabb borsópüré, a közepén két úszkáló virsliszállal, a többiek Nudelnsuppé-t kérnek, amely pedig leginkább egy zacskós zöldséglevesre hasonlít. A közös bennük, hogy nem kevés sóval készültek, és egyikre sem tudjuk azt mondani, hogy az osztrák konyha remeke, ellenben jó meleg, és ez most nagyon sokat ér :)

Mivel másnap reggel 6 órai indulást céloz elő számunkra Attila, meg hát az út is hosszú volt otthontól idáig, ezért ahogy elfogyott a leves, 8 óra körül már vissza is vonulunk a hálóhelyünkre. Legutóbb 4 ágyas szobát béreltünk, most a matraclágerben alszunk. Ez gyakorlatilag egy egybenyitott nagy tér fakkokkal, a fakkokban 3-4 személynek van férőhely. Fűtés nincs, a sok ember fogja bemelegíteni a teret :)

Mi Katával és Andival osztozunk a zugon, felettünk pont van egy ablak, ahol ki tudunk kukucskálni milyen az idő  és még pont kapunk egy kis fényt. Mindenesetre beüzemeljük a fejlámpákat és összekészítjük a másnapi menetfelszerelést és túraruházatot. Én úgy döntök, az aláöltözékben alszom, félek, hogy este fázni fogok :) Mivel mi az egyszerűség kedvéért nem hoztunk hálózsákot, csak paplanhuzatot, ezért nekem két, Tominak egy pokrócot húzunk takarózni. Fürdésről természetesen szó sincs: van egy zuhanytálca csappal, ahonnan jéghideg gleccservíz folyik, de én – és a többiek sem – vállaljuk be az ezzel való tisztálkodást, marad a cicafürdés és a fogmosás :) A mellékhelységek egyébként szintén érdekesek: van egy közös női-férfi wc és az emeleten egy csak női. Legutóbb én is a közöset használtam, mert nem tudtam a nőiről, reggel fogmosás közben a mellettem lévő piszoárban egy jóember végezte a reggeli dolgát – úgyhogy ezúttal a közös helyett a női részlegre szavazok. Mindenesetre ez csak egy példa arra, hogy a hegyen vagy a hüttében a szégyenlősködésnek nincs helye :) Az emberek egymás előtt öltöznek-vetkőznek és ez teljesen természetes, ahogy fa mögé sem lehet bebújni, ha valakinek a gleccseren kell pisilnie :)

9 órakor már mindannyian ágyban vagyunk, bár még világos van, de lepihenünk, hogy legyen erőnk a másnaphoz. Tomi nagyon jó radiátorként funkcionál, hogy tud még öt fokban is tűzforró lenni, nem tudom, de nagyon jól jön :) Nem is fázom, csak neki lesz hamar melege :) A füldugó ajánlott a lágerben, ennek köszönhetően az éjszaka neszeiből szinte semmit nem érzékelek, és bár többször felébredek, mint szoktam, végülis nyugodtan alszom.

Reggel 5 órakor csörögnének az órák, de addigra nagyjából mindannyian felébredünk. Mások is készülődnek, vannak, akik már hamarabb elindulnak, mint mi, de egyébként is világos van már. Gyorsan felöltözünk és lemegyünk reggelizni, addig Attila a bakancsokra igazítja a hágóvasakat, hogy aztán 6 órakor valóban el tudjunk indulni. Az égkép mászásra termett: bár vannak felhők az égen, alapvetően tiszta és biztató az időjárás, ebből bizony csúcstámadás lesz :)

Alig indulunk el, amikor Tominak eszébe jut, hogy az ő hágóvasa a hüttében maradt, szerencsére Attilával gyorsan megtalálják, és nincs más hátra, minthogy megtegyük a 20-25 perces, erősen emelkedő utunkat a gleccser beszálló pontjáig. Addigra már előttünk is járnak a gleccseren, és mögöttünk is sorakoznak partik (egy kötélhez erősített hegymászócsapatok). Attila megmutatja, hogyan kell rögzíteni a bakancson a hágóvasat, a jobb lábamra már egyedül veszem fel. Mikor mindenki felkészül, elindulunk :)

Egy rövid meredek szakaszon leereszkedünk, és megtörténik: a gleccseren állok! Attila megy elől, mögötte Kati, Andi, Tomi, őt én követem, a sort pedig Tamás zárja. A kötél a beülőnk karabíneréhez van erősítve, figyelnünk kell, hogy ne legyen laza és ne lógjon a földre, de ne legyen túl feszes sem. A hágóvassal való közlekedés számomra sokkal könnyebb a hótalpazásnál, ez az eszköz hamar megszeretteti magát :) Attila arra is felhívja a figyelmünket. hogy lassabb, mérsékeltebb tempót fogunk menni, viszont kitartóbban, kb. 20 percenként fogunk megállni egy kicsit, de sokat nem időzünk, mert a veszélyes helyeket – márpedig a gleccser az- mindig igyekszünk gyorsan túllenni. Ez számomra tökéletesen megfelel :)

A hegy oldalában haladunk egy előttünk már kijárt ösvényen, a gleccsert hó borítja, de néhol a szürke-fekete jég is előbukkan.

Gyönyörű a kilátás, hiába felhős az ég, ennek csak örülünk, így is melegünk van és napszemüveg nélkül a hó kiégetné a szemünket, nem baj, ha kicsit kevesebb a verőfény. Ahogy Attila ígérte, időnként megállunk, olyankor fényképezünk, iszunk. Nemsokára az ösvényünk egy széles gleccserhasadék mellett halad el, rácsodálkozunk és fényképezkedünk, ilyet még nem láttunk. A hasadék széles és mély, látjuk, hogy az ösvényünk alatt halad tovább.

A csúcsot még nem látjuk, de azt igen, hogy felhőbe burkolózik, sötéten vár bennünket, bár a felhők sűrűn haladnak, így bizakodunk, hogy mire felérünk, ki fog tisztulni az ég.

Előttünk is és mögöttünk is partik vonulnak, van 3 személyes, de akadnak nagyobb létszámúak is. Az házgondnok bácsi is elindult egy csapattal – a szakállas hegyi medve, ahogy mi hívjuk, bár engem a bűbájos Küsmödire emlékeztet. A kezében a gleccserjárás hagyományos eszköze, egy hosszú bot van, amellyel ellenőrzi, van-e előttük hasadék. Mögöttünk egy magyar csapat érkezik: 50-60 év közötti, férfi-női résztvevők jönnek, tőlük tudjuk, épp hány méteren tartózkodunk, így ki tudjuk számolni, mennyi szintet kell még mennünk :)  Amikor a fiúk úgy döntenek, hogy könnyítenek magukon, félrehúzódunk és ők elmennek mellettünk.

Egy kitartóbb emelkedő végén a Hohes Adler (3504m) és a Reinerhorn (3560m) között találjuk magunkat.

Csak abból látszik, mekkora utat tettünk meg eddig, mennyire kis pontok a most induló emberek – azt pedig, hogy mennyi van még előttünk, szintén le tudjuk szűrni az előttünk haladók méretéből, akik egy elég meredeknek tűnő gerincen haladnak meglehetősen lassú tempóban felfelé. Tomi időről-időre hátrafordul, mivel nem lát, eleinte vizuális megerősítést szeretne, hogy jól vagyok, később, amikor látom, hogy fordul, már előre mondom, hogy jól vagyok :) Így is van, nem érzem rosszul magam, csak egy kis éhséget kezdek érezni.

Az utolsó mászás elég meredekre sikerül, el is érkeztem egy kis holtponthoz. Tomi többször fordul hátra, mert ahogy lemaradok, befeszül a kötél, de azért igyekszem tartani a lépést.

Próbálok a pazar kilátásból töltekezni, magamban az összes verset elmormolom, amit csak ismerek, emelem a lábam és igyekszem nem felbukni, aztán hirtelen megjön az energia: meglátom a csúcsot a kereszttel!

Bár még mindig mennünk kell, sokkal közelebb van, mint vártam! Néhányan már lefelé ereszkednek, időnként félrehúzódunk, egyszer csak elmegy mellettünk a vén hegyi medve, és mosolyogva megrángatja a kabátom: „Schöne Jacke!”, nevetek én is, persze, bár Tomi szerint a bácsi csak le akart lökni engem a szakadékban…

Hirtelen ott vagyunk a gerinc tetején, és meglátjuk a kicsi nyerget, amit Attila említett, és ami szerinte elég széles most. Ez az elég széles a következő jelenti: körülbelül 50 cm széles út, mellette jobbra és balra több száz  méteres szakadék hóval és jéggel borítva. Csak egymás mögött haladva tudunk átkelni rajta, Attila felhívja a figyelmünket, hogy most a kötelek feszesek legyenek. Nem vagyok tériszonyos, sosem voltam, de ezt a szakaszt tériszonyosnak soha nem is ajánlanám :) Bár 10 méternél nem többet kell így megtennünk, azért ezek így is elég izgalmas percek. Viszont ez az utolsó megpróbáltatásunk, a következő percben már ott is vagyunk a csúcson!!!! 10 óra 50 perc van :)

Annyira örülök, hogy csak nevetni bírok, megszólalni alig :) A Nap a kedvünkért kisütött, körülöttünk, alattunk mindenhol hegyek, a csúcson pedig ott az ismerős kereszt, amelyet az elmúlt napokban annyiszor nézegettem vágyódva! Még van előttünk pár csapat, akik éppen ott fotózkodnak, de ahogy levonulnak, átvesszük a terepet és többféle verzióban készülnek a képek rólunk is :) Mintha a világ tetején lennénk, nekünk most az is :)

A fotók után elfogyasztjuk a csúcscsokinkat, majd kb. negyed óra „csúcsérzés” után nekivágunk a visszaútnak. Mire elindulunk, egy felhő újra birtokba veszi a csúcsot, nagyon szerencsések voltunk, hogy amíg fent voltunk, tiszta volt az idő.

Visszaúton Attila Tomit köti be utolsó előttinek, így most Tomi előtt haladok. Induláskor egy másik osztrák túrázóval megjegyezzük, hogy ugyanolyan a kabátunk, és azt mondja, 10 évvel ezelőtt ebben mászta meg a Mont Blanc-t :) Ha ügyes vagyok, az én kabátom is kerülhet még ilyen helyzetbe ;)

Lefele sokkal gyorsabban haladunk – az elején kicsit túl gyorsan is, néhányszor majdnem elcsúszok a hegyoldalon a hóban, de aztán belassítunk egy picit és már biztonságosnak érzem az ereszkedést.A platóra érve Attila felkínálja a választás lehetőségét: szeretnénk-e megmászni a Hohes Aderl-t, amely kb. 25 perc innen vagy inkább menjünk lefelé. A Rainerhorn legalább másfél óra lenne még innen, ráadásul mivel senki nem mászott arra, nekünk kellene törni az utat, azt ő sem javasolja. Mi lányok eléggé egy húron pendülünk: ha csapat úgy dönt, menjünk, de magunktól nem érezzük a késztetést. Tominak van ereje, van kedve, de mosolyog és megköszöni a lehetőséget, ő leginkább azt szeretné, hogy mindenki jókedvűen, nem megfeszülve és kimerülve csinálná végig a túrát, így tényleg értékelve azt, hogy felkísértük volna őt, inkább azt választja, hogy menjünk le.

A napsütés miatt a hó egyre jobban olvad, csúszkálva, tempósan tudunk haladni lefelé, néha azért most is megállunk fotózni: egy alkalommal Andi csodálkozva nézi, hogy-hogy egy parti háttal megy felfelé? Odanézünk, és nem értjük, mire gondol, aztán leesik: az emberek mögötti felhő mozgása miatt tűnt számára úgy, hogy háttal mennek felfelé, igazából ők is ereszkednek :) Jót nevetünk :)

Nem sokkal később egyszer csak beszakad a bal lábam, combtőig süllyedek a hóban. A botom segítségével kievickélek, és megyünk tovább, de az olvadó hóban jól látszanak a nyomok, nem csak én jártam így, és hol egyikünk, hol másikunk „ás” mélyebb lukat. Mivel korán végeztünk, Attila a gleccseren néhány hasadékhoz külön odavezet minket, hogy biztonságos távolságból, de közelebbről is meg tudjuk nézni őket. A reggeli állapothoz képest máris változott a kép, kicsit szélesedtek, itt is látszik az olvadás.

Gyönyörködünk, és aztán valahogy sokkal gyorsabban, mint vártuk, megérkezünk a beszállóponthoz.

Gyönyörködünk, és aztán valahogy sokkal gyorsabban, mint vártuk, megérkezünk a beszállóponthoz. Attila feltekeri a kötelet, mi pedig leszerelkezünk. A hágóvastól megszabadulva még belefér egy kis bohóckódás a gleccser előtt, és egy nagyon csinos steinmannak is megköszönöm az útbaigazítást egy műpuszival :)

Visszatérünk a házhoz, a csodás napsütésben süttetjük egy kicsit magunkat, majd egy kis nudelnsuppe után megszavazzuk a csendes pihenőt. Kb. 1 óra múlva újra kikászálódunk és a lányokkal elindulunk a környéken bóklászni és fotózni. Ők főleg térerőt vadásznak, Tomi nem győz kattingatni a sok témát látva, én pedig keresem a megfelelő merengő követ, ahol bebuddhulhatok és magamba szívhatom a minket körbeölelő hegyek összes energiáját. Többet is találok, így semmi akadálya, hogy rövidesen zenben találjam magam, főleg, hogy az egyik mellett közvetlenül gleccserpatak csordogál – ennél ideálisabb hely a meditálásra valószínűleg az egész világon nincs, én legalábbis így érzem :)

Tomi fel-alá szaladgál közben a hegyen, néha teljesen beleolvad a sziklás környezetbe, és szebbnél szebb képeket készít.

A sok szikla közül kis hegyi virágok bukkanak elő: különleges szépség a tavaszi tárnics, amely a nevével ellentétben egészen augusztus végéig virágzik. Még havasi varjút is látunk :)

A menedékházat üzemeltető család két fia (8-10 évesek) szintén kijönnek és sokkal, de sokkal jobb játékot találnak, mint a playstation vagy a pokemon: elterelik az egyik patakot és kis tavat duzzasztanak belőle. Az egyiküknél kiskalapács is van, ezekkel püföl sziklákat. Tetszik, ahogy a természettel játszanak…

Kicsivel később visszatérünk a házba, előkerül a Solo, Andi és Kati után nemsokára Péter is csatlakozik a játékhoz, amelyet csak addig függesztünk fel, amíg megkapjuk a zsemlegombócos gulyásunkat :) Addigra Attila is velünk van, Tamás pedig teli pocival már érez kedvet a játékhoz :) Észre sem vesszük, hogy elrepül az idő, már 8 óra van, ez pedig itt lefekvésidő :) Fent összepakolunk, hogy holnap hajnalra már menetkészek legyünk, a hideg gleccservízzel való fürdés most sem vonz, így már kétnapos kihagyásban vagyok, persze a többiekkel együtt :)

Reggel megint 5 órakor kelünk, a hálótársak többsége már vagy úton vagy készülődésben van, a félhomályban égnek a fejlámpák, ahogy mindenki bepakol a zsákjába és magára tekeri a kötelet. Pár falatot eszünk lent, és hat órakor elindulunk.Kati és Péter már úton vannak, de lefele nem is tudunk eltévedni. Az idő még tisztább, mint tegnap.

A sziklák mögött lassan emelkedik a Nap, gyönyörű árnyékokat vet a völgyre, ahogy haladunk lefelé. Egyre melegebb is van, ahogy haladunk lefelé, így útközben egy egészségügyi vetkőzést is beiktatunk :)

Én Andival tartok lefelé, miközben Tomi előttünk Attilával halad, néha, mikor már látótávolságon kívül kerülünk, bevárnak minket, de mi többször lemaradunk, hogy csodáljuk a látványt és képeket készítsünk róla, közben pedig jót beszélgetünk.

Nemsokára újra látjuk a hegyet a csúccsal együtt, a Nap megvilágítja a fehér havat, és ha nagyon erősen koncetrálunk, hangyánál is apróbb pontokat fedezünk fel, akik a gleccseren haladnak a csúcs felé. A csúcs, amely most is közelinek tűnik, de nem az, verőfényes idővel várja a felfelé haladókat – nem bánjuk, hogy tegnap nem volt ekkora napsütés, így is megpirult az arcunk Tomival, magyar túrázók meg is kérdezték tőle, miért nem kente be az arcát fényvédővel :)

Jó ütemben haladunk lefelé, ahogy felfelé egyre kisebb lett a Johannishütte, úgy nő most egyre nagyobbra. Kevéssel 8 óra után érünk le, a busz pont előttünk megy el, így kénytelenek vagyunk megvárni a következőt, van egy óránk, hogy elüssük itt az időt. Nagy örömömre a hüttében elfogadnak bankkártyát – bár csak minimum 20 EUR-os fogyasztásnál -, ugyanis a készpénzünket feléltük, már a tegnapi gulyást is Kati kölcsönéből oldottuk meg. Hogy a 20 EUR-t elérjük, mindenkit meghívok egy italra, de fizetésnél kiderül, hogy ja, bocs, mégsem működik a terminál… Most Péter segít ki és nem is engedi, hogy kifizessem neki forintban. Legközelebb jóval túl fogjuk magunkat biztosítani, az biztos, ez így elég kínosra sikerült… :)

Miután lecsúszott a kakaó, indulunk a buszhoz, 15-20 perc alatt leereszkedünk a völgybe. Néha jobban kapaszkodunk, mert a sofőrünk nem átall mobilozni vezetés közben, és ez még autópályán sem vicces, nemhogy ilyen hegyi úton, de még mindig nagyobb biztonságban érezzük magunkat, mintha a sofőr nagypapájához szálltunk volna be, aki a másik buszt vezeti :)

Leérve utazósba öltözünk, 3 nap után lekerül a bakancs és a hosszú szárú nadrág, fellélegzik a testünk! Biztos, hogy ennek nem mindenki örülne a környezetünkben ennyi mosdatlan, cserébe izzadt nap után, de a parkolóban szerencsére senki sincs rajtunk kívül :)

Kati, Andi és Péter még a hazatéréshez készülődnek, amikor mi Tamással és Attilával a Grossglockner felé vesszük az irányt – Attilának ugyanis van még egy túrája. Erre tartott volna vele Péter is, de a betegsége miatt lemondott róla. Felmerül, hogy menjünk el, Tominak nem kell kétszer mondani, de én nem merek még belevágni. Nem tudom, mennyi tartalékom van és nem szeretném túlhúzni magam: szép, kereknek éreztem a túrát, a hegy megvár.

Attilát egy gyönyörű vízesésnél tesszük ki, itt fogják felvenni a további utasok. A vízeséstől Attila már mutatja a Glockner csúcsát és nagyjából az útvonalat is, amelyen meg fogják közelíteni. Nagyon magas, és már majdnem meggondolom magam – de nem :) Utólag kiderül, nem döntöttünk rosszul: felfelé haladva Attiláék hatalmas viharba keveredtek és villámok közt szaladtak le a hegyről, a menedékházig sem tudtak már feljutni, így a csúcstámadás elmaradt. Mi nekivágunk a majd 8 órás hazaútnak, hogy aztán élményekkel gazdagodva érjünk Erdőkertesre.

Nagyszerű élmény volt, nagyszerű társasággal, és meghozta az étvágyunkat. Biztosan tudjuk, hogy mostantól minden évben szó szerint feljebb akarunk lépni és tervezgetjük a következő úticélokat :)

“Az, hogy veszélyeknek teszed ki magad, nem célja, de része a játéknak”

Lionel Terray

Hetek óta izgalomban vagyunk Tomi szülinapi ajándékától: a két éve bepróbált, de az időjárási körülmények miatt nem sikerült Grossvenediger mászásra készülünk, indulás holnap hajnalban! :) Mivel magashegyen már igen, de ilyen magasságban (3666m, remélem, semmi köze a sátánhoz :) ) még nem jártunk, izgatottan várjuk az élményt, és igyekszünk a lehető legfelkészültebbek lenni. Ez túra egy lépcsőfok a technikásabb magashegyi túrák felé, melyekből mi is szeretnénk kivenni a részünket az elkövetkezendő pár évben…

A magashegyi túrázás/trekking legideálisabb időszaka az augusztus-szeptember (legalábbis az Alpokban és a Tátrában :) ). Hogy az őszi-téli hónapok miért nem,  elég nyilvánvaló, de leginkább:

Az időjárás hideg, ködös, borongós, sok friss hó lehet, amelyek eltakarják a sziklákat, gleccserhasadékokat. A hó leesik, enyhüléskor megolvad, majd jéggé fagy, sokféle és változékony lehet, ezért tapasztalat kell hozzá, hogy az ember felismerje, és a megfelelő technikát válassza a mászáshoz. Mivel a napsütéses órák a száma a felhőtömegből kiemelkedő gerinceken nagyobb, itt a hó könnyebben megolvad, a félrelépés, kicsúszás veszélye is nagyobb. Télen hirtelen eshet nagy mennyiségű hó, amely szintén veszélyforrás, nehezíti a mozgást és lavinák alakulhatnak ki. A nappalok rövidebbek, ennek megfelelően a túrák hossza is rövidebb. A szél erős, viharos lehet, ami a hőérzetet jelentősen csökkenti, nagyobb az esély a fagyási sérülésekre és a kihűlésre. Lényeg a lényeg: a téli magashegy tapasztalt, „extrém” mászóknak ajánlott :)

Az olyan lelkes amatőrök, mint mi, kivárják a szezont, amely a Magas-Tátrában júniusban kezdődik (június 15-én). Az Alpok gleccsereit azonban még ilyenkor is hó borítja, ami nyár elején nagyon alattomos, a vékony hóréteg könnyen beszakadhat. Az időjárás még nem elég stabil, nagyrészt csapadékos , felhős, márpedig ha ilyen helyen romlanak a látási viszonyok, az kockázatossá teheti a mászást. A menedékházak többsége még szintén zárva tart, csak a winterraumok üzemelnek – személyzet nélkül, korlátozott férőhellyel, kályhával.

Így marad a július-szeptember, és bár az időjárás augusztusban és szeptember a legstabilabb az Alpokban, azért  egy vihar bármikor keresztül húzhatja a terveket – ahogy ez meg is történt, amikor 2 éve próbálkoztunk. Akkor a reggeli esős-ködös időjárás miatt le kellett mondanunk a csúcsról. Az időjárás az előrejelzés szerint kedvezőnek ígérkezik, de a hegyen semmire sincs garancia.

Életünkben először fogunk gleccseren túrázni :) A gleccser hóból kialakult jégtömeg, amely a nehézségi erő hatására folyamatosan mozgásban van, általában egy gleccser évente 60-120 métert tesz meg, az Alpokban napi 10-40cm-t. Bár ez kevésnek tűnik, napról-napra szemmel látható a változás, hasadékok nyílhatnak meg, oszlopok dőlhetnek le, ezért nagyon fontos, hogy nyáron délelőtt 10-11 óra után a gleccsernek csak a töredezett részén közlekedjünk, a legbiztonságosabbak a hajnali órák, ilyenkor egyébként is könnyebb a közlekedés a kemény hó miatt, a hasadékok szélei még nincsenek kiolvadva, így könnyebb őket átlépni, délutánra ezek már sokkal nagyobb – vagy lehetetlen küldetést jelentenek. A hasadékok akár 100-200m mélyek is lehetnek, bár általában 30m-nél nem mélyebbek. Ha valaki belepottyan, egyedül nagyon nehéz kimászni belőle. Csak hóhatár felett alakulnak ki, ahol sok a csapadék, és az olvadás lassabb, mint a felhalmozódás.  A Föld hőmérőinek hívják őket, 1 Celsius fokos átlagos hőmérséklet emelkedés 1 méter jégvisszahúzódást jelent. Fel leszünk szerelve hágóvassal, beülővel, kötéllel, jégcsákánnyal, tehát minden olyan eszközzel, amely a gleccsermászáshoz szükséges :)

3000m fölött fogunk járni – az egészséges ember a magashegyi betegség első tüneteit 2500-3000m körüli magasságban kezdi érezni (1000m felett már csökken az oxigén mennyisége és nő a légnyomás).  Fejfájás, hányinger, szédülés, fáradékonyság, szapora légzés mind előfordulhatnak már ebben a magasságban is, de a szervezetünk 1-2 nap alatt fokozott vörösvértest termeléssel alkalmazkodik – akklimatizálódik :)  -, hogy több oxigént juttasson a szervekhez, majd újra magasabbra mászva a folyamat kezdődik előről. Figyelni kell az ultraibolya sugárzásra: vékonyabb, tisztább a légkör, nagyobb mennyiségű UV sugár ér bennünket, még ködben is.

Remélem, édesanyáink nem jutottak el idáig az olvasásban, mert valószínűleg ez sok információ az ő elkövetkező 3 napjukat is meg fogja alapozni és nem a legoptimálisabb irányban :) Nyugalom! Tapasztalt vezetővel megyünk, vigyázunk magunkra, vigyázunk egymásra, vigyáznak ránk – nem vállalunk felesleges kockázatot és nem vállaljuk túl magunkat.

És hogy  így is veszélyes-e? Igen :) De ha kicsit megint feszegetni akarjuk a határainkat, ha olyan helyre akarunk eljutni, ahova nem egy felvonó visz fel, hanem a teljesítményünk és a kitartásunk, akkor nem ülhetünk a kanapén, a hegy ugyanis nem megy Mohamedhez, de még Erdőkertesre sem a Tomihoz és a Jucihoz. Szóval, szurkoljatok, hogy az időjárás kegyes legyen hozzánk és a számomra eddig ismeretlen magasság ne viselje meg a szervezetem :)

Addig pedig elalváshoz stílusosan egy kis Magashegyi... :)  

https://www.youtube.com/watch?v=FEvD1vQyUDo&index=22&list=WL

Nagyon sok helyen jártunk az elmúlt időszakban, de beszámoló nem készült róluk. íme egy  a sokból :

 A Burok-völgy és a Bakony szépségei

Tavasszal, a medvehagyma virágzás vége felé ellátogattunk a Bakony egyik rejtett szépségéhez, a Burok völgyhöz. Házat Gábor javaslatára Királyszálláson foglaltunk, amely a völgy bejáratától pár száz méterre van. A hajdan volt vadászkastélyt magánszemély vásárolta meg és újította fel gyönyörűen, ma már egy panzió, rendezvényközpont és több apartmanház is bérelhető az óriási, parkosított területen.

Már péntek este megérkeztünk biciklivel felszerelve, és nyomban el is indultunk, hogy sötétedés előtt kipróbáljuk a bringákat. Kellemes levegőn, jó minőségű úton tekertünk egy órácskát, hogy az általunk készített vacsorához megéhezzünk.

Másnap reggel indultunk a völgy felfedezésére. A Burok-völgy 12km hosszan nyúlik el Királyszállás és Bakonykúti község között, mellékvölgyeivel együtt 25km hosszú, a szintkülönbség pedig nem több, mint 200m. Nem annyira felkapott látványosság, mint például a Rám-szakadék, de egyre népszerűbb és egyre többen keresik fel, mert Magyarországon egyedülálló a klímája és ennek köszönhetően a növény- és állatvilága is – nem is beszélve a hatalmas, helyenként 50-90m magas, völgyet szegélyező sziklafalakról! A mi figyelmünket Gábor hívta fel rá, aki sokszor biciklizett már el a völgy felett és már igen kíváncsi volt az „alant”-ra is :)

Mégis úgy alakult, hogy Gábor az induláskor még nem csatlakozott hozzánk, csak négyen, Ági, a két Tomi és én indultunk neki a túrának. A völgyön turistaút vezet végig, ráadásul valóban nem lehet eltévedni, hiszen végig a kanyonban haladtunk, bőven volt lehetőségünk a nézelődésre és mindennapok elengedésére :)  Sok helyen – a térképen is – felhívják a túrázók figyelmét, hogy a völgy nehezen járható, sok helyen számíthatunk majd kidőlt-bedőlt fákra, sziklákra, illetve az elmúlt napok esői és  a völgyben tapasztalható magasabb páratartalom miatt sárral is számolunk.

A völgy bejárata egy dzsumbujos erdei út, melyen időnként már megcsap bennünket a levegőben terjengő medvehagyma illata. Ahogy befelé haladunk, egyre nagyobb és meredekebb sziklák vesznek körül bennünket, és hamarosan hol átlépve, hol átmászva haladunk előre az akadályok között.

A térkép szerint a sziklák tele vannak kisebb-nagyobb barlangokkal, lentről próbáljuk ezeket kiszúrni, de egy-két kivételtől eltekintve nem látjuk meg a bejáratokat. Felmennénk, de egyrészt elég nehezen megközelíthetőek, másrészt tilos is ;) A völgy teljes terjedelmében természetvédelmi terület, viszonylagos elszigeteltsége, hűvösebb hőmérséklete miatt ritka növények is fenn tudtak itt maradni – de nem csak a védett növény és állatfajok, hanem az egyedülálló ősállapotban lévő természetet is óvják ezzel.

A haladás kicsit nehézkes és időnként izgalmas, de a látvány és völgy hangulata bőven kárpótol bennünket: a medvehagyma közé már virágzó holdviola is keveredik, a fehér a lila virágok tengere gyönyörűvé varázsolják az utat, ahova napfény épp csak beszivárogni tud. Bár az út nehezen téveszthető el, ha nem vesszük észre a turistaút jelzését, apró kis kihívásokkal kell szembesülni, hogy visszatérjünk rá, az mégis jobban kitaposott és karbantartott ösvény :)

Egyre beljebb érve a völgyben a sziklafalak is magasodnak körülöttünk. Korábban úgy tartották, a völgy ún. hasadásos eredetű, mára másképp vélekednek a kialakulásáról. Az új elmélet szerint a Tési fennsík régen medence jellegű volt, melyet egy folyó feltöltött a hordalékával. Később a terület kiemelkedett, a folyó pedig medret vájt a kőzetbe. Ennek köszönhetően a Bakony egyik legöregebb szurdokához van most szerencsénk :)

Tavasz lévén annyira szerencsére nincs meleg, de aki nyáron érkezik, annak fel kell készülnie a vízutánpótlásra, mert a párásság miatt hamar megizzad és megszomjazik az ember :) Mi jókor érkeztünk :)

Mivel várjuk Gábort, ezúttal nem megyünk végig, a Bükkös árkon keresztül visszakanyarodunk Hétházpuszta felé, és úgy érkezünk vissza Királyszállásra. Meglepő és könnyed érzés újra akadálymentes erdei úton haladni, kicsit gyorsabbak is vagyunk :)

Az idő még gyerek, mire visszaérünk, alig múlt dél, így immár Gáborral kiegészülve nekilátunk falatozni és döntünk a délutánról: biciklivel fedezzük fel a környéket, meglátjuk, mennyi minden fér majd bele.

Az új biciklimmel nagyon nagy élvezet a tekerés, az időjárás is velünk van, a kellemes tavaszi napsütésben jókedvűen gurulunk a fiúk után, akik természetesen egy kicsit mindig a teljesítményt is lesik az ilyen alkalmakban, amelyet mi ügyesen tudunk szabotálni, egyébként :D

Újra Hétházpuszta felé indulunk, hogy a K+ jelzésen haladva elérjük a Hamuházat. A térkép szerint nagyon közel van a Csikling vár, természetes, hogy nem hagyjuk ki :) Bár az infók szerint a várból semmi nem látszik, nekem vár még nem okozott csalódást – ha nincs ott, majd odaképzelem…  És itt bizony szükség is van a képzelőerőre: valószínűleg vadászkastély volt egykor, ahol királyaink is megfordultak (Királyszállás neve is összefüggésbe hozható ezzel), de már romokat is alig látni. A várárkon – és az újabb medvehagyma mezőn- átkelve a szépséges erdőben tudunk gyönyörködni a 420m magasan található kúpon.

Tovább folytatjuk az utunkat a meseszép erdőben, emberrel ritkán találkozunk, de nem is ezért jöttünk :) Tés előtt lekanyarodunk, hogy felmásszunk a Széchényi Zsigmondról elnevezett kilátóba. A fából készült, 2014-ben átadott kilátó névadója állítólag ezekben az erdőkben ejtette el élete első őzbakját. Nem először látjuk a Verga feliratot, amit a kilátónál is, és mivel nem fejtettük meg, Gábor segítségével hullik le a lepel: a Verga a Veszprémi Erdőgazdaság Zrt. rövid neve :) Okosodtunk! :)

A kilátás gyönyörű, Tomi segítségével nem szorulunk csak az emlékezetünkre, bőszen fotózgat minden irányba, hogy képekkel megkönnyítse majd a dolgunkat, amikor fel szeretnénk idézni a látvány :)

Sokan érkeznek ide autóval – van olyan is, aki leparkol, a kilátóba fel sem mászik, csak lentről néz körül, aztán pár perc múlva továbbhalad. Mi szívesen időznénk, de még van a tarsolyunkban pár látnivaló, így újra biciklire pattanunk, hogy beguruljunk Tésre.

Tés a Keleti-Bakony legmagasabban fekvő települése, az állandó széljárása miatt több szélmalmot is építettek itt, hogy a szélenergiát hasznosítani tudják. Két szélmalom áll még ma is, az egyik meg is tudjuk tekinteni. A kovácsműhely melletti portán kérnek tőlünk belépőt, a belépőért cserébe pedig egy óriási malomkulcsot kapunk,  hogy aztán az  udvaron áthaladva megnézhessük a Helt-féle malmot, amely 1951-ig üzemelt. Az udvar maga is látványosság, régi, de gyönyörűen felújított népi eszközök, szerszámok sorakoznak a falakon és a földön, mini-kiállítás hangulatos, paraszti elemekkel.

A két épület nagyon szépen mutat a fennsíkon, mondanom sem kell, remek fotótéma :)

A malomban játszunk egy kis árnyjátékot, majd megnézzük a malomköveket és a fiúk rájönnek, majd nekünk is elmagyarázzák a fogaskerekek működését. Korábban a malom akár napi 4 mázsa gabonát is megőrölt :)

Lassan elindulunk – és döntenünk kell. Menjünk le Várpalotára, hogy aztán onnan térjünk vissza Királyszállásra, vagy menjünk egyenesen a szállásunkra. Betérünk a helyi „presszóba”, hogy ezt megvitassuk, majd elindulunk Királyszállás felé :) Hazafelé már végig aszfalton haladunk, ami lehet, hogy nem olyan hangulatos, mint az erdei utakon, de sokkal gyorsabb. Azért a lemenő Nap látványáért nem panaszkodhatunk, ez az út is tud nekünk szépségekkel szolgálni 

Lassan ránksötétedik, ahogy hazaérünk, így már csak a jól megérdemelt tűzrakás és bográcsozás marad hátra. Az este hűvös, de jó sok kabátba burkolózva Ágival nem mondunk le a tűzbebámulásról  - este 10-ig, legalábbis, mivel a bab, hiába lett beáztatva, addigra még mindig nem főtt meg :)

Akkor feladjuk és visszavonulunk melegedni a szobába, hogy a fiúk fél 12-kor felhozzák a bográcsot, és bár a bab még akkor sem hozza a kívánt állagot, azért mi elfogyasztjuk :)

Másnap már csak kicsit időzünk itt, mielőtt hazaindulnánk, de egy biztos: amikor az OKT-n erre fogunk járni, nagyon szép élményeket fogunk tudni felidézni :)

A Bakonyban való bringázást pedig mindenkinek csak ajánlani tudom: az erdő gyönyörű, az utak jól járhatóak, sok a látnivaló és kevés szinttel csodás helyekre lehet eljutni. Biztos vagyok benne, hogy mi is újrázni fogunk itt :)

Pepe, az 5 hónapos amstaff kiskutya január óta élt két kétlábú gazdájával és két négylábú barátjával az erdő mellett. A gazdikat már nagyon jól betanította, hogy rendszeresen kapjon tőlük enni, elvigyék sétálni, simogassák és játszanak vele, ha ehhez van kedve, és néha kegyesen bebújt melléjük az ágyba, amikor reggel ébredeztek és látszott rajtuk, hogy hozzá akarnak bújni kicsi, szőrös, babakutya szagú, esetlen testéhez. Cserébe igyekezett a kedvükben járni, megjutalmazta őket sok-sok kutya puszival, és ha félelmükben a nevén szólították, és magukhoz hívták, mindig visszaszaladt, hogy megnyugtassa őket. Mivel látta, hogy hiába olyan magasak és hiába ehetnek mindig annyit, amennyit csak akarnak, mégis védtelenek, ezért ha veszélyt érzett, ugatással próbálta őket figyelmeztetni, hogy bújjanak el, amíg ő elhárítja a bajt.

Két négylábú barátját, Foltit és Rudit nagyon hamar megszerette. Folti, a francia bulldog eleinte nagyon nagynak tűnt, de ahogy telt-múlt az idő, Pepe azt vette észre, hogy Folti egyre kisebb, és egyre jobban le kell hozzá hajolnia, ha játékból vagy bosszantásból meg akarja csipkedni a nyakát. Bár ezt az „összemenést” nem nagyon értette, de elfogadta, és mikor már úgy tűnt könnyebbnek, inkább lefeküdt a hátára és földszintes játékot játszott a kis, hörgős Foltossal. Rudi, a bullterrier, nagyon sok mindenre megtanította: tőle leste el, hogyan kell nyomban a gazdik ölébe mászni, ha azok leülnek a földre, tőle látta, hogy ha a gazdik egy konyha nevű illatos helyen tevékenykednek, akkor érdemes a lábuk mellett körözni, mert előbb-utóbb véletlenül lepottyanhat egy finom falat (bár azt mindig furcsállotta, miért botlanak meg benne, hiszen ha ő látja őket, akkor a gazdiknak is látnia kellene őt), és Ruditól tanulta meg azt is, hogyan kell a kötél végét a szájba véve jó erősen megrázni és morogni hozzá, hátha az ellenfél feladja a harcot.

A napok boldogan, nyugodtan teltek, néha a gazdik beültették egy zajos, guruló dobozba, ahol nagyon jókat tudott szundikálni, és amikor felébredt, mindig valami új, idegen szagokkal teli helyen találta magát, ahol nagyokat szaladgált az erdőben, míg a gazdik néha szuszogva, mászva haladtak előre egész nap. Időnként Rudi és Folti is velük tartott, ilyenkor még boldogabb volt, és örömmel futott versenyt Rudival, ki ér előbb a gazdikhoz, ha azok megint elrikkantják a nevüket.

Egy borongós reggelen újra érezte a levegőben a közelgő kirándulás illatát. A gazdik jószagú dolgokat tömködtek a hátukon hordott zsákba, aggódva kémlelték a felhőket az égen, és kirándulós ruhákba bújtak. Beigazolódott a sejtése, hamarosan újra a hangos, guruló dobozban találta magát. Először kicsit panaszkodott, hogy Rudi és Folti nem tarthat velük, megrezegtette a hangszálait, hogy a gazdik észrevegyék, mennyire nem ért egyet az eljárással, de aztán a halk duruzsolás és puha pokróc megnyugtatta, ezért úgy döntött, inkább elszundikál.

Az út a szokottnál hosszabb volt, így megörült, amikor megálltak és kicsit kimászhatott a fűre. A rövid szaglászás után tovább folytatták az útjukat, Pepe pedig újra behunyta a szemeit. Egy focipályán ébredt fel, és ha ébren lett volna és tudott volna olvasni, tudta volna, hogy megérkeztek Kislődre. Kislőd – és Pepe ezt nem tudhatta – a Bakony lábánál fekszik egy gyönyörű völgyben, és ezen a napon – és ezt Pepe hamarosan már tudta -, egy kutyás teljesítménytúra induló és célállomása volt egyben.

Ahogy kiszálltak az autóból, a gazdik őt is felszerelték egy zsákkal. Nem volt kényelmetlen, és különösebben nehéz sem, már sétált benne korábban is Tomi gazdival. Ahogy egy asztalhoz tartottak, már több másik kutyát is látott, kicsit körbeszaglászta őket, aztán nyugodtan megvárta, amíg a gazdik fura embernyelven beszélgetnek, hogy aztán a nyakába egy kis sárga selyemszalagot kössenek és  egy papírral a kezükben elinduljanak a sétára a sportpálya mellett.

Pórázon haladtak vele kifelé a faluból, néha hátratekintgetve a völgyből kiemelkedő templomtoronyra.

A felhők már szétoszlottak az égen, a Nap halványan derengett le rájuk, és Pepének nem kellett attól tartania, hogy vizes lesz a bundája az esőtől. Kényelemes tempóban gyalogoltak a betonút bal oldalán egészen addig, amíg egy híd alatt áthaladva a Sobri Jóska kalandpark bejárat előtt két nagyon kedves hölgyhöz nem értek. Nagyon kedvesek, mert Pepe alig ért oda, máris finom falatokat kapott tőlük. Elővette kedvenc fegyverét: leült és a tőle telhető legcukibb nézéssel kezdte szuggerálni a pontőröket: a tapasztalat szerint a kétlábúak ettől mindig elolvadnak és további finom falatokkal szokták jutalmazni – egy plusz falatot sikerült is kicsikarni így magának, de aztán muszáj volt továbbindulni.

A gazdik itt végre szabadon engedték, nem volt többé a póráz kötöttsége, lehetett menni szaglászni! Kis vadászházak mellett haladtak el a murvás úton, hogy lassan beérjenek az erdőbe. Most már nem kellett figyelni a felhőket, a Nap már hétágra sütött.

Útközben kisebb-nagyobb csapatok mellett haladtak el, Pepe póráz nélkül, kedvesen megszaglászta az ismeretleneket, aztán futott tovább a gazdik után. Az út egyik felén hatalmas, kidöntött fatörzsek hevertek: Tomi gazdi felmászott és Pepét is maga után hívta, Pepe csak egy percig tétovázott, máris szökellt fel törzsekre. A hátizsák kicsit már kezdte zavarni, de hiába nyüsszentett egyet-kettőt, a gazdik nem engedelmeskedtek neki és nem vették le róla, amíg a következő ellenőrző pontra nem értek.

Egy csodaszép réten várta őket az újabb jutalomfalat: itt már nem csak Pepét, a gazdikat is megkínálták, igaz, őket almával. Hogy ezt kényelmesen elfogyasszák, leültek egy padra és figyelték az érkező kutyusokat.

Egy kisebb társaság Pepéhez hasonló staff kutyusokkal pihent meg, a barátkozás után Pepe tovább is ment. És egyszer csak megtörtént a baj…

Már az úton idefelé is találkoztak két agárral, az ő gazdijaik akkor félrehúzódtak a két kutyával. Most ideértek, és a vidáman és kíváncsian az asztal körül szaladgáló Pepe egyszer csak az agárhoz ért. Egy pillanat műve volt: az agár, amely magasabb volt, mint Pepe valaha lesz, lehajolt, a fogai közé fogta a testét és megrázta... A gazdi már csak a vinnyogást és a morgást hallotta, aztán látta, ahogy az agarat a gazdája elrángatja a kiskutyáról. Pepe megijedt és a tőle másfél méterre ülő gazdik lábához szaladt és leült. Nem nyüszögött, nem sírt, csak nézett, nagy szemekkel a gazdikra: „Most én csináltam valami rosszat? Mi történt?” Az agár gazdája bocsánatot kért, de mivel Pepén semmit nem látszódott a  megilletődöttségen kívül, a gazdik is nyugodtak maradtak. De csak egy darabig… Elindulás után Tomi gazdi szólt Judit gazdinak, hogy azért ez a támadás nem múlt el nyom nélkül, Pepének vérzik az oldala. Éppen elhaladtak az agarak mellett – Pepe már nem volt megilletődve, megint odament volna, de a gazdik visszaparancsolták, viszont elhaladva már jól látszódott a véres kis oldala. Judit gazdi most ijedt meg igazán…

Tomi gazdi kicsit alaposabban megnézte a sebet és megbeszélték, hogy a célba állatorvost hívnak, hogy Pepe megfelelő kezelést kapjon. Pepe vidám volt, futkosott, szaglászott, semmi jelét nem adta, hogy fájna neki a sebesülés vagy nem érezné már jól magát – nem értette, a lány gazdi szeméből miért folyik az a vizes valami és miért néz olyan aggódóan, szomorúan, hogy végül Tomi gazdinak komolyan el kellett beszélgetnie vele arról, hogy ezek az érzések nem segítenek Pepének, aki ráadásul szemmel láthatólag  nem is igazán szorul segítségre, és láthatóan „kilyukasztott” bőrrel is éppen olyan jól érzi magát, mint a harapás előtt, sőt, jobban, hiszen lekerült róla a hátizsák.

Útközben néhány tétovázó túrázót segítettek irányba állni, és lassan elértek egy kerítés széléhez Úrkút mellett.

Az előttük haladók határozottan jobbra kanyarodtak, Judit gazdi tétovázott. Az itiner és a térkép szerint nem az a helyes irány, nekik balra kell tartaniuk. Tomi gazdi mindig bízott a lányban és teljesen ráhagyatkozott, így elindultak balra, ahol egy szembejövő túrázó és a vele tartó tacsi megerősítették, hogy ez a helyes irány, ez az út vezet Úrkútra. Úrkútra érve újabb kis csapatot láttak a falu felé indulni – de megint szembementek az árral, és megint jól döntöttek, a gazdik a helyes úton jártak és pár perc múlva elérték a 3. ellenőrzőpontot.

Első dolguk a pontőr kikérdezése volt: elmesélték Pepe kalandját, és megkérdezték, van-e állatorvosi ellátás a célban. Mivel pontőr nem tudott válaszolni, telefonon kért segítséget, és megtudták, hogy ilyen nincs, legközelebb Ajkán vagy Veszprémben van ügyeletes állatorvos. Szerencsére Pepe továbbra életvidám és szófogadó kiskutyaként viselkedett, így nem volt kérdés, hogy a túrát végig fogják csinálni.

Pepe kíváncsian szaglászott körbe és amikor a gazdik elindultak egy falépcsőn a mélybe, gondolkodás nélkül és bátran követte őket. Sosem látott még ilyen magas sziklafalakat, de akkor sem ijedt meg, amikor leért a 20-25 méter mély töbör aljába a hűvös, nyirkosabb sziklafalak között.

Az ilyen helyeket „földtörténeti ablaknak” is nevezik, mert az ember felszínalakító munkájának köszönhetően az ásványi anyag kitermelés mellett itt a hegység kialakulásának korai időszakába is be lehet pillantani. Rózsaszínes-sárgás-barnás színű üledékes kőzetek, leginkább mészkő építi fel a Csárdahegyet, ahol az őskarszt található, amely a Bakony 110 millió évvel ezelőtti kiemelkedése és szárazra kerülése után kezdett el karsztosodni. A XX. század első felében kézi erővel bányásztak itt, ennek köszönhetően váltak láthatóvá az ősi formák. 1951-ben védetté nyilvánították ezt a területet, a töbrök, sziklakúpok rendkívül látványossá teszik ezt a szép természeti kincset. Pepe nem is tudta, most micsoda helyen járnak a tappancsai, de mint mindig, nagy érdeklődéssel szaglászott körbe :)

A lépcsőkön való közlekedés Pepének már rég nem volt kihívás, már kiskorában megtanulta, hogyan kell biztonságosan fel-le közlekedni rajta, így félelem nélkül szaladgált fel és néha vissza, míg újra felértek a tetejére. Visszakapaszkodva a gazdik úgy döntöttek, a falu felé kerülnek  egy kicsit, hogy biztosan elkerüljenek egy újabb találkozást az agarakkal – pont akkor csatlakoztak rá a turistaútra, amikor az agarak elhaladtak előttük kb. 20 méterrel, így a terv bevált :) Innentől már a tanösvényt kellett követni egészen Kislődig, kb. a fele út volt vissza a célig.

Az út továbbra is nagyon kellemes volt, igazi szint nem volt benne, így Pepe vágyódó szemmel nézett fel Tomi gazdira, hátha észreveszi, hogy egy kis futás is beleférhet. Miután Tomi az összes cuccát átmálházta Judit gazdira, nekiiramodtak, és Pepe a kis sebes hónaljával boldogan ugrált és rohangált az úton. Széles szekérúton kanyarogtak egy kis emelkedéssel, de a túra  legmagasabb pontját 485m-en erőlködés nélkül, könnyedén érték el. A levegőben medvehagyma illata terjengett, Tomi gazdi sok szép képet készít a virágzó növényről, és Pepe természetesen minden dzsumbujba követte, hiszen a végén még eltéved, vigyázni kell rá!

Bár a fák elrejtették, mégis ki-kibukkant a Bakony déli vonulata a gerincen haladva, az erdő már duzzadt a tavaszi erőtől. Egy tisztább részen Tomi gazdi a földön kezdett kotorászni, Pepe nem tudta, mi lehet olyan érdekes a földön heverő kavicsokban, persze, ő is szereti megrágcsálni őket, amíg ki nem veszik a  szájából, de Tomi gazdi csak kotorászik és mutogatja őket, aztán bele teszi őket a táskájába. Embernyelven valami nummulitest emlegetnek, de Pepének ez semmit nem jelent…

Nemsokára utolértek egy kisebb csapatot, akiket aztán el is hagytak, kivéve Gabit és Bogyót, akik csatlakoztak a hármashoz. Bogyó igazi szerelemgyerek, egy éves kis szuka, hűségesen kutyagolt gazdija mellett. A 4. ellenőrzőponton újabb jutalomfalatban részesültek a kutyusok, Pepe már pontosan tudta, mi következik, illedelmesen ült le, hogy megkapja a finomságokat. A gazdik kitartását cukorkával jutalmazták.

Az egyre jobban elboruló időben Bogyó mellett ügetve érkezett Pepe vissza a Sobri Jóska kalandparkhoz, de most nem előről, hanem hátulról kerülve a parkot, hogy az első ellenőrzőpontnál megismert pontőröktől ismét jutalmat lehessen bezsebelni. A pontőröknek már volt hírük Pepéről, velük beszéltek a gazdik, hol lehet állatorvost találni.

Pepe magasra emelt orrocskája megérezte a levegőben, hogy változás közeleg, és a következő pillanatban egy csepp víz landolt a buksija tetején. Az első cseppet követte még néhány, de még annyira sem vizesítette be, hogy érdemes legyen megráznia magát. A gazdik újra pórázra vették, és széles vasdarabokon vezették keresztül, amelyeket sínnek hívnak, hogy utána újra két pontőrhöz érjenek, akik szokás szerint egy kis csemegével hízelegtek neki. A cseppek itt már elkezdtek sűrűbben potyogni, a gazdik is megálltak és újabb bőrt vettek magukra. Pepe megint elcsodálkozott, milyen furák ezek a kétlábúak, hiszen ez csak finom víz! Az ám, de hirtelen a lába előtt is víz folyt, ráadásul nem is kicsit széles. Pepe erősen elgondolkodott, víz felülről, víz előtte, azért ez már neki is sok… Inkább nem megy sehova! Végül sikerült Judit gazdinak is hasznát venni, néhány kísérlet után felemelte Pepét és átsétált vele a túloldalra. Bogyó és Gabi gond nélkül követték őket :)

Nem sokkal később az út mellett két óriási, fekete állat mellett mentek el, szarvak is voltak a fejükön, azt mondták, ők a bivalyok. Az eső már elállt, így meg tudtak állni gyönyörködni az izmos állatokban.

Innen már csak pár méter volt a falu határa, így nem sokkal később újra ott álltak a rajtnál, ami most már cél volt :) A gazdik büszkén vették át Pepe nevében az oklevelet, amely az első, de biztosan nem az utolsó az életében!

A parkolóban szép fehér amstaff kutya várakozott a gazdijával – a gazdija kérdezte, ő-e  a sérült kutyus? Pepe illedelmesen odament és megmutatta magát, és mivel szimpatikusnak találta a fiatalembert, ezért alaposan körbe is puszilgatta az arcát, míg annak a fehér staffja Tomi gazdi ölében helyezkedett el. Kiderült, hogy a kutyus gazdit keres, és Pepe nagyon remélte, hogy hamarosan olyan boldog falkája lehet, mint amilyen az övé. Lassan elbúcsúztak, és Pepe újra autóba szállt, hogy elinduljon hazafelé.

Élete első teljesítménytúráját könnyedén teljesítette és tudta, ezek után bátran jöhetnek a nagyobb kihívások, hiszen ő is csak egyre nagyobb és erősebb lesz! És legközelebb, mikor már begyógyulnak a sebei és nagy és erős lesz, az agarak jobban teszik, ha nagy ívben elkerülik, mert akkor már nem fog megszeppenve a gazdik lába mögé bújni, ha rátámadnak…. de addig is, szunyókál egy jót a finom, meleg autóban, hogy otthon Rudi és Folti közé bújva mindent elmesélhessen nekik az újabb kalandról :)

Ps. Pepe sebe szépen gyógyul, szépen ki lett tisztítva, másnap pedig az állatorvos is átmosta a sérülést. Most antibiotikumot kap, hogy ne fertőződjön el, de a kedélye, a mozgása és az energiája töretlen :)

Úgy gondoltam, a szokásos túrázós-kirándulós élménybeszámoló helyett megosztom a túravezetői tanfolyamon szerzett élményeimet, hátha más is kedvet kap a tanuláshoz :)

A természetet mindig nagyon szerettem, gyerekként a családdal sokat kirándultunk, ahol sziklák és várak voltak, ott számítani lehetett rá, hogy mint Griswoldék, egyszer csak felbukkanunk, hogy apuval és a bátyámmal, Tibivel minden  magaslatra felkapaszkodjunk, míg anyu lentről piheg és izgul értünk, nehogy valahonnan lepottyanjunk :)

Bár a tájékozódás és a térképolvasás sosem volt a gyengém, mégis úgy döntöttem, egy alapfokú tanfolyam biztosan jót fog tenni, hogy erős alapokat tegyek le a jövőbeli túrázásokhoz. Így 2011-ben jelentkeztem és sikerrel elvégeztem egy alapfokú tanfolyamot, ahol néhány elméleti és egy kétnapos hétvégi gyakorlati oktatás során megtanulhattam tudományos(abb)an használni a térképet, elmerülhettem a tájoló használatában, hogy aztán mindenféle tereptárgyat találjunk meg a Budai-hegyekben :)

Ez a tanfolyam már belépő a középfokú (bronzjelvényes) gyalogos túravezetői tanfolyamra. Akkor nem gondoltam, hogy ezt is szeretném elvégezni, az alapfokúval az volt a célom, hogy magabiztosan közlekedjek az erdőben, ne rémüljek halálra, ha eltűnik előlem a turistajelzés, és csuda kis útvonalakat tudjak tervezni a velem túrázókkal együtt. A célnak tehát ennyi tökéletesen megfelelt J  Aztán persze az élet nem várt fordulatot hozott, és bár az eltelt két év során időnként megfordult a fejemben, hogy talán mégis, a végső lökést a hirtelen rámszakadt, végtelenül üresnek tűnő szabadidő hozta – az életembe varázsolva egy remek társaságot, sok tanulást, fejlődést, és végül, de leginkább elsősorban, természetesen, Tomit :)

A tanfolyam elméleti és gyakorlati oktatásból áll, hetente egy alkalommal volt előadásunk a legkülönbözőbb, a túrázás rejtelmeihez kapcsolódó fontos ismeretekről: geológia, biológia, meteorológia, ökológia, természetvédelem, környezetvédelem, művészettörténet, szakági ismeretek, elsősegélynyújtás,  és még pszichológia is szerepelt az órarendünkben.

Ezek mellett persze rengeteg egyéb hasznos dolgot tanultunk túrafelszerelésekről, túraszervezésről és – vezetésről, de a legtöbb időt elméletben is a tereptanra és a térképolvasásra szántuk. Útvonalakat terveztünk a tanteremben, számolgattuk a kilométereket és a szinteket, irányszöget mértünk. Munka után néha fárasztó volt figyelni, de nagyon jó banda verődött össze, és mindenki szeretett túrázni (szeret azóta is :) ) és könnyű volt megtalálni a hangot egymással :)

A gyakorlati foglalkozások egész hétvégéket vettek igénybe, szombat-vasárnap róttuk a Budai-hegyeket és az előre bejelölt pontokat igyekeztünk megtalálni a kisebb csoportunkkal, ahova kerültünk :) A pontok lehettek utak találkozásai, lehetett egy kúp teteje magassági ponttal, egy forrás, egy töbör, magasles, és igazából bármi, amit a térkép jelöl – függetlenül attól, hogy út vezet-e oda vagy sem, sőt :) Legtöbb esetben az „ojjjektumot” iránymenettel közelítettük meg valamelyik társunk iránymutatása alapján. A gyakorlat során fokozatosan váltunk/tettek bennünket egyre önállóbbá, az elején  még csoportosan beszéltük meg, merre kellene indulni, a végén már mindenki csak megkapta a pontját, a csoport pedig véleménynyilvánítás nélkül, birkamód követte a „vezetőt”, aki néha lukra futott, néha nem, de utána mindig megbeszéltük, hol és mit hibázott, ha így történt. Mindent bevetettünk, szöget mértünk, lépést számláltunk, útvonalat követtünk, hátrametszettünk, oldalrametszettünk, hogy belőjük az álláspontunkat, egyszóval, minden olyan készséget begyakoroltunk, amely a tájékozódásunkat segíti, még a tájfutó térképek használatával is megismerkedtünk. Egy gyakorlati alkalommal jelzést is festettünk, nekem ez volt az első, de igen kedves ilyen alkalmam.

Nagyon élveztem a gyakorlati foglalkozásokat, a 8 fős kis társaságunk Józsi vezetése alatt kovácsolódott csapattá – még nevet is választottunk magunknak, mi voltunk a Sederők :) A nevünket Józsi elszólásainak köszönhettük, aki egy-egy pont megtalálása után „no, sederjünk tova!” felkiáltással bíztatott minket a következő pont megtalálásra. Volt részünk sárban, esőben, napsütésben, nem felejtem el, amikor a sziklákon kifeküdtünk ebédelni, vagy amikor egy bányabejárat mögött ültünk le és beszélgettünk a túravezetésről helyzetgyakorlatokat elemezgetve. Sokat nevettünk, és bizony volt, hogy eltévedtünk, amikor Gábor, aki ma már Győrről vezet túrákat egy iszonyatosan meredek domboldalon vezetett fel minket a sárban és esőben, de meglett a pontunk, vagy amikor föl-le vonatoztunk keresve azt a kúptetőt, amelyet Sanyi tényleg nekünk szánt a háromból. Rengeteg jó élményem van, és hétről-hétre magabiztosabbnak éreztem magam, élmény és siker volt minden egyes célpont megtalálása :)

Persze volt tétje a dolognak – bár a vizsga nem volt kötelező és sokáig nem is tudtam eldönteni, akarok-e egyáltalán vizsgázni, végül a többiek meggyőztek, hogy ha már végigcsináltam, vizsgázzak le, és a végén már én is éreztem, hogy igen, legalább próbára teszem magam, mi ragadt rám :) A vizsga feltétele volt az elővizsga sikeres teljesítése és az írásbelin való megfelelés.

Az elővizsgánk a Gerecsében volt egy esős-sátras hétvégén :) Pár perces különbségekkel indítottak útnak bennünket a kezünkbe nyomott térképpel, hogy megtaláljuk a kiszemelt pontokat, ezúttal már teljesen egyedül, még beszélgetnünk sem volt szabad egymással, ha véletlenül összefutottunk – összeverődni nem volt szabályos, mást követni pedig nem feltétlenül tanácsos, hisz lehet, hogy rossz irányba tartott. Egy pontot buktam el, a többivel szerencsésen boldogultam szintidőn belül, de most voltam először igazán egyedül az erdőben, és igen,ez egy kicsit félelmetes volt és sokszor elbizonytalanodtam. A többség sikerrel zárta az elővizsgát, két embert „veszett csak el”, de aztán ők is szerencsésen meglettek, így végülis mindenki vizsgára bocsátható státuszba került :)

(Mittamatti, Sederők, Pusztamarót, te mit hagytál otthon, eső, hideg, sár, tábortűz, paprikás krumpli, meglepetés a gödörben, ijesszünk-Petiékre-akik-persze-tök-más-irányban-vannak-míg-mi-várjuk-őket-a-hót-sötét-erdőben, Jocó pipája, a soha el nem készülő tea, csípős gumimaci, no fűtés, kölcsön hálózsák, hat pokróc, még egymillió lépés, izgulok, ne izgulj, csak kirándulok, nincs meg a kettes, mennyi lett az időd, frizbi, sátorbontás, együtt, jól, sikerült. – Rezsnyik Gábor, Gábor Horváth, Gábor Horváth, Judit Tóth, Tamás Szőllősi és Ágnes Bechtold társaságában – itt: Pusztamarót, Komarom-Esztergom, Hungary)

Az írásbeli vizsga  hosszú kérdéssor volt, minden témakörből kaptunk kérdéseket, volt, ahol csak egy szót kértek, volt, ahol ki is kellett fejtenünk a választ, és persze volt benne bőven térképes-számolós feladat is. Sanyi másnap kezdett neki a javításnak és folyamatosan jelezte, kinek sikerült, kinek nem – nagy volt az öröm, amikor megtudtam, hogy minden ok, de izgultunk tovább a többiekért :)

Ezt követően már „csak” az éles gyakorlati vizsga volt hátra, amelyre a Pilisben került sor. Nagyon izgultam, annál nagyobb megkönnyebbülés volt, hogy az első bóját azonnal megtaláltam :) Az éles vizsga könnyebbnek bizonyult – számomra – az elővizsgánál, mindent pontot megtaláltam, bár volt egy kisebb eltévedés (khöm, útvonalmódosítás), de még bőven időn belül tudtam korrigálni. Két ponton szóbeli vizsga is volt, szerencsére itt sem volt probléma, így büszkén értem be a célba :)

Az okleveleket és a túravezető jelvényt ünnepélyesen kaptuk meg a záróvacsora alkalmával.

Bár mindenki szétszéledt és szervezi a saját kis túráit, tudunk egymásról és időről-időre a szerencsésebbek még találkozni is tudnak egymással, mi is szoktunk együtt túrázni ott megismert – most már -  túravezetőkkel, Sanyinak pedig már kétszer is besegítettünk az Őszi Mátrán pontőrként.

Ha valaki szeretne egy kicsit elmélyedni a túrázásban, a térképolvasásban, ha szeretne jó társaságot megismerni, akinek hasonló az érdeklődési köre, annak szívből ajánlom a Túravezető Oktatók Egyesületének túravezető tanfolyamát, kedves, segítőkész és profi tanárok támogatják az embereket egy hobbi-hivatás kiteljesítésében :)

Bár az egész bejegyzés személyes, a legvégén kikívánkozik a legszemélyesebb része is: Tomi volt a padtársam a tanfolyam 5 hónapja alatt, és azon kívül, hogy minden alkalommal felzabáltam a dióját, áfonyáját, almáját, vagy bármit, amelyet a paleo étrend miatt magával hurcolt, itt lettünk jó barátok, hogy aztán később, már a tanfolyam elvégzése után, valami egészen más is elkezdődjön kettőnk közt :) <3