Október utolsó hétvégéjén Gabesz invitálására úgy döntöttünk, hogy egy kisebb túrával egybekötve kipróbáljuk-felavatjuk a nemrég átadott galyatetői kilátó bivak kuckóit.

Szombaton délelőtt indultunk, Galyatetőre érve már vár bennünket Gabesz, Géza és Balázs. Az idő gyönyörű, az őszi napsütés lágyan melegít bennünket, és eszünkbe jut, hogy két-három héttel ezelőtt, amikor a hónap elején az Őszi Mátrára érkeztünk, mennyivel ködösebb, párásabb és hűvösebb volt az idő. Mintha az időjárás összekeverte volna a két időpontot, amennyire nem kínált minket akkor jó idővel, annyira kárpótol most :) Pár hete  még zöld lombok között sétálgathattak a túrázók, mostanra az erdő valóban ezerszínű varázslattá változott, a sárga, a narancs, a vörös, a rozsda, a barna számtalan árnyalatában gyönyörködhetünk a kellemes napsütésben.

Megérkezve feltöltekezünk egy finom rétessel és megtervezzük az útvonalat. Rövidebb útvonalat választunk, hogy útközben legyen lehetőségünk hosszan kiterülve süttetni magunkat egy-egy arra alkalmas helyen,  inkább a látvány és az élmény dominál, nem a teljesítmény. A választásunk a Galyatető-Galyavár-Mátraalmás-Galyatető körre esik, amely valóban nem hosszú, de egy kis szinttel a végén azért éreztetni fogja a mozgás örömét :)

Az albumba illő őszi nap sokakat kicsalt az erdőbe, de Galyatetőt elhagyva  már ritkábban botlunk emberbe.

Jól tettük, hogy a rövidebb távra szavaztunk: az erdő annyira elvarázsol bennünket, hogy folyton megállunk fotózni, itt lehetetlen hibázni, a színkavalkád mindannyiunkat magával ragad és hálásan bandukolunk, hogy jókor, jó helyen vagyunk :)

Könnyű ereszkedéssel indulunk, míg megérkezünk a Galyavárig, itt a Sáncnál egy kisebb mászás vár ránk, úgyhogy felérve a fiúk pótolják az elvesztett folyadékot ;)

Galyavár a mai Magyarország legmagasabban fekvő várhelye, 837m magasan fekszik, oldalról meredek lejtők határolják. Érdemes ide feljönni, bár várat már nem találunk itt és a története sem ismert.

Mivel a térkép szerint hamarosan szép kilátásban lesz részünk, tovább megyünk, hogy elérjük a pihenőhelyünket, és nem csalódunk. Sziklás terepen bukkanunk ki a fák között és lenyűgöző panoráma tárul elénk :) Szívjuk magunkba az őszt, a látványt, gyönyörködünk :)

20 perces lazázást követően nekikezdünk az ereszkedésnek – a térkép itt sem vezet félre, külön jelzi, hogy „Nagyon meredek!” és valóban :) Nagyon meredek lejtőn haladunk lefelé, ez sáros, jeges, havas időben igazi kihívás az erre tévedőnek, lefelé és felfelé egyaránt, a bazalttörmelék pedig nem segít a lejutásban, így óvatosan ereszkedem lefelé :) A sziklákon egy emléktáblát találunk, mécses is ég azért, akire a tábla emlékeztet.

Összesen 300m-t ereszkedünk Mátraalmásig másfél kilométer alatt, így ellenkező irányból megtéve ezt az utat bizony nem egy könnyű sétáról beszélnénk :)

Nem sokkal később két fiatalember csatlakozik hozzánk a lefele menetbe – ők még Mátraszentimréről indultak, az irányt sem igazán tudják, de örömmel csatlakoznak hozzánk és kezdünk kellemes beszélgetésbe.

Nemsokára elérjük Mátraalmás szélét, düledező, betört ablakú hétvégi ház mellett haladunk el, a kíváncsiságunk nem hagy nyugodni, míg körbe nem járjuk és be nem kukucskálunk –  egy szobás helyiségen kívül azonban, melyben szakadt ágy és néhány szemétkupac jelzi egy korábban itt járt ember emlékét, természetesen mást nem találunk. Mégsem hagynánk ki, ezeknek a helyeknek különös, titokzatos hangulatuk van, számunkra biztosan, szeretem elképzelni, ahogy itt korábban emberek éltek, kiültek egy pohár mátrai borral a barátokkal és beszélgetettek, nevettek, szidták a rendszert, mert azt mindig lehet és hallgatták a madarak csicsergését. Jó elgondolkodni, milyen lehetett.

Mátraalmást a Mátra zöld szívének szokták hívni, az egyik legmagasabban fekvő apró település kb. 100 lakossal. Csodás környezete miatt számos túraútvonal indul a településről, innen bejárható az egész Mátra akár gyalogosan, akár kerékpárral.

Bár a falu nem nagy, már itt több eladó házat felfedezünk, tippelgetünk, vajon ebben a mesés környezetben mennyibe kerülhet egy ház – Tomi zárja rövidre a kérdést, amikor az egyik, egy kerítésre kitett táblán lévő telefonszámot felhívja és érdeklődik. Hiába gondoltam, hogy a földrajzi elhelyezkedés és a megközelíthetőség miatt valószínűleg jóval értékén alul próbálják hirdetni, tévedtem, nem pár millió forintról van szó.

A célunk, hogy a faluban megtaláljuk a közösségi hírportált, a kocsmát. Az épület meg is van egy szépen, rendezetten, gondozottan kialakított kis téren, de sajnos már jó ideje zárva, másik pedig nincs is. Ahogy gyönyörködünk a tér közepén álló faragványban és az erdei színpadban, egy helyi azért mellénk csapódik és jókedvű beszélgetésbe kezd velünk, mókás, viccelődős idős bácsi, mesél nekünk a faluról, elmondja, hogy korábban Szuhahuta volt a település neve, mert üveghuta működött itt, már a fafaragás, a faeszközök és a fabútorok készítése a legnépszerűbb – ahogy azt a gyönyörűen aprócska téren is láthatjuk. Kéri, hogy találjuk ki, kit ábrázol a faszobor, amelyet nemrég avattak fel a felette lévő haranglábbal együtt. Tippelgetünk, bezsebelünk néhány gúnyos megjegyzést a történelem tudásunkról, de aztán csak elhangzik a helyes válasz: Szent Imre. István fiát ősmagyar-jellegű ruházatban és fegyverzettel ábrázolják koronával és kézben tartott liliommal, most már azt is tudom, hogy a faszobor készítője Koltai László fafaragó.

Lassan elköszönünk az újonnan szerzett túratársaktól és a szívélyes lokálpatriótától, hogy visszamásszunk Galyatetőre. Mert itt bizony mászás következik, minden egyes métert, amelyet vesztettünk az ereszkedésünk során, most vissza kell szereznünk :) Az elején még sűrűn benőtt bozótoson haladunk keresztül, majd szépen elkezdünk emelkedni, hogy időnként megállva, fújva egyet, körbenézzünk a minket körülvevő erdőre, a távolban lévő hegyekre, és hogy lássuk, hogyan zsugorodik Mátraalmás egyre kisebbé.

Az út erdőirtáson vezet keresztül – ennek köszönhetjük a panorámát, ahogy egyre feljebb jutunk, minden lépéssel emlékeztetem magam, hogy ez bizony igen jót tesz a nemesebbik felemnek, ez lelkesedéssel tölt fel, és legalább két lépést újra lendületesen tudok megtenni :)

Hamarosan elérjük az emelkedő végét, ránk fér egy pihenés, erre egy igen alkalmas helyet találunk, ahol mindenki igyekszik a legpihentetőbb pózt és helyet megtalálni a regenerálódásra :) Tominak a legpihentetőbb egy faágra hasalva fotózni :) Jellemző :)

Innen már laza sétával érünk a galyatetői sípályához, ahol nem bírom ki, hogy ne dobálózzak falevelekkel, igazi őszi életérzés :)

A turistacentrumnál elnézünk Kékestető irányába, már bőven a kék órában vagyunk. (A kék óra –twilight- naplemente után 15-20 perccel kezdődik és kb. 20-30 percig tart. Ahogy telik az idő, az égbolt egyre sötétebb kék, majd fekete színű lesz). Azért néhány fotó még készül ;)

A kör, amelyet megtettünk egyben a Galyavár 110 teljesítménytúra köre azzal a "kis" plusszal, hogy a leghosszabb távon ezt a kört 15-ször teszik meg, így jön ki a 110km-es, 7200m-es szintkülönbséget tartalmazó "maratoni" útvonal. A túra egyébként ellentétes irányban halad, mint mi, és természetesen lájtosabb távot is lehet választani 6, 3 vagy 1 körrel. Szóval most megütöttük a kezdő szintet! :D

Hogy megérdemeljük a vacsoránkat, az nem kérdés, még nyitva van a szállóval szemben az egyik étterem, oda ülünk be és kérünk meleg levest, főtt ételt. Hatalmas és finom adagokat kapunk,  a melegtől és a jóllakottságtól kicsit be is punnyadunk :) Lassan összeszedjük magunkat, és felmászunk a kilátóba, hogy kicsit rápihenjünk a késő esti tűzrakásra.

Már érkezéskor elfoglaltuk a szállásunkat, a második szinten lévő, 3x3 méteres kis kockát.  Ha valamire mondhatjuk, hogy szoba kilátással, hát erre biztosan :) Az ország legmagasabban fekvő kilátóját európai uniós forrásból újították fel a Magyar Természetjáró Szövetség megbízásából. Az eredeti Péter hegyese kilátó magassága 17m volt, erre további 13 méteres vasbeton magasítás került, az anyagválasztást az időtállóság indokolta. Menet közben merült fel az ötlet, hogy a torony belsejét is lehetne használni, így alakították ki a 3 bivakszállást a torony belsejében. Az átadás 2015. szeptember 15-én volt, így alig másfél hónappal a megnyitás után, a még szinte ropogós ágyneműbe huppanhatnánk – ha nem bivakszállásról lenne szó :) Igazából a nyers betonfalakon kívül csak a fa derékalj van a „szobánkban”,  az ablakok színes plexiüvegek különböző méretben és alakban. Megérkezésünkkor a besütő Nap fénye izgalmas látványt produkál a plexiken áthaladva :) Az ajtó Zsákos Bilbó Zsáklakjához hasonlóan kerek, és mint később kiderül, nem szigetel 100 %-osan, bizony be tudott ott férkőzni a Huzat nevű kellemetlen vendég.

A toronyba kártyával lehet belépni, ezeket már délelőtt megkaptuk a kuckó kulcsával együtt. Már eléggé elfáradva érünk fel, Tomira nézünk kérdőn, a kulcs nála – volna, ha lenne. Ijedten néz körbe, hogy nem találja – szuper, ki fog lemenni a turistaházba, hogy pótkulcsot kérjen? Nekem azért gyanús a gyerek, és mikor mindenki végképp felháborodik, szerencsére vigyorogva előhúzza, ezzel épphogy megússza, hogy együttes erővel kipréseljük a kilátót körülvevő rácson.

Ha ágy és folyóvíz nem is, de lámpa, áram és wifi van a szálláson, innentől kezdve nagy bajunk nem lehet :) Kicsit lezuttyanunk a hálózsákainkra, elrendezgetjük a cuccunkat, már ekkor érzem, hogy a plexiüveg alól szépen hasít be a levegő. Kb. 9-10 fok van – az elején, amíg Gézáék elő nem kapják  a felcipelt hősugárzót, az egy kicsit javít, még ha csalás is :) Később lassan újra feltápászkodunk, hogy körülnézzünk a kilátó tetején. A sötétben jól látszódnak a távoli települések, de nagyon fúj a szél, hideg van, leguggolok a fal mellé. Még így is bőven rá lehet csodálkozni a mátrai éjszakára és a 360 fokos kilátásra :)

Miután sikeresen átfáztunk, lemegyünk tűzrakó helyet keresni, találunk is egyet a kilátóhoz felvezető út mellett, közvetlenül az egyik vendéglátó hely mögött. Hamarosan már a tűzbe bámulunk, de nem sokáig, mert kis idővel később a vendéglátó hely tulajdonosa nem túl kedvesen, köszönés nélkül kéri számon, mit csinálunk itt és azonnal menjünk el, mert ez magánterület. Elnézést kérünk – nem látszódott, hogy az és nem is volt elkerítve, még kis ösvény is vezetett oda, mindenesetre elmegyünk.

A turistaház mosdóját tudjuk a kártyánk segítségével használni, hogy kis- és nagydolgainkat és a fürdést elintézzük, miután megvagyunk, újra felsétálunk a kilátóhoz és visszamászunk a helyünkre. Az biztos, hogy többször meggondolandó, ha éjszaka dolgunk támad, lekászálódjunk-e a hideg szélben :)

Még nem vagyunk annyira fáradtak, hogy aludjunk, ezért egy kis kártyázás következik. Alaposan bebugyolálom magam a hálózsákomba, a lábamat külön betakarom, hogy ne fázzon, előveszünk egy kis rágcsát, és amíg ki nem dőlünk, játszunk. Bár a hősugárzó is tolja a meleget, a huzat miatt folyamatosan bevág a hideg levegő, ezért a fiúk kabátokkal, ruhákkal próbálják betömni a kis réseket. Kb. 12 fokban töltjük az éjszakát, amikor már kezdenék jobban fázni, Tomival racionalizálunk: alulra bemegy az én hálózsákom, felülre az övé, én pedig jól odabújok a kis kályhatestéhez, amely bármilyen hideg van, nem tudja nem ontani a meleget :) Hálisten!

Az éjszaka nyugodtan telik és szerencsére egyszer sem érzem, hogy ki kellene bújnom, hogy lemenjek a kilátó aljába:) Tomi hajnalban mászik ki és készít varázslatos képeket a napfelkeltéről.

Lassan a többiek is ébredeznek, világosban és szélcsendben felfedezzük, hogy közvetlenül a kilátó lábánál is volt egy tűzrakóhely… Már mindegy :)

Összecsomagoljuk a holminkat és lemegyünk, hogy megreggelizzünk a szintén felújított turistaszállón.

Első alkalommal vagyok itt is, szintén most lett felújítva – modern, egyszerű, és meglepően sokan vannak. Tojásrántottát rendelünk – turistaszálláshoz képest az árak elég magasak, cserébe az adag nem túl nagy. Miután elfogyasztjuk a táplálékunkat, elbúcsúzunk Gabesztől, aki család eseményre hivatalos, és Géza és Balázs társaságában elindulunk hazafelé útbaejtve az apci tengerszemet… Vissza fogunk térni és meg fogjuk ismételni, hiszen az OKT pecsét fent vár minket a kilátó tetején!

      (Gabesz képe :) )

Utózönge: Tomi erről a túráról is fantasztikus képeket készített, az albumát ismét megosztotta a Turistamagazin és közel 700 like-ot zsebelt be érte!!! :)

Nagyon sok elmaradásom van a túrabeszámolókkal kapcsolatban – Tomi legnagyobb szívfájdalma a tavaly nyári négynapos kéktúrás vándorlásunk leírása, amely vitán felül 2015 legszebb élménye számunkra – márpedig volt jó néhány, főleg, ahogy végignéztük karácsonykor a 2015-ös albumunkat :) Tavaly kétszer is voltunk Csőváron, Csővárnál, egyszer négyesben a kutyusokkal tavasszal, egyszer Géza, Gabesz és Annácska társaságában, de egyikről sem készült bejegyzés, pedig mindkét alkalom megérdemelte volna… Nem szeretném ezt a hibát még egyszer elkövetni, így most megosztom a legújabb alkalmat, amely egy kedves, spontán séta lett az ébredező erdőben :)

Az időjárás jelentések szombatra szép időt jósoltak, a sok esős nap után ígérkezett egy kis napsütés, így már hétköznap kóstolgattuk a túra ötletét, de igazán pénteken határoztuk el magunkat. Ági, Szilvi, Peti és Laci csatlakozott hozzánk. Lacit péntek este pont akkor hívtuk, amikor a térkép előtt tanakodott magában, merre is kellene menni másnap, Ágit már hét közben is csábítgattam, Petiéknek pedig ez lett a kárpótlás, amiért este nem tartottunk velük a sörözésre :)

Mivel Pepét, családunk legújabb tagját, a most 3 hónapos amstaff csodakutyát is tervezzük bevezetni a túrázás világába, ezért semmiképp sem megerőltető túrát terveztünk.

A választásunk Csővárra esett, mert Erdőkertesről könnyen elérhető, és rövid sétával szépséges kilátásban gyönyörködhetünk. Az indulást is kényelmesbe terveztük, dél körül gondoltunk nekivágni, hogy mindenki nyugalomban kialudja magát, elintézze a szombat délelőtt fontos elintéznivalókat. Végül fél egy után vágtunk neki az útnak, bár Petiék nélkül, akik később tudtak csatlakozni.

Csővár település Váctól keletre, a Cserhát lábánál, a Naszály-hegytől nem messze, Erdőkertesről fél óra autózásra található. Az autót a szokott helyen, a falu szélén hagyjuk, onnan indulunk Ágival, Lacival, Tomival, Rudival és Pepével a szántóföld mentén a várhoz.

A várhoz a piros várrom jelzés vezet fel a településről, amely átvezet egy nyílt patakátfolyáson, de a megduzzadt patakon most a sok eső miatt gyalog nem lehet átkelni, bár mi felfelé nem is azt az utat szoktuk használni :)

Az elmúlt napok esői miatt számítunk sárra, kapunk is belőle rendesen :) Már néhány méter megtétele után megduplázódik a bakancsunk súlya, Ágival csak abban reménykedünk, hogy a súlyokkal nehezített járás jó hatással lesz a nemesebbik felünkre is :)

Próbáljuk a legoptimálisabb útvonalat megtalálni a barázdák és az óriási tócsák között, aztán úgy döntünk, még mindig jobbak a körülmények a szántóföldön, mint az úton, ezért átvágunk rajta az erdősávig, és ott folytatjuk az utunkat. Az időjárás jelentés igazat mondott, kellemes, néha napsütéses, néha kicsit felhős időben haladunk. A szántóföldről szépen látszik a célunk, a magasba törő fal a két ablakkal.

Ahogy elérjük a szántóföld szélét, átvágunk a kis erdős részen, hogy iránymenettel megfogjunk a vonalas tereptárgyunkat: magyarul, átevickélünk a piros várrom jelzésre. Itt azért már sokkal kényelmesebben haladunk, bár a mászás most kezdődik :) A tavasz ígérete már a levegőben van, érezzük a levegőben, a fákban, a madarak csiripelésében :)

A kutyusok szaladgálnak, az orrukat ingerli a sok illat, Pepe barátkozik a vadregénnyel, ügyesedik a sok természeti akadály legyőzésével, kell is neki, igazi túrakutyát szeretnénk nevelni belőle, aki az elkövetkező években sok túránkon lesz társunk :)

A kb.20 perces emelkedést követően a vár aljába érünk – és nem erdőbe való hangokat hallunk. Cross motorok bőgnek fel, amikor felérünk, kb. 6-7 hét motoros indul éppen lefelé a vártól a faluba. A cross motorok, quadok feltűnése az erdőkben egyre gyakoribb – sajnos. Amellett, hogy zajosak, büdösek, veszélyeztetik a természeti értékeket és gazdasági károkat okoznak az erdőben, azoknak az embereknek, turistáknak az élményéből is elvesznek, akik a természetbe kijőve a csendet, nyugalmat, a jó levegőt szeretnék élvezni. Azt hiszem, ez megint egy olyan téma, amelyről érdemes beszélni és érdemes utánajárni, mit, hol, hogyan és mivel szabad egészen pontosan. Egyszer megteszem :)

A várba felérve lassan elénk tárul a település látképe.

Maga a vár feltételezések szerint IV. Béla király idején épült, később lerombolták, majd a XV. században újraépítették, virágkorát Ráskay Balázs idején élte, aki Mátyás király alatt szolgált. Ebben az időben reneszánsz lakókastéllyá kezdett válni. Néhány évtizedig a törökök is lakták, majd magára hagyták és valószínűleg felgyújtották. A XIX. században még erdészházat is kialakítottak a romos várban, de a század közepére végleg magára hagyott rommá vált, amelyet kőbányának használtak. A veszélyes tornyokat a XX. század második felében lebontották, de régészeti feltárás a területen soha nem történt. Ma keskeny ösvényen lehet körbesétálni, és onnan letekinteni a meredek sziklafalakra alattunk. A vár közepén van egy elkerített, mély ciszterna, amely miatt szintén figyelmesnek kell lenni, de összességében inkább már csak az emléke van meg az egykori várformának, és ennek a képnek köszönhetően lehet inkább csak elképzelni, hogy nézhetett ki egykor:

(Fodor Zsolt rajza, Cseke György és Soós Elemér grafikája alapján, forrás: https://www.youtube.com/watch?v=_D_SDf4xNeo)

Itt már kicsit nagyobb a szél, de nem kellemetlen.

Ágival kicsit letelepedünk, csipegetünk a madárlátta sütiből, kolbászból, míg a két fiút a fotózás köti le.

Egyszer csak megcsörren a telefon: Peti jelentkezik be, és kérdezi, hogy a hegy tetején lévő Stonehange-e a célpont? Mert ha igen, megérkeztek, megvárjuk-e őket idefent? :) Tomi a teleobjektíven keresztül rájuk zoommol és látja is őket lent, de kb. 1 óra, mire felérnek ide, és mivel a széltől és az állástól már fázni kezdünk, úgy döntünk, nem várjuk meg őket itt fent, hanem a Tomi által javasolt sziklát keressük fel addig a piros jelzés túloldalán, majd ott találkozunk velük.

Nagyon szép erdőn haladunk keresztül, egy újabb kis emelkedővel.

Rövid séta után elérjük a sziklákat, és megállapítjuk, hogy érdemes volt átjönnünk, innen talán még szebb a kilátás: egyszerre látjuk a falut, a várat, a távolban a Pilist, a másik oldalon a Cserhát vonulatait és Keszeg községet.

Itt nem fúj a szél és a nap is kellemes melegít, a legideálisabb hely a várakozásra. A vár forgatókönyvét ismételjük meg: kicsit eszegetünk, fotózgatunk. Laci azzal tér vissza, hogy nagyon szép hóvirág csokrot is talált az egyik szikla tövében, és valóban :)

Nem sokkal később újra csörög a telefon, Peti kér útbaigazítást. Miután elmondja, hol vannak, meg is látjuk a két, lassan mozgó kis pontot a szántóföld közepén. Integetünk, magyarázunk, merre nézzenek, de ők nem vesznek észre minket :)

Tovább várakozunk, sütkérezünk, fotózunk, igazából gyorsan telik az idő.

Leteszem a sütiket a sziklára, és megbeszélem a kutyákkal, hogy ez nekik tiltott csemege. Nem sokkal később látom, hogy Pepe bőszen nyeldekel egyet: megsuhintom érte, és elsőre úgy tűnik, ez Rudinak is elég, hogy ne akarjon szabályt szegni. Nem sokkal később megérkezik Szilvi és Peti, eléjük megyünk Pepével, amikor hátrafordulok a többiekhez, azt látom, hogy Rudi, mindenki háta mögött, leszegett fejjel, szájában egy süteménnyel éppen biztonságos helyre készül sunnyogni… :D ennyit a nevelésemről, addig működött jól, amíg a süti mellett álltam. Mindenesetre a maradék pár darabot felkínálom az újonnan érkezőknek, akik ezt egy kis szaloncukorral és sütivel viszonozzák.

Velük is készül pár kép, sajnos, ők nem bakancsban vannak, így a sportcipőket eléggé megviselte a sáros út, de a kedvükön ez nem látszik meg.

Nemsokára szedelőzködni kezdünk és elindulunk lefelé. Rudi és Pepe továbbra is hol ide, hol oda szaladgálnak, mi pedig beszélgetve, jókedvűen bandukolunk lefelé.

Úgy döntünk, vissza a piros várrom jelzésen megyünk, aztán a patak mellett elsétálunk az autókig. Hamar elérjük az erdészházat, amely gyönyörű a lemenő napsütésben.

A patakot csak most látjuk meg, tényleg nem lett volna sima ügy az átkelés, ha ezt az utat választottuk volna. Rudi kicsit belemerészkedik a póráz végén, de combközépnél már ő sem megy tovább :)

A patak mellett, a szántón átvágva visszaérünk az autókhoz.

Az előrelátóak és a szerencsések hoztak magukkal váltócipőt, azt átvesszük és hazaindulunk. Nagyon jól éreztük magunkat, ismét remek volt az élmény, jó társakkal, szép helyen túrázhattunk, még ha csak kicsit is:) 

Tomi karácsonyra egy két napos hótalpas túrát kapott tőlem ajándékba – régen jártunk már magashegyen, pláne télen, így eléggé ki voltunk már éhezve a látványra és mozgásra is. A Rolitúra két napos Alacsony-Tátra túráját választottam, a program szerint a Gyömbér és Chopok megmászás volt a cél. Jó időben, hó nélkül ez egy erősebb egy napos túra tud lenni, de téli körülmények között,  hóval rá kell szánni két napot is.

A Planetáriumtól indulunk hajnal fél 6-kor – ez azt jelenti, hogy mi fél 5-kor útra kelünk Erdőkertesről. A busznál már sokan várakoznak, a társaság fele síelni megy a Chopokra, a másik fele a hótalpas túrázók. A buszon ismerős profilt pillantok meg, Artúr, a tavalyi Porszemes ausztriai via ferrata túránk egyik résztvevője szintén kiszemelte magának ezt az utat a barátnőjével, örülök neki, a hasonlóakat mindig összefújja a szél :)

A buszon Roli elmondja az ütemtervet, aztán jó pihenést kíván. Pár óra múlva már Szlovákiában vagyunk és egy jól ismert benzinkútnál tartunk pihenőt, hogy onnan egy nagyjából egy órás úttal elérjük a kiindulási pontunkat. A busz a hótalpasokat a hátizsákokkal együtt kiteszi Certovica 1238m magasan fekvő parkolójában, ahol megkapjuk a hótalpainkat és a botokat, átvesszük a bakancsokat és felkészülünk a túrára. Gyönyörűen süt a nap, szél nem fúj, és már itt is fantasztikus kilátásban van része annak, aki azt a pár lépést hajlandó megtenni a parkoló végéig.

Certovica, magyarul az Ördöglakodalma-hágó az Alacsony-Tátra keleti részén található, több gyalogtúra kiváló kiindulópontja, kettéosztja a hegységet a Gyömbéri- és a Királyhegyi-hágóra, és nem mellesleg kiváló síközpont is.

Lassan felcihelődünk, az éjszakát már a Stefanika Turistaházban fogjuk tölteni, így mindenkinél két napi ruházat és felszerelés van, egy téli túrán azért ez nem elhanyagolható mennyiség. Kb. 8 kilométer és 650 méter szintemelkedés van előttünk, a napsütés bíztató, bár már repkednek a mínuszok. Roli felkészít minket, hogy a túra legnehezebb részével fogunk kezdeni, a sípálya mellett kapaszkodunk fel,  és egyből leküzdünk kb. 150m-et a szintből, még hótalp nélkül. A parkolóban hideg volt, így mindenki jól felöltözött, a mászásnak hála viszont elég gyorsan ki is melegszünk és kissé megizzadva érünk fel a sípálya tetejére.

Roli tart nekünk egy gyors „hótalpalót”, hogy is kell felvenni, mire kell figyelni, hogy lehet használni ezt az eszközt. A hótalp a téli túrázók nagy segítsége, különösebb előképzettség nem szükséges az eszközhöz, az ember elég hamar belejön a használatába, szerencsére :) Ráerősítjük a bakancsunkra, így megnöveli annak felületét, ennek köszönhetően pedig a nagyobb hóban sem süppedünk el, jó esetben, de semmiképp sem annyira, mint nélküle :) Egy kicsit elbohóckodunk a felszerelésével, Tomi gyorsabban végez, mint én, de elinduláskor kiderül, valami nem is stimmel – az egyik hótalp folyamatosan leesik a lábáról, lemaradunk, hogy meg tudja igazítani, de nem sikerül. Pár száz méter után a csapat bevár minket, Laci, a másik túravezető próbál segíteni, kiderül, hogy a hótalp egy része befagyott, ki kellett tisztítani, ez volt a probléma.

Szépen lassan emelkedünk a gyönyörű napsütésben, körülöttünk fenyőfák és megkapó szépségű táj – túravezetőink megígérték, hogy bőven lesz időnk fotózni és nézelődni, élünk is a lehetőséggel, folyamatosan forgatom a fejem és csodálom a tájat. Bár hideg van, -15 fok körüli a hőmérséklet, a napsütésnek és a mozgásnak – és persze a jól megválasztott ruházatnak - köszönhetően ebből nem sokat érzek :)

 A parkolóban még abban sem lehettünk biztosak, hogy a hótalpakra egyáltalán szükségünk lesz, most viszont már nem kérdés, hogy a hójelentések az 5-10 cm-rel eléggé melléfogtak, legalább 30-40 cm vastagságú havon haladunk, de van, ahol még ennél is több, főleg, ahogy felfelé haladunk. A fenyőfák roskadoznak a hó alatt, gyönyörű, mesebeli tájon járunk, a hó csillog, vakít, a levegőben repkednek a csillámok, nagyszerűen érezzük magunkat, hogy végre megint ilyen környezetben lehetünk. A hótalpazást tényleg könnyű megszokni, persze fárasztóbb, mint egy normál túra, később Roli el is mondja nekünk, hogy ha hótalppal vágunk nekik egy túraútvonalnak, a nyári menetidő kb. dupláját kell számolnunk – így is volt :)

Hullámvasutazva haladunk felfelé a gerincen, jobbra és balra is fantasztikus a kilátás, egy-egy nagyobb emelkedő után a menet eleje bevárja a végét.

Húszan vagyunk összesen, nagyon vegyes összetételű a csoport, az egészen fiatal, első túrázótól kezdve tapasztalt, nagy teljesítményeket lenyomó vagy csak hobbi túrázó egyaránt van a csapatban, egy közös: mindenki szereti a túrát és a természetet :) A menet tényleg kényelmes, nem erőltetett, nem szétszakadva haladunk előre, egyre több szintet küzdve le a napi penzumból. A völgy balra egyre szélesebb alattunk, és a völgyben húzódó út, amely áthalad a hegység főgerincén, egyre keskenyebb, az út melletti ház pedig egyre pontszerűbb :)

A szél időnként kicsit már éledezik, a gerinc egy szélvédettebb helyén a Rovienky csúcs alatt megállunk egy kicsit elfogyasztani egy kis energiát, ki csokoládé, ki sör és pálinka társaságában :) Az evés jót tesz, de utána nehezemre esik elindulni… Tomi hátrafordulva fotóz minket, néha olyan hatást keltünk, mintha az Everestről ereszkednénk – Andival és Tomival, két új túrabarátunkkal meg is egyezünk, hogy természetesen a kép bemutatásakor mindenkinek ezt is fogjuk mondani, aki nem hiszi, járjon utána :)

1600m-es magasságban vagyunk már, a szép szál fenyők eltűnnek, a helyüket átveszik a törpefenyők, amelyek igen kalandossá és kissé agresszívvá teszik az előrehaladásunkat, ugyanis a rájuk fagyott hótól elnehezedtek és nem egyszerűen belógnak az útra, hanem konkrétan átlógnak rajta. Vagy beléjük botlunk a hótalppal, vagy a vállunkkal próbáljuk átverekedni magunkat, olyanok vagyunk mint az amerikai futballisták, miközben igyekszünk sem az előttünk, sem az utánunk lévőt nem megsérteni az arcukba csapódó fenyőágakkal :)

Néhol kicsit meredekebb már a lejtő, van, ahol jeges, ezt még ki kell tapasztalni, de az biztos, hogy a sítalpas oldalazós lemenetel a hótalppal nem túl előnyös, fájni kezd tőle a bokám, úgyhogy stratégiát váltok. Kicsit be is lassulunk, néhány helyen már óvatosabbak vagyunk, de szerencsére még mindig nem sietünk sehova. Megszomjazom,  elkérem Tomitól a kulacsot- kinyitni már nem tudom, a teteje odafagyott, Tomi megoldja, de előrébb sajnos nem jutok: a víz majdnem teljesen megfagyott, még pár jégkristályos csepp van a tetején, szóval, úgy tűnik, attól, hogy nem fázunk, még tényleg elég hideg van :)

Nem sokkal később sötét felhők látszódnak a jobbunkon.

Alacsonyabban vannak, mint mi, de ettől nem válnak szimpatikusabbá, főleg, hogy felénk közelednek. Lemaradunk Lacival – említette Tominak, hogy az elmúlt két évben a túrák alkalmával nem készült róla fotó, Tominak több sem kell, igyekszik bepótolni neki, ha nem is az elmúlt két évet, de néhány alkalmat :)

A csoport végén haladunk, bár nem túlságosan lemaradva, amikor a szél egyre erősebben kezd fújni, ahogy a Maly  Gápel 1807 méteres északi oldalába érünk. Ez az Alacsony-Tátra főgerincének ezen részén a legmagasabb csúcs, mi 1780m magasan közelítjük meg.

A szél egyre erősebb, egyszer csak azt érzem, hogy a botokat rángatja a kezemben, ki is próbálom, felemel őket, úgy lengedeznek, mintha zászlók lennének. Már fáradok, nagyon sokat kezd kivenni belőlem a szél, az állandó fújás mellett időnként még egy-egy hevesebb lökés is érkezik. Lassan alig látok tovább 5 méternél, amikor a hótalpam megakad, a szél pedig rögtön kihasználja az egyensúlyvesztésemet, és elesek. Tomi felsegít, és próbál rávenni, hogy vegyem elő a sálat vagy a maszkot, hogy az arcomra tekerjük, de annyira nem érzem magamban az erőt, hogy levegyem a hátizsákom és elkezdjek öltözni, hogy csak ingerülten kiabálok a szélben, „nem, nem akarom, menjünk tovább”!

Fogy az erőm, Tomi néha hátrafordul, kéri, hogy mozgassam a szám, az orrom, amikor látja, hogy még hellyel-közzel sikerül, tovább halad. Nagyon fáradt vagyok, le szeretnék ülni, a kezem néha lefagy, aztán újra átmelegszik, ahogy mozgatom az ujjaim, de a jobb kezem nagyujját már egyáltalán nem érzem. Fáj az arcom, a hókristályok továbbra is ütik, a sárgás felhőben már alig látok valamit. Artúrék mennek előttem, néha leelőzöm őket, aztán ők kerülnek ki engem.

A fejemben az a kép villódzik, amikor reggel négy órakor elégedetten feküdtem a meleg ágyamban, nem értem, mit keresek itt, ez az ajándék tényleg az én ötletem volt?! Wellness, jövőre Tomi tuti wellnesst kap tőlem, istenem, ülhetnék otthon a kutyákkal a kanapén. Úgy érzem, kezdem feladni, soha nem lesz már vége ennek az emelkedőnek? Bolond vagyok én is, hogy emelgetem még a lábaimat, a kilátásból már semmi nem marad, talán ha átbukunk ott a nyergen, onnantól szélcsend lesz. Kapkodok levegő után, akkora szél, hogy nem lehet levegőt venni, elszorul a torkom, próbálok hátat fordítani a szélnek, hogy levegőhöz jussak. Tomi lemarad Lacival, odajön, kiabál a szélben, kitartás, mindenki küzd most, higgyem el, aztán előremegy. Már alig látom, kiabálok utána, a legrosszabb rémálmom válik a valóra, amikor csak kiabál az ember, de senki nem hallja,  és Tomi megy tovább előre. 10 perc múlva beérem, és könnyekkel a szememben, amelyek szépen be is fagynak, mondom meg neki, hogy nem szabadott volna otthagynia… Azt mondja, Laci kérte meg, hogy menjen az elejére, megígérte neki, hogy addig ő vigyázni fog rám. Ettől megnyugszom, de a szélviharnak továbbra sincs vége – ahogy az emelkedőnek sem. Itt vagyunk a csúcs alatt, de a csúcsból az égvilágon semmi nem látszik. Tomi azt mondja, nagyon büszke rám, és tudjuk mindketten, most valami olyat élünk át, amit tényleg csak azok a kevesek, akik hajlandóak idáig eljönni és kilépni abból a bizonyos komfortzónából. És közben azt is érzem, amit kapunk a hegyből, az még mindig csak egy szelídebb ízelítő ahhoz képest, amit egy igazán vad vihar jelentene. Nincs választásom, vagy továbbmegyek, vagy itt maradok. Néha a fejemmel rátámaszkodom a botomra, egy alkalommal Laci utolér és kérdezi, kérek-e csokit. Magam sem tudom, hogyan, de a fagyos arcomon ki tudok préselni egy mosolyt, köszi, nem, minden ok, csak a lassulok. Lassan átbukunk a nyergen, nem, a szél nem csillapodik, de legalább az emelkedésnek vége, innentől szintez a gerinc, és vele együtt mi is.

„Mindig csak egy lépés, mindig csak egy lépés”, ezt mondogatom magamnak, ahogy emelem a lábaimat, mormolom, mint valami mantrát.  A felhő eltűnt körülünk, nagyon halványan látjuk a naplementét. A látvány varázsos, még ebben az elgyötört állapotban is felfogom, hogy az aranysárgára festett hó „élő” látványa ajándék. A szél hóvihart kavar közvetlenül a felszínen, idáig csak tévében láttam ilyen vad, rideg, mégis gyönyörű képet.

Tomi próbál fotózni, de reszket a keze, akaratlanul exponál kétszer-háromszor, ahogy a teste épp összerándul. A szakállára teljesen ráfagyott  a hó, ráadásul egy vékony nadrág van rajta, ez már az ő melegvérű testének is kezd sok lenni.

Tábla jelzi, hogy 40 percre vagyunk még a Stefanki turistaháztól.

40 perc, az hótalppal majdnem másfél óra! Nem bírok már megszólalni, csak ránézek Tomira, és valami nyüszögés tör ki belőlem. Megölel, azt mondja, szívjak magamba egy kis energiát.. Ez hat, egy kis energiát tényleg nyerek, egyre több társunkat hagyom el a monoton lépteimmel.

Egyszer csak golyózni kezd a szemem, remek, ez még nem volt, és pont hiányzott. Olyan, mintha 2-3 dioptria különbség lenne a két szemem között, nyitogatom, csukogatom, hátha helyrezökken a rend, hát nem, jó, akkor ezt így csináljuk végig. A botok a kezemben folyamatosan rezegnek a széltől, mintha két egyfolytában csörgő telefon volna bennük. Nem lehetünk már messze. Laci azt mondja, még 10 perc a ház. Lehet, de csak ha nem ülök le azonnal… Nem ülök le, és egy kisebb emelkedés végén egyszer csak megpillantom a gyönyörűséget! A két karomat a botokkal a magasba emelem, és amennyire tudok, belerikoltok a levegőbe :) Miközben tudom, hogy attól, hogy látom, ez a ház még igen pici… szóval van előttünk néhány kellemetlen pillanat. Lassan leereszkedünk a házhoz a meredek gerincen, néhol kibukkannak a kövek, óvatos vagyok, de rettentő elgyötört, elcsúszok, huppanok egyet a hóban, de fel tudok magamtól állni. Minden lépés közelebb visz a házhoz, és én alig várom, hogy ott legyünk.

 A kabátom már rég megdermedt, a fekete sok helyen már fehér, így készít rólunk képet Laci a ház előtt, ahogy megérkezünk.

A hótalpat még kint le kell venni, de aztán végre bent vagyunk. Elmondhatatlanul örülök, hogy sikerült és megérkeztünk, nagyon jó kedvem van tőle, és ezt még fokozza, hogy az előtér lufikkal van feldíszítve :) Roli azt mondja, direkt nekünk csinálta, mikor ideért :)

A padokon már ülnek túratársak, boldogan veszem le a hátizsákom és ülök le én is, régen vártam már ezt az érzést! Amíg Roliék bejelentkeznek a csapat nevében, az előtérben beszélgetünk: mindenki hasonlóképp, hasonló érzésekkel élte meg az elmúlt pár órát, a közös szenvedés hamar összekovácsol minket, de mindenki örül és megkönnyebbült, hogy ezen túlvagyunk, és innentől már csak a meleg ételre és a puha ágyra kell majd koncentrálni.

A fenti szobákba csak papuccsal lehet felmenni, de a turistaház kis helyiségében, ahol a bakancsokat le lehet tenni és lehet szárítani, találunk is néhány megviselt darabot. Páran aggódnak a gomba miatt, de aztán megegyezünk, az a gomba, amelyik ilyen hidegben életben marad, megérdemli, hogy éljen :) Mi is bemegyünk az étkezőbe, leülünk a kandalló elé és próbálunk átmelegedni, Tomi egy sörrel, én egy jó nagy adag herbateával. Az étkező tipikus turistaházas, nem nagy, inkább kicsi, fa asztalok és padok szolgálják a kényelmet, és a hely kelléke egy nagy, kövérkés fekete macska, amelyik hol ide, hol oda fekszik, de látszik, hogy elég jól érzi magát :) A többiek felmennek elfoglalni a szobákat, mi úgy vagyunk vele, hogy úgyis lesz helyünk, most egy kicsit adózzunk az élvezeteknek, kinézzük a vacsoránkat és már leadjuk a holnapi reggeli igényünket is Rolinak. Néhányan átöltözés után kezdenek visszatérni, Andi és Tomi súgnak, a második emeleten a lépcsővel szembeni szobában van két ágy, azt nekünk tartogatják :) Szuper, akkor ezzel sincs gondunk! Két padot már elfoglalt a csoportunk, kezdünk kicsit jobban megismerkedni egymással, természetesen, a mai élmények birtokában, és a korábbiak elmesélésével várjuk a vacsinkat.

Mi Tomival gulyáslevest kérték, illetve Tomi kért egy rizottót is, az este másik nagy sztárja a spagetta kecséppel :) A levesek érkeznek először, finom, tele anyaggal, krumplival és hússal, nagyon jól esik. Andrásról kiderül, hogy bár már rengeteg túrán van túl, de még egy csúcsot sem sikerült megmásznia, valahogy az időjárás sosem volt kegyes hozzá. Mivel ezek szerint rontás ül rajta, közös döntéssel úgy határozunk, hogy őt holnap bunkósbottal elkábítjuk, nehogy ő legyen a rossz dzsudzsu, és miatta ne sikerüljön a csúcstámadás :) Zoli, talán a legfiatalabb tagja a csoportnak, hosszú kihagyás után túrázik újra, jól beválasztott, az biztos :) Ahogy halad előre az este, érzem, hogy nagyon ki van pirulva az arcom, sőt, a jobb fele melegebb is, mint a bal. Tomi megnézi, azt mondja, fagyási sérülésem van, bedagadt az orcám jobb fele és beletolult a vér, meg is sötétedett. Ezt nagy elégedettséggel veszem tudomásul, szerintem nagyon vagány dolog, hogy ilyet összeszedtem :)

Jóllakottan, az egész napi meneteléstől, a viharos széltől, a melegtől egyre jobban bebágyadok, és úgy döntök, felmegyek pihenni. Felkapjuk a hátizsákunkat és Andiék iránymutatásának megfelelően elindulunk felfelé, amikor Tomival odalépnek, hogy bocsánat, de közben Roli és Laci elfoglalta az ágyat és már csak egy fekhely maradt a szobában. Felmegyünk, megnézzük, mekkora az az egy fekhely, és úgy találjuk, ez kettőnknek pont elég lesz egy éjszakára, úgyhogy semmi gond, majd jól összebújunk ;) A szobában van egy fa franciaágy, egy emeletes ágy, és egy egyszemélyesre tervezett. A hideg ellen betettek egy olajradiátort, bár igazán nem érezzük hidegnek a szobát, azért bedugjuk, biztos, ami biztos. Megint beszélgetni kezdünk Andiékkal, aztán úgy belemelegszünk, hogy Tomi, aki eredetileg úgy tervezte, visszatér a többiekhez, míg én pihenek, végül módosít a tervein, és így tovább ismerkedünk új túratársainkkal. Nemsokára eldőlünk, megpróbálunk szundizni, hogy másnap kipihenten ébredjünk.

Éjjel 11 óra körül érkeznek meg  a szobába túravezetőink, ők nem tudják, hogy mi bebújtunk az ágyba, ezért meglepődve tanakodnak, ki lehet az, végül arra jutnak, látva a nagy kilógó lábat, hogy biztosan egy serpa… Aztán észreveszik, hogy van mellette még valaki, úgyhogy a rejtély rejtély marad :) A szobában nagyon meleg van, nem bírom a hőséget, ez pedig nagy szó, így végül kihúzzuk az olajradiátort, onnantól normalizálódik a hőmérséklet és nyugodtabb az éjszaka.

Reggel hét, fél 8 körül ébredezünk, mert a reggelit 8 órára kértük. Végre kiderül a rejtély, mi voltunk a paplan alatt! :) Odakint csodaszép tiszta idő van, bár az látszik, hogy fúj a szél. Lassan készülődünk, pakolászunk, közben megcsodáljuk Roli sapkáját, amely úgy néz ki, mint egy madárfészek, és három tojás van a tetején, és Laci kezeslábasát, amelyen alul cipzár van, hogy az embernek túrázás közben csak egy kézmozdulat legyen megszabadítania magát a felesleges ruhától, hogy könnyítsen a terhein :)

A reggeli virsli, finom, miután elfogyasztjuk, elkezdünk szedelőzködni és felszerelkezni a napi menetre. A mai terv a Gyömbér megmászása, majd onnan átmenni a Chopokra, de mindent az időjárástól teszünk függővé. Éjjel -26 fok volt – ebből sokat a szobában nem éreztünk, meglátjuk, hogy folytatódik.

A turistaházból kilépve erős szél fogad bennünket, elindulunk a nyereg felé, és a szél fokozódik.

A tegnapihoz hasonló, vagy inkább még erősebb lökéseket kapunk, a fejemet nem tudom felemelni, olyan erősen vág bele jeges hó, épp csak az előttem lévő hótalpának a végét látom, azt követve haladok előre. Néhány tíz méter megtétele után kibukkan a csúcs, látszik, hogy ott is erős a szél, így Roli mindenkit döntés elé állít: aki szeretne, felmehet vele a Gyömbérre, aki úgy érzi, ez most sok neki, maradhat a turistaházban, a csúcs megmászása után a többiek is vissza fognak térni. Bármennyire is húz a szívem, úgy döntök, maradok, nem látom értelmét annak, hogy a félig fagyott arcommal tovább kínozzam magam. Elsősorban azért jöttem, hogy jól érezzem magam, és úgy érzem, ezek között a körülmények között ez most nem lenne teljes,  ráadásul hátráltatni sem akarok senkit. Puszit nyomok Tomi összefagyott szakállára az 50km/órás szélben, hogy vigyázzon magára, aztán a csapat felével én is visszatérek a házba.

Beülünk az étkezőbe, kikérjük a teát, és újra beszélgetésbe elegyedünk, miközben folyton kifelé figyelünk, milyen az időjárás és nagyon sokat emlegetjük az úton lévőket.

A szél nem csitul, bár ennek köszönhetően felhőnek most nyoma sincs, ragyog a nap és a kilátás pompás. Nézegetjük az órát, kb. most indulhatnak vissza, akkor innentől még másfél óra, amikor egyszer csak Andi észreveszi Tomiját az ablak előtt elvonulni, első pillanatban arra gondolok, valahol feladta és visszafordult, de akkor feltűnik az én Tomim és a többiek is, már biztos, hogy mi számoltuk el magunkat és már vissza is értek! Kikötött bakancsban, egy szál pulcsiban rohanok ki a -15 fokba, hogy Tomi nyakába ugorjak, és ő fáradtan rám mosolyogjon, hogy „igen, fent voltunk” :)

Laci és két másik fiú kivételével, akik úgy döntöttek, továbbmennek a Chopok felé és teljesítik az eredeti túrakiírást, mindenki visszajött Roli vezetésével. Elmesélik, hogy a tegnapihoz képest még nagyobb széllel kellett megküzdeniük a Gyömbérre menet, Tomi szerint nagyon jó döntés volt, hogy visszafordultam, mert nagyon megviseltek volna a körülmények. Roli dicséri a csapatot, dicséri azokat, akik felmentek és megcsinálták, és dicséri azokat is, akiknek volt annyi önkritikájuk, hogy lent maradjanak, így tudott sikeres lenni együtt a teljes brigád.  Mindenkin látszik, hogy kemény 2 óra van a hátuk mögött, a tiszta időnek hála cserébe viszont szépséges kilátásban volt részük, a Magas-Tátra, a Börzsöny, még a Naszály is látszódott a csúcsról! :)

Tomi néhány képet tudott készíteni, de ahogy tegnap is, a gép szervója felmondta a szolgálatot a kemény fagyban, jó néhány kép homályos lett. Tomi azért nem tartott a hármassal a Chopokra, mert bár erő lett volna benne, a nap második részében már inkább velem szeretett volna túrázni :) Ez nagyon kedves tőle, és tudja ő is, nem haragudtam volna akkor sem, ha továbbmegy, de nagy jólesik, hogy engem választott a Chopok helyett :)

Fél-háromnegyed óra pihenés után déli 12 órakor indulunk neki az ereszkedésnek, az eredeti útvonal helyett a Gyömbérre vezető sárga túrajelzésen. Roli figyelmeztet és megnyugtat bennünket: az elején, amíg a völgy védelmébe nem érünk, nagyobb lesz a szél, és elég meredeken fogunk lefele menni, de ez nem hosszú szakasz. Kilépve valóban megcsap minket megint a hideg és jég, de közben folyamatosan tekintgetünk fel a csúcsra is, látszik, a szél odafönt még mindig rakoncátlankodik, biztos, hogy kemény lehet. A Nap ragyog ránk, óvatosan haladunk lefelé, egyre többen jönnek velünk szembe is: ki sítalppal, ki bakancsban.

Lassan tényleg védettebb részre érkezünk, a hóból lassan feltűnnek kisebb, majd egyre nagyobb fenyők, és még a völgyből is nagyon szép a kilátásunk. Tomi unja a hótalpat, alig várja, hogy levegye, amikor olyan helyre érünk, ahol már tényleg csak bakancsban jönnek velünk szembe, úgy dönt, meg is szabadul tőle, aztán boldogon kezd lefelé szaladni, hogy „szabadság!” Én még egy darabig nem válok meg a talpaimtól, már eléggé szintben megyünk, amikor végül többen is úgy döntünk, innentől már mehet a menet anélkül is.

Kb. másfél órás ereszkedés után leérünk a síközpont lábához. Beülünk egy hüttébe, még van másfél óránk lemenni a buszhoz, beszélgetünk, eszegetünk, iszogatunk, amikor egyszer csak megérkeznek a hőseink, Laciék megjöttek a Chopok csúcsáról! Azt mesélik, volt szél, de volt, amikor hátulról jött, olyankor nagyon jól tudtak haladni. Az utolsó szakasz a sípálya mellett vezetett, ahol a kilógó törpefenyőkben akadtak el nagyon sokszor, azt kihagyták volna, de egyébként úgy tűnik, jó élményben volt részük, még ha az időjárás nem is kímélte őket.

Hamarosan felpakolunk, hogy elinduljunk a parkolóba a buszunkhoz, nekünk is a sípálya mellett kell leereszkednünk. Ez így első körben elég barátságosan hangzik, de amikor odaérünk, és látjuk a pálya meredekségét és a hóágyúkat, néhányan visszafordulnak, hogy ők itt ugyan le nem jönnek. Andi és Tomi már lefele mennek, mi is követjük őket, bár én meglehetősen óvatosan. Tomi bíztat, a legrosszabb, ami történhet, hogy elcsúszok a hóban,  de attól mi bajom lenne? Kimegyünk a pálya mellett 20-30cm-es hóba, olyan, mintha vattacukorban lépkednénk, ez már sokkal szórakoztatóbb :) Andiék hamarabb leérnek, bevárnak minket a pálya alján és együtt sétálunk a parkolóban álló buszhoz.

A busz körül már csoportosulnak a síelők, elismerően néznek minket, hogy tényleg, és ebben az időben és voltunk a Gyömbéren, és azért ez nem semmi :) Válaszolgatunk, aztán minden újabb leérkező hótalpas túratársnak nagyon örülünk :) Átöltözünk buszozós ruhába, bepakolunk, és várjuk, hogy elinduljunk.

Hazafelé megállunk Besztercebányán a Tesco-ban, nem sok időnk marad vásárolgatni, de a kötelező Margot csoki azért befigyel :) A buszon pihenünk, Roliék korábbi túrák videót vetítik nekünk, hogy gyorsabban teljen az út, és 20:51-kor (a Roli által induláskor 20:53-ra jósolt érkezés helyett :) ), megérkezünk a Népligethez. Mosolygunk a sok felöltözött embert látva, -3-4 fok van, arra gondolunk, ez nem is olyan hideg :) Elköszönünk, Patrik már vár ránk, és elindulunk Erdőkertesre, hogy újra egyesítsük a falkánkat, miközben már arról beszélgetünk és álmodozunk, hova kellene menni legközelebb :)

A Túravezető Oktatók Sportegyesülete múlt szombaton nyolcadik alkalommal rendezte meg az Őszi Mátra 30 elnevezésű teljesítménytúráját. Sanyi, az egyesület elnöke, egyben a túravezető tanfolyamunk vezetője is volt, már tavaly is felkeresett, lenne-e kedv és idő besegíteni a túrán pontőrként. Tavaly is nagyon jól sikerült, jól éreztem magam, így amikor idén újra megtalált,  örömmel mondtam, mondtunk igent :)

A túra 32 km hosszú, a túrázóknak 1200m szintet kell 8,5 óra alatt leküzdeniük a sikeres teljesítéshez, ezért érdemes felkészülten érkezni, ez nem egy kezdő szintű menet :) Ezt a túrát azért szokták szeretni az emberek, mert a Mátra kevésbé látogatott  helyeire is elviszi az embert, ahonnan nagyon megkapó kilátásban lehet része a szerencsés résztvevőknek. Sajnos, a köd miatt ez idén nem adatott meg, de helyette láthattak mást ;)

A túra Galyatetőről indul és ide is tér vissza, így mi is itt kezdjük a reggelt. Fél nyolcra érünk fel, már ekkor mindenhol autók állnak, még szerencse, hogy nem kell hosszan parkolunk, csak az ellátmányt és bélyegzőt vesszük fel és indulunk a pontunkra. Sanyiék már javában a nevezés lázában égnek, sorra jönnek az indulók. Bár mi is szívesen végig is gyalogolnánk a távot, most egyedül indítjuk útjára Balázst, aki még a nevezés előtt gyorsan belapátolja a tojásrántottát, amelyet Tomi készített reggelire.

 Minket Sanyi idén is, ahogy tavaly is, a 2. ellenőrzőpontra osztott be, Bagolyirtáson vártuk a szokásos csokoládé adaggal a (még nem annyira) megfáradt vándorokat.

Az időjárás nem annyira kegyes a túrához és a túrázókhoz, hideg, ködös, nyálkás a levegő, de ismerjük a mondást: nincs rossz idő, csak nem megfelelően felkészült turista! Bár Bagolyirtás közúton nem több, mint 5 km, azért jó 10-15 percet autózunk a kanyargós-ködös hegyi utakon, míg elérjük a települést. Néha 10 m-nél sem látunk messzebbre, de az erdő így is gyönyörű – meg is jegyezzük, hogy aki ilyenkor nem dugja ki az orrát, soha nem láthatja a természetnek ezt az arcát, pedig a sejtelmes ködbe burkolózó fák látványa a hosszú, vékony törzsükkel és a köztük vezető keskeny ösvényekkel legalább olyan élményt jelent, mint egy meleg nyári napon a leveleiken átszűrődő napsütés látványa. Szívesen állnánk meg és gyönyörködnénk, de a pontnak nyitnia kell és nekünk dolgunk van :)

Bagolyirtás a második ellenőrzőpont az túra során. Aki nem tudná: a teljesítmény túra során a túrázóknak úgynevezett ellenőrzőpontokat kell érinteniük, ahol  pecséttel vagy egyéb, hiteles módon igazolást kap arról, hogy a túra útvonalán haladva érintette a meghatározott pontokat. Mivel tavaly is itt őrködtünk, ezért a terep ismerős már, gyorsan berendezkedünk, előkészítjük a pecsétet, felbontjuk a csokis dobozokat, kirakjuk az információs táblácskát. Mivel szemerkél az eső és minden csupa sár, Tomi a közelben talált két padot is kiteszi az autó mellé, ez jól jöhet, ha leülni vagy pakolni szeretnének az érkezéskor :) 

8 óra 45 percre, a pont nyitására már mi is készen állunk, és alig kell várnunk pár percet, hogy az első versenyző befusson – befusson, szó szerint, az elején természetesen a futók érkeznek, akik sokszor még az ellátmányt sem kérik, csak előveszik a nyakukban vízhatlan tasakban lógó lapjukat, kérik a pecsétet és az időt, és már robognak is tovább. „A csokit adjátok oda egy szép lánynak, és mondjátok meg neki, hogy a célban találkozunk!” – kiabálja már hátrafordulva az egyikük, ahogy továbbrohan :) Hát, ezt a feladatot magamra vállalom, inkább ne Tomi nézegesse a szép lányokat… :D

Az első futó emberek után lassan érkezik a gyalogoló tömeg is, Tomi fényképez, igyekszik minél több érkezőről képet készíteni, amit eléggé megnehezít a köd. A munkát megosztjuk, Tomi a sorszámokat karikázza és az időt írja fel annak, aki kéri, én pecsételek és csokit osztok, ez hálás feladat, mindenkiből mosolyt csal ki :) Nagyon vegyes a társaság, ahogy mindig, egy ilyen teljesítménytúrán: vannak vérprofik, akik minimális teherrel, minőségi futócipőben, minőségi felszerelésben futnak, és látszik, hogy az idő és a teljesítmény a mindenük, jönnek azok, akik rendszeresen túráznak, rajtuk is látszik, hogy tisztában vannak azzal, egy jó bakancs és egy jól megválasztott ruhadarab mekkora segítség tud lenni, mikor az ember teljesítményre készül viszontagságosabb körülmények között, vannak családok, akik már a gyereket is hozzák, őket nagyon szeretem, mert a  gyerek már tényleg az anyatejjel magába tudja szívni a természet és a mozgás szeretetét. Jönnek a nagy öregek, ha elmész mellettük az utcán, azt hinnéd, a piacig nem jutnak el, de itt egymást kézen fogva sétálnak le 32 kilométert botok nélkül, és itt van a másik vége is, a 14-15 éves farmeres pólós fiúk, akik a nagy szabadságvággyal beleindulnak az erdőbe – aztán 4 km-es kitérőt tesznek az eltévedés miatt, de ez nem számít, együtt vannak és jól vannak, és nem a számítógép előtt ülnek :) Jönnek az emberek egyedül, jönnek kutyával, van, aki sima utcai farmerban indul el, és azt mondja, ő csak eljött sétálgatni, van, aki rövidnadrágban, úgyis sáros lesz a nadrág alja, van, aki a szerelmével, vannak barátok, baráti társaságok, de a lényeg közös :) Kint lenni, végigcsinálni, együtt lenni :) Mindenki annyira szimpatikus, megvan a közös bennünk, végigvigyorgom az egész délelőttöt, pedig van, amikor győzzük kapkodni magunkat, annyian érkeznek egyszerre.

Néhányan felismernek minket tavalyról, kérdezik is, azóta itt állunk-e, vagy azt, hogy jövőre is találkozunk-e itt? Reméljük, és a célban valószínűleg még ma is! Néhányan plusz kilométereket is tesznek az eredeti útvonalra, a köd időnként megtréfálja az embereket, és egy-egy eltévedés becsúszik. Az egyik túrázó azt meséli, akkor gondolkodott el, hogy rossz helyen jár, amikor pihenő muflonokba botlott, na akkor vissza is fordult :)

Egyszer csak messziről megpillantunk egy barna kabátot közeledni, Kolozsy jön feltartott kézzel és várja az ovációt, hogy sikerrel megtette az első 11 kilométert :)

Ahogy beér hozzánk, zoknit cserél, aztán melegednek egy kicsit Tomival, előkerül az unikum, párszor meg is húzzák :) Néhány élelmesebb túratárs fel is kapja rá a fejét, és kérdezik, ez is az ellátmány része-e.. hááát, nem hivatalosan, de aki az unikumot szereti, rossz ember nem lehet, Tomi megkínálja őket egy-egy kortyocskával. Nem sokkal később két fiatal srác érkezik, a pecsételés közben érdeklődnek, van-e itt valahol kocsma. Megkérdezzük az arra járó helyinek tűnő úriembert,de a válasz nem túl biztató: Mátrakeresztesen van kocsma és egy óra múlva bezár.. mit szeretettek volna? Csak egy kis unikumot. Egymásra nézünk Tomival: fiúk, ma van a szerencsenapotok... :)

Lassan ritkulnak az emberek, már tudjuk, hogy összesen 305 nevező volt, számolgatjuk, hányan jönnek még, vajon kihagytunk-e valakit. Negyed egy körül feltűnik egy kisebb csapat, felfedezzük közöttük a seprűinket (ők tulajdonképpen a bontóbírók, a mezőny után végigmennek a pályán, leszedik a szalagokat, táblákat, ha vannak, ha valaki eltéved, ők szedik össze az őket erdőben).

Velük érkezik egy fiatal lány az apukájával, úgy dönt, itt feladja, nem úgy indult a mai nap, valahogy nem akar már továbbmenni. Öten biztatjuk, hogy ha már idáig eljött, ne adja fel, menjen tovább, csinálja végig, így 10 perces győzködés után végül beadja a dereket, nevetve adja meg magát, oké, továbbmegyek!

A pontunk fél egykor zár, azt megvárjuk együtt, közben Petiéknek is lecsúszik egy kis unikum, Peti társa megkapja Tomi kamásliját is, aztán összeszedelőzködünk mi is.

Tomi úgy dönt, becsatlakozik Balázs mellé. Balázs épp akkor hagyta el a Mátrakeresztest, úgyhogy autóval kirakom Tomit, én pedig elindulok vissza Galyatetőre, hogy a célban segítsek. A hátralévő szakaszuk egy része nem jelzett túraútvonalon halad, ahol Sanyiék szalagozással jelölték ki az utat – a szalagozást a célban néhány külön megdicsérték :), és mivel a túra sajátossága, hogy az útvonal a legmagasabb pontról indul és ide is tér vissza, ezért még jó kis mászás áll a fiúk előtt, Tomi a legjobbkor csapódik Balázshoz, ha fel akarja tolni a hegyre :)

Útközben Tomiék rám csörögnek, Balázs véletlenül a kocsiban hagyta a pecsétgyűjtő füzetet, úgyhogy útba ejtem Falloskutat is, a pontőr lányoknak adom Balázs cuccát. Bár nem teljesen tudom, hol van az ellenőrzőpont Falloskúton, de nem is baj: itt az útvonal a betonon visz a településen belül, úgyhogy nincs más dolgom, mint túrázótól túrázóig haladni a kocsival, aztán leparkolni és gyalog követni őket :)

Mire Galyatetőre érek, a leggyorsabbak már nem csak beértek, de már haza is indultak. Sanyiék bent ülnek, az eső miatt sajnos nem tudunk a teraszon érkeztetni. Mivel még viszonylag korán van, ezért lassan csordogál be egy-egy ember, bőven bírják ketten az iramot, úgyhogy rávetem magam egy meleg levesre és két nutellás palacsintára – paleocsinta, ezt most megérdemlem :) Leülök az egyik asztalhoz, és nemsokára két turista, egy kedves házaspár csatlakozik hozzám, ők nem az Őszi Mátrára jöttek, csak magukban túráznak egy nagyot. Kiderül, hogy ők is rendszeres erdőjárók és egyben barlangászok, alapfokú vizsgájuk is van, úgyhogy erre terelődik a szó, a végén telefonszámot cserélünk és lebeszélünk egy közös barlangászást valamelyik Pest környéki barlangban :)

Közben lecsúszott a leves, az idő még mindig borongós, de egyre többen érkeznek, úgyhogy előremegyek segíteni az érkezőknél. Nagyon jó látni a beérkező arcokat, szinte mindenkire emlékszem, és külön örülök mindegyiküknek, hogy sikerrel végigcsinálták,  bár az arcuk fáradtabb, a ruhájuk sárosabb, a hajuk csapzottabb, mint amikor pár órája  találkoztunk, a szemük viszont csillog, és kipirultak :)

Bár nem sok hely van, de annyi mindig, hogy elférjünk, ahogy mennek a zsíros kenyérért és a teáért. Mesélnek, élmény beszámolnak, ki hol csúszott  el, kinek mennyi lett az ideje.. Ez egy kis közösség, nagyon sokan ismerik egymást, tudnak egymásról, ki hova jár teljesítménytúrára, megosztják egymással a pár héttel korábbi túrák élményeit, eredményeit, jó nézni és hallgatni őket :)

Nemsokára feltűnik az én két kis versenyzőm :) Épp senki nem jön, amikor ők érkeznek, így nagy örömmel tudok mindkettejük nyakába ugrani a büszkeségtől :) A vége erősen kaptatós volt, de néhány kisebb szünettel is bőven szintidőn belül sikerül a táv Balázsnak.Már korábban mondtam a többieknek, hogy lesz egy ember, akinek feltétlenül én szeretném átadni az oklevelet, így Kolozsy tőlem veheti át ünnepélyesen a jutalmát. Alig teszi le, már jön is a bűvös mondat: Sznájd, kérj ki nekem hat unit és két sört, itt a pénztárcám… :) Tomi persze nem fáradt el, de látom rajta, hogy nagyon örül, hogy egy kis túrázás még neki is belecsúszott a mai napba, élvezte az erdőt, és újabb képekkel is gazdagodtunk :)

Nem sokkal később beér két úriember, odamennek Tomihoz: „Ne haragudj, Te voltál a 2. ellenőrzőponton, ugye? Hadd hívjunk vissza egy unikumra!” A mosoly, amit adsz, visszatér hozzád, úgy látszik, ez a röviditalra is igaz :) Jön egy kockás inges, hosszú hajú fiú, már előre szólok a többieknek: jön a 403-as rajtszámú, készítsétek az oklevelet! Néznek rám, honnan tudod? A 403-as volt az utolsó rajtszám, persze, hogy emlékszem az arcra :) Kiderül, hogy 403-as eléggé hasonszőrű a fiúkkal, kellemesen eliszogatnak és elcsevegnek. Lassan beérkezik az utolsó pár ember, egyszer csak feltűnik az a lány, aki már Bagolyirtáson fel akarta adni. Beértek, szintidőn belül, fáradt, de mosolyog, és sűrűn köszöni, hogy „továbblökdöstük”, kéri, adjuk át söprőknek is, mert volt még egy pont, ahol az ő biztatásukra volt szüksége :) Összesen 305 nevezőnk volt, ebből 294-en értek sikeresen célba, és csak 5 fő volt, aki kicsúszott a szintidőből, ami azért is nagyon szép eredmény, mert a sár itt-ott erősen megnehezítette a terepet.

Lassan szedelőzködünk mi is, Tomi még felkap egy kb. félmázsás bükkfa darabot, nyilván valami csodaszép dolog fog otthon készülni belőle, még jó, hogy kombival vagyunk, bár a cuccok így már csak a hátsó ülésen férnek el, de sebaj… Én vezetek, a fiúk hangosan énekelnek és jól érzik magukat a kocsiban, a sötétben és a ködben lejutunk Mátrafüredre, ott a Feketerigóban elfogyasztunk egy nagyon kellemes vacsorát – remek kiszolgálással – és utána meg sem állunk Erdőkertesig :) Nagyon szép, eredményes és tartalmas napunk volt, megint bebizonyosodott, hogy az időjárás csak egy tényező a sok közül, amely befolyásolja a hangulatunkat egy túrán, rengeteg egyébnek tudtunk örülni és örömmel jövünk vissza jövőre is :)

A vénasszonyok nyarának közepén eljött az idő, hogy Nagybörzsönyben töltsünk egy hétvégét. Tomi már sokszor járt ott azzal a társasággal, akikhez most csatlakoztunk, és néhányszor már én is megfordultam itt, ezért örömmel vártuk, hogy mehessünk :)

Szombaton korán reggel terveztünk indulni, hogy a reggelit már a helyszínen fogyaszthassuk el a többiekkel, akik már előző este lent aludtak, és úgy induljunk majd a túrára. A korai indulás végül is sikerült, de egy kis szilvás unicum beszerzése miatt picit mégis csúszunk az eredeti elképzeléshez képest :) Ahogy elhagyjuk Erdőkertest, egyre biztatóbb az időjárás, Nagybörzsönybe érve már ragyogó napsütés fogad bennünket. Késő nyári időt kaptunk ajándékba, nagyon örülünk neki :)

Nagybörzsöny a Börzsöny nyugati peremén, a Börzsöny patak partján található. Már az Árpád korban lakott volt, az 1700-as években érkeztek német telepesek, onnantól kezdve sok helyen Deutsch-Pilsen néven említik  (nomen est omen ;) ), mai nevét a 20. század elején kapta. A német megnevezés ugyanúgy szerepel a helységnévtáblán, amikor a községbe érkezünk.

Nagybörzsöny sokáig bányatelepülés volt, a lakosai arany-, ezüst-, vasérc- és ólomkészletek bányászatából éltek a török hódoltság ideig. A 17. században újraindult a tevékenység, de a 18. században kimerültek a készletek, így átmenetileg újra megszűnt, később többször tettek kísérletet a nemesfém ércek kitermelésére. Mára környezetvédelmi megfontolások miatt már kevés az esélye, hogy  a mélyben található ércesedés 4 tonna aranyát kibányásszák.

 Az idegenforgalom viszont nagyon fontossá vált – ami érthető, a kis falu gyönyörű környezetben fekszik, aki fel szeretné fedezni a Börzsönyt, bátran teheti, több turistaútvonal is indul innen, a települést az Országos Kéktúra útvonala is érinti. A természeti szépségek mellett kulturális értékekkel is gazdagodhat az idelátogató, a 13. századi román stílusú Szent-István templom, amely az ország egy legjobb állapotban maradt késő román műemléke, a gótikus Bányásztemplom, a tájház és vízimalom szép látnivalók és gyönyörűen illeszkednek a környezetükbe. Nagybörzsönyről indul az a különleges vezetésű  kisvasút, amely az egyetlen csúcsfordítós üzemű vasútvonal Magyarországon. Ezzel a vonalvezetéssel a nagyobb szintkülönbség is leküzdhető. A lényeg, hogy nem szerpentinszerűen megyünk fel a hegyre, hanem cikk-cakkban, van, ahol a mozdony húzza, a másik helyen pedig tolja a keskeny nyomsávon a szerelvényt a gyönyörű tölgyeseken és gyertyánosokon keresztül.

A Hubertus vendégházban van a szállásunk, már bevált törzshelye a csapatnak, én eddig csak kívülről láttam. A felújított, tornácos parasztháznak 3 külön apartmanja van, mindegyik külön fürdő- és főzőhelyiséggel, mi a nagyobbik ház hátsó részében kapunk helyet.

A szobák berendezése a nagyszüleim házára emlékeztet, a szekrény és a háromrészes tükör ugyanaz, mint náluk volt, a  falakat szentek képei és tájképek díszítik (és egy ijesztő menyasszonyi fátyol, hogy mitől ijesztő, azt nem tudom megmondani, de nekem a hideg futkos tőle a hátamon :) ).

Még alig érkezünk meg, már koccannak a poharak a welcome drinkkel, fognak még koccanni egy párszor  a hétvége során ;) Néhány köszöntő legurítása után lassan, de tényleg lassan :) , nekifogunk kisütni a reggelinket: előkerülnek a kolbászok, szalonna, hagyma, és már megy is a reggeli sütögetés, hogy elegendő energia legyen a túrához. Közben folyamatos a bohóckodás és az egymás ugratása, a hangulattal nincs probléma. Délre sikerül összekészülni és nekivágni a túrának :)

Az útvonalat Tomi találta ki, a terv szerint a Salgó várhoz teszünk körtúrát. Távolságban nem több, mint 15 km, a szintemelkedés kb. 500 m, valójában persze a le-fel miatt ennél több, de úgy gondoljuk, ez kezdő túrázó csapatnak finom csemege lehet :) Bár induláskor nagyon jó idő van, mivel számítunk rá, hogy sötétben érhetünk vissza, ezért pár plusz pulcsit bepakoltam magamnak, de a pakkom a közelébe sem ér Peti önmagában 16 kilós hátizsákjának. A fiúk úgy néznek ki, mintha az Elit alakulatból léptek volna ki :)

A kék-piros túrajelzést követve indulunk el, a térképet – hát, hm – magamhoz ragadom, tudom, hogy Tomi folyamatosan fotózni fog, én meg amúgy is szeretek tájékozódni és térképet olvasni.

A faluból kiérve farakás  mellett haladunk el: Andi és T. Tomi felugrálnak a tetejére és ott folytatják az utat. Kisebb kihívásnak tűnik mindezt sörös dobozzal a kézben végigcsinálni, de a végén csak Andi kóstolja meg a fenekével egy picit a rakás végét, amúgy nem okoz gondot nekik a nehezebb terep :)

Nemsokára lekanyarodunk a műútról és elhaladunk a Báróné kútja mellett. A jobb oldalunkon az erdő, a baloldalon egy irtás, amikor egy vadász leshez érünk. Természetesen birtokba vesszük :)

 A rövid pihenő alatt Peti megkapja az ajándékát Tomitól egy Troll sör formájában, amelyet Peti mindenkivel megoszt, bár az arcokon nem teljesen őszinte az öröm :)

Ahogy a piros sáv lecsatlakozik a kékről, nekikezdünk az első nagyobb szintemelkedésünknek, az eddigi bemelegítés után 470 m szintet küzdünk le 3 km alatt a Magyar-hegy oldalában.

Lassan, de biztosan halad a kis csapat a vadászházig, ahol a mászás után egy kicsit nagyobb szusszanást engedélyezünk magunknak. Az energiapótlásra odaadom a csúcsra tartogatott sport szeleteket, ha most kell az energia, hát most kell :) A vadászház előtt kedves kis padok, asztal és tűzrakó hely is van, akár itt is lehetne a túránk vége, ez sokunk fejében megfordul szerintem, bár engem nagyon hív a vár :)

Tovább folytatjuk az emelkedést, de a fák mögött már felsejlik a jutalmunk is, látjuk, hogy ha olyan helyre jutunk, ahol lehetőség van kilátásra, akkor ott a mászásért bőven kárpótolva leszünk :) Útközben Andi citromfüvet fedez fel, Tomi pedig húsos somot szed nekünk kóstolásra. Kicsit széthúz a társaság tempója, ezért az egyik keresztben fekvő fatörzsre kiülünk, mint a madarak, és bevárjuk a csapat másik felét. Az erdő nagyon szép itt, gyönyörködünk és szuszogunk. Tomi leszalad, hogy megnézze a csapat lemaradt felét, aztán szalad is vissza és tolja fel őket a hegyre :)

Még egy kis mászás van vissza a 616m magas csúcsig, ott letérünk az útról és leroskadunk. A csapat fele megint egy kicsit lemarad, Tomi visszamegy értük, aztán ott ragad. Gyönyörű kilátást találtak és ott maradtak csodálni egy kicsivel lejjebb a csúcs alatt :) Mikor felérnek hozzánk, Tomival és Cs.Tomival visszamegyünk, hogy fényképeket is készítsünk erről a mesés panorámáról :) Volt miért küzdeni :)

Innentől a várhoz vezető út könnyebbik része van hátra: ugyan még emelkedünk egy kicsit a Magyar hegy (majdnem) tetejéig, de inkább szintezünk és ereszkedünk. A gyertyánerdőn átszűrődő napfény simogat bennünket, békesség van és nyugalom, ahogy letekintünk a mellettünk húzódó völgyre.

Andi és T.Tomi mennek már elől, az útkereszteződéseknél és elágazásoknál megállnak, hogy biztosan a jó irányba haladjunk tovább.

 A piros sáv és a piros kereszt találkozásánál megint bevárjuk egymást, ropogtatunk egy kis perecet, megesszük a szendvicseket és nemsokára elérjük a célpontot, a 715 m magasan a Vár bércen álló Salgóvárat :)

A várat a tatárjárás utáni időszakban állították. A pusztulását a XV. században Salgói Miklós földesúr okozta, aki hamis pénzt veretett és házasságtörést követett el, ezért Luxemburgi Zsigmond leromboltatta két várát, Salgót és Bene várát.

A várból valóban nem sok maradt, a falat inkább sejtjük, mint látjuk, de néhol mohos sziklák mutatják magukat, mint a várfal egykori építőelemei.

Felkapaszkodunk a sziklán és megint megkapjuk a jutalmunkat, a Börzsöny gyönyörű arcát mutatja nekünk, szerencsések vagyunk, a tiszta időben messzire ellátunk.

Miután kifotózzuk magunkat, fát keresünk, és T. Tomi gyújtósának a segítségével a szikla mögött talált kövekből kirakott tűzrakó helyen tüzet rakunk. A naplemente már látszik a fák mögött, és ahogy a Nap lenyugszik, egyre hűvösebb van, jólesik a tűz, amit raktunk. Norbi és Tomim nyársakat faragnak, amire szépen felfűzzük a felcipelt kolbászokat és szalonnát, előkerül a kenyér, és a tűz mellett fekve, Tomi ölében, szépen elmajszolgatom a magam adagját.

Jóllakottan pakolunk össze már a sötétben fejlámpákkal világítva.

Az erdő csendes, hűvös, sötét. Nem mindenkinél van fejlámpa, ezért ügyesen szervezkedünk, Tomi az ő fejlámpáját és a zseblámpáját kölcsönadja, így főként hozzám csapódva közlekedik, na nem mintha nem mászkálna előre néha a sötétben egyedül is :) Az egyik tisztás szélén megállunk, lekapcsoljuk a világítást és csak csodáljuk a csillagokat – régen láttunk már ennyit az égen, annyira sok csillag világít, hogy az egyszerűnek tűnő Nagy Göncöl megtalálása is bonyolulttá válik :)

Az éjszakai túrázás nem könnyű feladat, igazából csak az utakra tud támaszkodni az ember, mert a sötétben a domborzatból nem sokat lát, ezért erősen koncentrálok, hogy egy túrajelzést se hagyjak ki, és mindig megerősítést kapjunk, hogy jó helyen járunk. Egyszer-kétszer mégis elbizonytalanodom, de szerencsére mindig megtaláljuk a következő jelet. Az Aklok rétjére érve világító szempárok fogadnak bennünket: cigáják csoportja pihen a kerítésen belül. Ez még nem villanypásztor – még… De lejjebb már igen, természetesen ki kell próbálni több felállásban is, csíp-e :) Egy kicsit igen, sőt, 5 emberen keresztül még inkább… :D

A kéken folytatjuk az utunkat a patak völgyében, nagyon jó volna, ha hallhatnánk szarvasbőgést, elég sötét van hozzá, de annyira azért nem vagyunk csendesek, hogy ne ijesszük el őket :)

A Katalin forrásnál megint lepihenünk egy kicsit, mielőtt folytatjuk az utunkat a sötétben. Még kb. 1 órát gyalogolunk a Börzsönyi-patak völgyében, mire visszaérünk a faluba, és ezzel együtt a szállásra – már fél 12 van! A mélyhűtőből elhoztunk egy nagy adag halászlét otthonról, Tomi ezt melegíti fel és kínálja a megfáradt embereknek. Mindenki kihasználta és felhasználta az energiatartalékait, elnyúlva fekszünk az ágyakon :) Most már senki nem kívánja a bulizást, az alvást annál inkább, így a halászlé belapátolása után visszavonulunk pihenni. Nagyon szép, tartalmas napunk volt, kihívással, szépséggel, jó társasággal. Sok ilyet még :)

Borongós időre ébredünk, így a reggelit követően úgy döntünk, ezt a napot a Gyilkos tónak és a Békási-szorosnak adjuk, és  ha az égiek is úgy akarják, még egy kisebb túrát is tudunk csapni a Kis Cohárdra.

Az autóba jól felszerelkezve szállok be, még otthon beszereztem néhány könyvet Erdélyről, hogy minél több információhoz juthassunk, ötleteket gyűjthessünk és okosodjunk :) A következő három mű volt nálunk mindig az autóban, így a hátsó ülés mindig úgy nézett ki, mint egy könyvtár :)

1. Vofkori László: Székelyföld útikönyve  I-II.

Ez a könyv nagyon részletes leírásokat tartalmaz, elsősorban tájföldrajzi, tudományos jellegű, nyugatról keletre haladva mutatja be Székelyföldet, rengeteg információval, részlettel és román-magyar-német helységnévmutatóval szolgál, amelynek igencsak hasznát vettem, amikor egy-egy településen áthaladtunk :)

    2. Erdély (Kelet-Nyugat kiadó):

Ez a kötet már igazán a turisták igényeinek kielégítésére íródott, az útvonalak és a települések, látnivalók történelmi, kulturális és művészeti bemutatója mellett egyéb információkat is nyújt a közlekedésről, szálláshelyekről, éttermekről, bankautomaták fellelhetőségéről. A kedvenceim a kis keretes leírások voltak, amelyek mindig valami kis pluszt adtak a nagy képhez, részletesebb infókkal vagy kis mondákkal, érdekességekkel.

   3. Erdély legszebb túraútvonalai – Túrázók nagykönyve

Ebből a sorozatból már csak ez az egy könyvem hiányzott, így teljessé vált a gyűjteményem :) A kötetben bemutatják a kárpáti medencevidéket, az erdélyi, partiumi, máramarosi, bánsági hegyi ösvényeket. Rövidebb és hosszabb túrákat egyaránt ajánl, a könnyű sétától a soknapos sátras vándorlásokig,  nagyon szép, kirándulásra csábító képekkel, részletes túraleírásokkal, távolság és szintadatokkal.

Már dél után indultunk el a Gyilkos tóhoz, és mivel híján voltunk készpénznek, ezért az útba eső Gyergyószentmiklóson megálltunk pénzt felvenni és ha már ott voltunk, egy kis finomságot is magunkhoz vettünk.

A város Hargita megye harmadik legnépesebb városa, az egykori Gyergyószék központja. A Szabadság téren, a város szépen parkosított főterén parkolunk le, majd a kötelező feladat elvégzése után a sarki árusnál beszerzünk egy kis péksüteményt és beülünk egy kis kávézóba.

Tomi talál a tér túloldán egy western pince-kocsmát, ide csak ketten megyünk le, és itt fogyasztjuk el a limonádénkat :) Rövid pihenő után indulunk tovább a Gyilkos tó felé.

Gyönyörű kilátást nyújtó, szerpentinező, fenyőkkel körbevett úton haladunk felfelé. Az út mellett a meredek domboldalakon tehenek legelésznek békésen, úgyhogy hol jobbra, hol balra pillantva, mindig látunk valamit, amire érdemes rácsodálkozni. A forgalom nagy, előttünk és utánunk is sokan jönnek, nem véletlen, az egyik legismertebb turista látványosság felé tartunk :)

27 km után megérkezünk a tóhoz. Elég sok autó van mindenhol, ezért csak egy kicsit távolabb tudunk leparkolni. A parkoló mellett éppen a Vereskő patak hordalékát és a szemetet távolítja el egy markoló, időről-időre ezt meg kell tenniük, mert egyébként eltorlaszolná a víz útját. Sajnos elég borult az idő, számíthatunk csapadékra, ezért úgy döntünk, a túrát most kihagyjuk, marad a tó körbesétálása, amely is csodaszép kis kirándulást ígér, hiszen a tavat 1000m feletti sziklacsúcsok veszik körül, a Kis-Cohárd, a Nagy-Cohárd és a Gyilkos kő „személyében” :)

A Gyilkos tó régi neve Veres-tó, a régi megnevezés onnan származik, hogy a Vereskő patak vasokkeres hordaléka sokszor rozsdavörösre színezi a tó színét.

A legenda szerint valamikor egy csodaszép lány, Fazekas Eszter élt itt,  akinek a haja fekete, a szeme szürkészöld volt, az alakja sudár jegenye :) A szentmiklósi vásárban találkozott egy daliás legénnyel, „aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, aki házat is tudott ezermesterkedni, meg szekeret faragni.” Első pillantásra egymásba szerettek, és a fiú feleségül kérte Esztert. A legényt azonban elvitték katonának, így Eszter csak várta, várta, hogy visszatérjen és egybekeljenek. Egyszer egy zsiványvezér meglátta Esztert, rögtön nyergébe emelte elvágtatott vele a Kis Cohárda, ahol a tanyája volt. Hiába ígért Eszternek aranyat, ezüstöt, Eszter nem tudta őt megszeretni és a régi mátkája után sóvárgott. Erre a zsivány feldühödött és erővel akarta kényszeríteni a lányt, hogy legyen a felesége. Ekkor Eszter a hegyekhez kiáltott segítségért. „Sikolyát megértették a sziklák, és hatalmas mennydörgéssel válaszoltak, majd megindultak lefelé a völgybe, iszonyatos földindulással, maguk alá temettek fűt, fát, a lányt is, a zsiványt is.”  Ha valaki belenéz a tóba, Eszter szürkészöld szemeit láthatja viszont.

Egy másik legenda szerint a leomló sziklák az ott legelésző juhnyájat pásztorostól, kutyástól, szamarastól maga alá temette, az összegyűlő vizet a vér színezte pirosra, innen eredeztetik a Gyilkos-tó nevet.

A valóságban a tó  a Gyilkos-kő oldalán felhalmozódott, az esőzések hatására a völgybe lezúduló agyagos lejtőtörmeléknek köszönhetően alakult ki, vannak, akik földrengéssel hozzák kapcsolatba a létrejöttét. Sajnos a tó  folyamatosan töltődik fel hordalékkal, ha ez így folytatódik és nem történik emberi beavatkozás, unokáink még látni fogják, de az ő unokáik már nem.

A tó Kis Cohárd felőli végéből kis sziklára kiállva gyönyörű a kilátásuk a teljes tóra, most először látom „élesben” a tóból kimeredező fenyőtörzseket, amelyek tényleg különös hangulatot adnak a tónak.

A csonkok az elárasztott fenyőerdő maradványai, a víz alatti részeket a kalcium-karbonátos, vasoxidos víz konzerválta, a víz feletti részeket az időjárási viszontagságok és a korhadás csonkította meg erősen. A parton sorakozó éttermek és árusok miatt a hangulat persze már nem olyan, mint évekkel ezelőtt lehetett, de ez még szerencsére mindig kevés ahhoz, hogy elrontsa a látványt :)

A levegő kellemesen hűvös és tele van fenyőillattal, Tomim hamarosan megleli nekünk az első málnabokrokat is, amelyekről innentől kezdve folyamatosan csipegetünk :)  Elérjük a tó láposodó végét, ahol kis fahíd vezet át minket a túloldalra – a híd nem túl bizalomgerjesztő, de a célnak megfelel.

Lassan elkezd cseperegni az eső, majd egyre jobban ráered, így már biztos, hogy túra nem lesz a dologból, de úgy tűnik, a csónakázást és a Békási-szoros tervét is el kell engednünk. A sok felhő ellenére nagyon szép a táj, ahogy csillapodik az eső, és a víz még nem nyugszik meg, gyönyörködünk az cseppek okozta nyughatatlanságban a vízfelszínen.

Az út mentén álló nagy sziklára természetesen felkapaszkodunk, jó kis fotótéma, a szokásos Gyilkos-tavi képeslap ezennel elkészült :) Tovább haladva elhagyott kis házikót fedezünk fel az út oldalában. Meredek, csalános, csúszós kis kapaszkodón mászunk fel Gáborral, Dórival és Tomival. Sötét kis faház, istállónak tűnik, kicsit ideglelés hangulata van :)

Ahogy elérjük a tó másik végét, az eső egyre jobban rákezd. Mindenki hozott magával esőkabátot, így ezzel nincs baj, azzal, hogy megint nem nagyon lehet használni a fotómasinát, már inkább… :)

Bár a fotózásban megakadályoz az eső, a vásárlásban már nem: nagyon szép szőnyeget látok az egyik árusnál, magyar viszonylatban nagyon jó árban, Tominak is tetszik, így hamarosan van egy szép, erdélyi szőnyegünk :)

Mivel már mindenki megéhezett, bepróbálkozunk az egyik étteremben, ahol az útikönyv szerint nagyon finom puliszkát lehet kapni, de annyian vannak, hogy kénytelenek vagyunk továbbállni. Egy ponyvás beülős helyet találunk magunknak, ahova az eső elől behúzódunk és ahol eszünk pár falatot.

A többség a mics mellett dönt. A mics (románul mititei – apró kolbászka) marha-, disznó- és birkahús egyvelegéből készül, csomborral, fokhagymával, sóval és fehérborssal ízesítve. Leöblítjük egy kis főtt kukoricával és kürtős kaláccsal, és elindulunk haza.

Hazafelé ugyanazon az útvonalon megyünk, ahol jöttünk, úgyhogy van alkalmunk újra megcsodálni a gyönyörű hegyeket a sűrű fenyvesekkel.

Mivel mi előző nap nem voltunk a zetelaki víztározónál, J.Tomi most megáll a kedvünkért, hogy körülnézzünk, és Tomi készíthessen pár fotót.

Bár zetelaki gátnak mondják, valójában Zeteváralja mellett fekszik a Nagyküküllő felső szakaszának egyetlen mesterséges tavaként. Elsősorban árvízvédelmi és folyószabályozási céllal épült, de energetikai, idegenforgalmi és környezetvédelmi funkciói is vannak. A gát 50m magas és 520m hosszú, 15 millió köbméter vizet tárol. Fürdőzésre, csónakázásra is alkalmas, bár Ágiék szerint eléggé iszapos volt a part, ezért ők végül nem csobbantak. A horgászok itt elsősorban kárászra, domolykóra, dévérre, pisztrángra és egyéb apróbb halakra tudnak próbálkozni. A gátról megint nagyon szép kilátást kapunk mindkét irányba – az egyik oldalon a víztározó középen egy szigetszerű erdővel, a másik oldalon a völgy és távolban futó dombok látványa vár bennünket. Érdemes volt megállnunk :)

Hazaérve rakunk egy tábortüzet, pihenünk, aztán kicsivel később szalonnasütésbe fogunk. A hangulat fokozódik a hangerővel együtt, győzünk újabb és újabb nótákat előcsalogatni az emlékezetünkből :) Örülünk, hogy ezen az estén is egyedül voltunk a házban, és ezzel szerintem mindenki így van! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza :)

Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy délelőtt 10 óráig aludtam volna – az erdélyi levegő és az előző napi utazás miatt most mégis sikerül jócskán a napba nyúlva ébredni, Tomival együtt, aki szintén nem a nagy hortyogásokról híres :)

A társaság többi része is nagyjából ebben az időben ébredezik, lent újra kipakoljuk a hűtőt és nekilátunk a reggelinek. Nagyon meleg van és rengeteg a darázs, küzdünk ellenük rendesen. Mivel a hét további részére nem mond túl jó időt a gugli, ezért úgy döntünk, a mai napot szánjuk a fürdőzésre, ki tudja, lesz-e még lehetőségünk rá. Összepakoljuk a fürdőzős felszerelést és bringára pattanunk, hogy lecsorogjunk a zetelaki víztározóhoz, ahol a legközelebbi pancsolási lehetőség van. Ivótól lesuhanunk Zeteváraljára, a kereszteződésnél viszont megtorpanunk – Tomival ma délelőttre jelentkeztünk be a pálinkáért, ezért itt lecsatlakozunk a többiekről, akik jobbra folytatják az utat a víztározóhoz, mi pedig elkanyarodunk balra Zetelaka felé.

Zetelaka a következő falu, 7,2km-re van Zeteváraljától, a Nagy-Küküllő völgyének felső, hegyvidéki szakaszán fekszik. Nevét a monda szerint Zéta királyról kapta, aki itt épített várat magának. Szinte teljes egészében magyarok lakják. „Porból lettünk, fából élünk!”, ez a mondás járja a zetelaki székelyek között, hiszen az itt lakók nagyrészt famegmunkálásból élnek, a zsindelykészítés ma is az itteni mesterségek kedvelt ága. Csendesen emelkedő aszfaltos úton érünk a falutábláig, ahonnan Csámpi előző napi iránymutatása alapján valóban könnyen megtaláljuk a célpontot a völgyben fekvő, hosszan elnyúló kis utcán.

A ház előtt megállunk, csengő nincs, benyitni nem merünk, mert bentről ugat egy kutya, kicsit tanácstalanul nézelődünk, próbálunk kopogtatni a kapunk. Két cigánylány sétál el mellettünk, tőlük kérdezzük, vajon jó helyen járunk-e, de nem tudnak segíteni. A következő pillanatban mosolygós biciklis emberke áll meg mellettünk, megkérdezzük, ő-e az, akit keresünk, és nagy szerencsénkre igen :) Azt mondja, Székelyföldön nem kell kopogni, itt mindenhol be kell nyitni a kapun.. hát, jó, de azért az a kutya csak ugatott odabent… :)

A lépcsőn már jön elénk a háziasszony is, mondjuk, mi járatban vagyunk, és már tessékelnek is be bennünket a házba, ó, a cipőt nem kell levenni, mink is így járunk be! Leültetnek a konyhaasztalhoz, a vendéglátónk, 50 év körüli, kopaszodó-őszülő, huncut szemű székely ember int az asszonynak, hogy hozza a pálinkát és már beszélgetünk is. Honnan jöttünk, kik vagyunk, honnan tudtuk, hogy ide kell jönni, persze, hogy nekik is van magyarban egy csomó rokonuk és ismerősük. Szokás szerint nem vagyok túl aktív a pálinkafogyasztásban, az elsőbe is illendőségből kortyolok, a másodikat már köszönöm, nem kérem, mire a házigazdánk helyeslően bólogat: az asszonynak nem is illik sokat innia, ha itt egy nőszemély a kocsmában van vagy sokat iszik, azt bizony nagyon megszólják. A pálinka helyett aztán csipsszel kínálnak, na, az már csúszik :) Elmesélik, ők sem nagyon beszélnek románul, az iskolában sem kellett, egyedül a katonaságon okozott ez gondot. Beszélgetünk az iskoláról, félmosollyal nyugtázzák, igen, persze, tanulnak magyar történelmet és románt is, de hát más nézőponttal tanítják itt az eseményeket. Szeretnek itt élni, nem éltek máshol és nem is akarnak, ezt a helyet ismerik, bár sok ismerősük van már magyarban, rokonok is, igaz, nem nagyon lehet olyan székely családot találni, akinek ne lenne… A ház asszonya által készített áfonya pálinkba is belekóstolunk, ez nem olyan karcos 55 fokos, mint amit az előbb kaptunk, lányos italnak is hívják :)

Két röpke óra elteltével lassan szedelőzködünk a batyunkban a zsákmánnyal. Az udvaron megcsodáljuk a házilag összerakott fűrészgépet, kapunk még pár ajándék hagymát, aztán egy darab szalonna is nálunk landol, amikor megkérdezzük, van-e eladó. Fizetnénk érte, de nem engedik, azt mondják, "annyi nincs, hogy eladjunk,ez csak ajándékba van", tegyük el… Nagyon jóleső ilyen vendégszeretetet tapasztalni teljesen idegen emberektől.

Melegséggel a szívünkben pattanunk biciklire, de nem jutunk messzire, a falu végén kibukkan a patak az út mellett, megállunk, ledobjuk a cipőket és felfrissülünk a hideg vízben. Kiválasztunk két követ, amelyeket emlékbe elviszünk és élvezzük az életet :)

A szántóföldeken keresztül vezető utat követjük a főútig, közben lehagyunk egy székely parasztembert, útbaigazít :)

Visszatekintve csodálatos a látvány, kellemes dombok, lankák emelkednek a Küküllő felett, gyönyörű a völgyben fekvő település.

Bár nagy a meleg, most már lefelé megyünk, egy kis menetszéllel ez jobban esik, de azért Zeteváraljára érve betérünk a benzinkút melletti kis boltba folyadékpótlásért. Azért útközben is bőven akad látnivaló :)

A főút mellett egy meredek domboldalon lobog egy óriási székely zászló, két oldalán egy-egy kopjafa. Feltoljuk a biciklit, és csak itt látszik igazán, milyen nagy is a zászló.

A székely zászló a himnusz mellett a székely identitás jelképe. Égszínkék alapon arany csík, arany színű Nap és Hold (Nap nyolcágú csillagváltozatban – a jelenlegi nyolc székely széknek megfelelően) látható rajta. A Nap az egység, a Hold a székelyek hitének, reményének a jelképe. A mai formája 2004-ben született, de eredetileg Székely Mózes, az egyetlen székely családból származó erdélyi fejedelem idejéből származik. Az elmúlt években többször lobbant fel vita amiatt, hogy székely zászlót -amely egyben Hargita megye zászlaja is- tűztek ki hivatalokra Erdélyben, polgármestereket pereltek be miatta, és még idén is 350 ezer Ft-os bírságot kapott Erdőszentgyörgy polgármestere azért, mert megtagadta a magyar és a székely zászló eltávolítását a kisváros főterén álló épületről, amely egyébként egyházi tulajdonban van.

A zászlótól 100 méterre fekszik a temető, gondos, szépen rendezett, a bejárata természetesen szépen faragott székely kapu. Körülnézve megállapítjuk, hogy itt tényleg lehet békében nyugodni, sűrű erdővel borított dombok tekintenek ránk minden irányból.

Lassan visszaérünk a házhoz, ennek nagyon örülök, mert a meleg kezdi kiszívni az erőmet. A banda egyik fele (Ági és Tomi) fent pihennek, a Bene család bringázás gondolatával kacérkodik, tervezik bevenni a Hargitát. Dóri vacillál, én szintén, a hőség és az eddigi bringázás már sokat kivett belőlem, de aztán csak nekiduráljuk magunkat, hogy a fiúkkal tartsunk, legfeljebb visszafordulunk, ha nem bírjuk. Szólok Ágiéknak, azt mondják, később utánunk indulnak autóval, és már el is kezdünk tekerni a Hargita felé.

Enyhe, de folyamatos emelkedővel haladunk a Hargita lábáig, a fiúk mennek elől, mi Dórival hátul beszélgetve tekerünk. Az hegyre vezető útkereszteződésben Széchenyi emlékművet találunk, a tábla egyik fele Széchenyi Zsigmond arcképét ábrázolja, a másikon egy idézet található: "Minden vadászzsákmány legszebbike - az emlék." A második világháborúban, amikor minden nemes menekülésre kényszerült, gróf Széchenyi Zsigmond kitartott hazájában. 1941-ben a Madarasi Hargitára látogatott a híres vadász és író, ahol eltévedt, és egy éjszakát az erdőben töltött, neki állítottak itt emléket. Egy fénykép erejéig összeállunk, aztán indulunk tovább :)

Az erdei út kezdetén egy szomorkás fej jelzi, hogy innen még 10km van hátra a csúcsig, hát, az annyira nem tűnik soknak, de ha hozzávesszük az 1100 méteres szintemelkedést, akkor az már combosabb :)

Az út mellett  A meleg és a délelőtt már megtett 30 km már kezd fárasztani, de azért lassan és biztosan elindulok a murvás, kavicsos úton felfelé. Bene Tomi kilátásba helyez a nap végére egy nagy sört, amit én egy kakaóra tervezek beváltani, ennek ellenére egyre kevésbé esik jól az emelkedés, többször állok meg, néha inkább tolom a biciklit. Az út nagyon szép, és kicsit forgalmas is – ezen az úton autóval is fel lehet jutni a hegyre, és ezt sokan ki is használják. Egyszer csak traktorok jönnek velünk szembe, hátul megpakolva magyar turistákkal, akik integetnek, pacsit adnak és szurkolnak nekünk a tekeréshez. Egy helyen az én Tomim lemegy a patakoz, hoz egy kis vizet, engem is hűt és magát is :)

Pár kilométer araszolás után úgy érzem, ma nem megy tovább és – mivel szokás szerint női napokat élek – nem is erőltetném tovább, leszállok és tolom a biciklit. Tomi persze biztat, szerinte máris nagyon sokat teljesítettem.. A gyaloglást jobban bírom, mint a bringázást, akár feltolom a hegyig, így képzelem. Egyszer csak megáll mellettünk egy autó: Ági és Tomi most értek utol bennünket, ők is szurkolnak, és megkérdezik, nem akarok-e velük menni… :) A válaszom nem, valahogy felküzdöm magam, de amikor beérik a fiúkat és megállnak velük is beszélgetni, meggondolom magam és a végén felpakoljuk a bringát a kocsira, én meg beülök hátra :) Dórit is kérdezzük, ő még bírja, de azért megegyezünk, hogy ha meggondolja magát, telefonáljon és J.Tomi visszajön érte.

A kocsiban ülve látjuk, mi vár még a többiekre, egyre tisztább, mekkora munka van még előttük és csak idő kérdésének tartjuk, hogy Dóri szintén csatlakozzon hozzánk – nem az erőnléte hiányosságai folytán, hanem mert tényleg nagyon kemény mászás van még hátra, annak ellenére, hogy az aprósziklás út rövid idő után újra aszfaltra vált és azon azért mégis könnyebb a haladás. Szerpentines, meredeken emelkedő úton kanyargunk fel és sziszegünk, hogy ezt bizony, jól kifogták…

Amikor felérünk a hegyre, még világos van, de már kezd szürkülni, mi még látunk a hegyekből valamennyit, de biztosra vesszük, hogy a többieknek ez ma már nemigen fog megadatni. A hegyen áll az 1941-ben elkészült Madarasi Menedékház, amely még az akkori magyar kormány támogatásával épült, azóta szolgálja az idetévedő kirándulni, túrázni, sportolni vágyókat. Úgy tűnik, épp felújítás alatt áll, az ajtaja zárva, így  mi nem ide, hanem a Pethő panzióba térünk be.

1700 méteren már hűvösebb a levegő, a pulcsimat pedig Tominál felejtettem, így a mai napon először nincs meleg egyáltalán, sőt. Bár Ági kölcsön felsője segít, hogy enyhítsem a fázást, meleg teát és babgulyást rendelek. Még le sem adjuk a rendelést, mikor csörög J.Tomi telefonja: Gábor hívja, vissza tudna-e menni Dóráért.. Számítottunk a hívásra, Tomi indul is lefelé.

A babgulyásomhoz lilahagymát hoznak „köretnek”, még nem ettem így, de azt hiszem, nagyon jó húzás :D A leves rendkívül finom és nagyon jólesik, viszont mivel kint egyre hűvösebb van, behúzódunk a teraszról az étterembe, Dóriék már itt találnak bennünket jóllakottan, amikor visszaérnek. Innentől már csak a fiúknak kell szurkolunk… Szemernyi kétség nincs bennem, hogy Molnárka az akadályt simán fogja venni, maximum némi izzadsággal fog felérni, de teljesen simán fog feljutni, csak abban reménykedem, hogy legalább egy icipicit elfárad és le tudja mozogni az energiáit :) Szokás szerint nem okoz csalódást, épp sötétedés előtt egyszer csak megjelenik az étteremben, én meg ugrok a nyakába: 2km-rel a vége előtt nem bírta tovább a (neki:)) visszafogott tempót, meg kellett húznia és izomból feltekert, mert még nagyon sok volt benne :D Ok, akkor még két fiúnk van kint, addig neki is rendelünk ételt.

Tomi mesél: tényleg durva az emelkedő, de a fiúk nagyon derekasan állják a sarat, tolják be az energiát, de keményen küzdenek. Negyed óra, húsz perc elteltével ők is megérkeznek, ahogy meglátjuk őket, rohanunk ki a teraszra, kurjongatunk és tapsolunk: kb. 2 óra és 10km hegymenet után, elfáradva, de mosolyogva érnek fel és  mi rettenetesen büszkék vagyunk rájuk! :) Evés közben megbeszéljük, nem tiszteltük eléggé a Hargitát, alábecsültük a feladatot… De ők megcsinálták, és ez a lényeg. Miután mindenki átmelegedett és jóllakott, jöhet a következő kihívás: a fiúk legurulnak a hegyről ugyanezen az úton. Előkerülnek a fejlámpák, az én bringámról is levesszük a fényeket és pluszban felhelyezzük Tomim bringájára, B. Tomi izzítja a videót és megegyezünk, hogy az autóval előttük fogunk menni, hogy világítsunk nekik, mert már igencsak ránk sötétedett.

Megindulunk lefelé az autóval, mögöttünk a sötétben három kis fénypötty suhan. J.Tomi mindig csak annyival megy, hogy ne maradjanak le mögöttünk nagyon, aztán az ablakot is lehúzzuk, hogy a kiömlő zene elriassza az állatokat és hogy szórakoztassuk a fiúkat – de legjobban szerintem én szórakozom :) Tudom, hogy Tomim nagyon élvezi, hogy próbálgathatja a bringáját és vele örülök, átérzem az adrenalint, ami tombolhat benne ahogy vagy ötvennel suhan lefelé a sötét erdőben a járgányán, és mellette még remek aláfestő zene is megy a Fatboy slimtől, olyan az egész, mint egy nagy extrém videóklip a sötétben :) Amikor Gáborék egy kicsit jobban lemaradnak, megállunk, bevárjuk őket, Tomim szól, hogy nagyon elvakítja a féklámpa, ezért elénk gurul, és innentől kezdve ő diktálja a tempót az autónak, a helycserés támadás miatt még jobban is jár, mert az autó lámpái megvilágítják előtte az utat. Jobbról-balról szempárok villannak a sötétben, de szerencsére nem ugrik ki elé semmi. Tomim nagyon jól halad, lejjebb tette a nyerget, így folyamatosan kiállva suhan az erdőben, mi lehúzott ablakkal utána. Nem látom az arcát, de tudom, mennyire jól érzi magát, egyedül a sötétség miatt fogja még kicsit a lovakat. Fél óránál nem telik sokkal több időbe, míg visszaérünk a házhoz, és mivel Gáborék megálltak egészségügyi szünetet is tartani, ezért a safety car visszafordul, hogy őket is bekísérje, mi Tomival addig kaput nyitunk. Visszaérve kiderül, Dórának nem tett jót a sok hegyi kanyar, és mivel amúgy is kivett belőlünk a nap, úgy döntünk, legyen itt a vége :)

Mit jelentett nekem Erdély eddig? Erdélyből származott a nagymamám, történelem, Wass Albert, Tamási Áron, Uz Bence, Ábel, Nuca, vadregény, medvék, Trianon, székelyek, Kárpátia… Mit jelent most, hogy jártam ott, hogy beszélgettem székely emberekkel, hogy saját szememmel láttam azt, amiket idáig csak képeken, filmeken, mások meséiből a képzeletemben…? Amit idáig tudtam, mélyebb lett, értelmet kapott, személyesebbé vált és a részem lett. Ez valószínűleg mindenkivel megtörténik, ha olyan helyre jut el, ahol még sosem járt, de ennyire hadd legyek most nacionalista: Erdély többet ad a magyar ember lelkének, szemének, mint a világon bármely más hely. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Mi Erdélyben egy kicsit hazaértünk, sok száz kilométerre az otthontól.

Pénteken éjjel indultunk Gödöllőről, a célállomásunk a Hargita megyei Zeteváralja volt, ez több mint 650 km-t és kb. 8 és fél óra utazást jelent. Az utazás önmagában is fárasztó, de éjjel utazni, egész napi-heti munka után még nagyobb kihívás, leginkább a sofőrnek, aki részben Ágika, még nagyobb részben Ági Tomija volt. Tomi nagyon jól állta a sarat, mi hárman (Ági, én Tomim, én) időről-időre bebólintottunk, és igazán elevenné akkor kezdtünk válni, amikor elkezdett világosodni. Autópályát csak egy rövidebb szakaszon tudtunk fogni Romániában, cserébe nagyon sok kisebb-nagyobb településen vitt az utunk, amelyet viszont már csak a napkelte közeledtével tudtunk elkezdeni élvezni.

Az éjszakai utazásnak reggel fél 9 körül lett vége, ekkor érkezünk meg a Marika vendégházhoz, amelyet nekünk ugyan zeteváraljai címmel adtak meg, valójában azonban közvetlenül az Ivó településtábla előtt kell lekanyarodnunk a rövid földútra, amely egyenesen az erdő aljában lévő szállásunkhoz vezet A szállást Gábor és Dóri, Ágiék barátai intézték, és nagyon jó választás volt, ez már megérkezésünkkor nyilvánvaló :) A ház kertje barátságos és tágas, enyhén lejtő domboldal a telek, tűzrakóhely, kemence, filagória, hinta – minden, amit szeretnénk, ha pihenésre vágyunk, és még egy kis zöldségeskert is van. A kétszintes ház csak a miénk volt egy héten keresztül, a földszinten a konyha, egy étkező-nappali és egy nagy fürdő kapott helyet, az emeleten a hálók és egy kisebb fürdőszoba van. A szobákban a fabútorok dominálnak, a kiegészítők tipikus erdélyi tárgyak: fafaragások, korondi fazekas munkák, szőttesek, nagyon kellemes, népi hangulatot áraszt a hely, de egyben mindennel felszerelt, amire csak szükségünk lehet.

Bár az úton lecsúszott pár szendvics és csoki, mivel reggeli idő van, a szükségletek közül az evést vesszük előre, kipakolászunk és Dóriék iratosi finomságaival kiegészítve csapunk egy kis lakomázást. Összesen 7 fős a csapat, a mi négyesünk kiegészül a Bene testvérekkel és Dórival, vagy mivel mi csatlakozunk hozzájuk, fordítva :) . Mivel a 7 emberből 3 Tamás névre hallgat, ezért innentől kezdve J.Tomi, B.Tomi és M.Tomi néven vagyok kénytelen emlegetni őket :)

Az ismerkedős reggeli után nem várunk tovább a pihenéssel, Ági, J.Tomi és én visszavonulót fújunk és lepihenünk, Dóri, Gábor és B.Tomi úgy döntenek, elmennek bevásárolni, az én Tomim pedig természetesen előveszi a biciklijét és egy kicsit felfedezi a szűk környéket. Az aznapi főzést Benéék vállalják, mire lemegyünk a pihenés után, a bogrács már előkészítve várja a pörkölt hozzávalókat. Mi Tomival, aki addigra már visszaért, úgy döntünk, bringára pattanunk és elindulunk Ivó felé.

Ivó Zetelakától északkeletre fekszik, lakosai 100%-ban magyarok (mind a 300 :) ). Mára egyre nagyobb a turisztikai jelentősége, elsősorban amiatt, hogy a Madarasi-Hargita innen közelíthető meg a leggyorsabban. A falu határában egy Vadaspark is van, gím- és dámszarvasok, muflonok és őzek láthatóak benne.

Tomival elindulunk a Hargita felé vezető úton, amely enyhén emelkedik. Pár száz méterre a háztól folyik a 4-5 méter széles, sekély vizű Ivó patak – ugyan van rajta híd, de természetesen megpróbálunk biciklivel áthajtani rajta, először Tomi, de a patak közepén egy nagy kőben elakad, leteszi a lábát és innentől beázott cipővel folytatja az utat :) Én szintén megakadok, de rajtam szandál van, amúgy valószínűleg vissza kellene fordulni miattam :) Pár száz méter után népviseletbe öltözött legényeket látunk a fakapuban, kiderül, esküvő van és ők a felszolgálók.

Egy-másfél kilométer után megállunk a Tomi által korábban kipécézett kisboltnál üdítőt venni és kiülünk a bolt elé a padra. A bolt egy kicsit kocsmaként is funkcionál, a bent kapható söröket a kinti asztaloknál fogyasztják el a székelyek. Most is 5-6 férfiember ücsörög és sörözik, az egyikük, egy idős székely előveszi a furulyáját és népdalokat fúj, a többiek próbálnak becsatlakozni a nóta szekcióval, néha sikerül, néha nem :)  Ülünk, figyelünk, szívjuk magunkba a miliőt. Újabb emberek érkeznek, a férfiak „erő,egészség” vagy „adjon isten” köszöntéssel jönnek és fognak kezet Tomival is.

 Székely legények jönnek jellegzetes székely kalappal, gumicsizmával, megisznak egy sört és mennek is tovább. Az egyik vándorbotos férfi a mellettünk lévő padra ül le, és beszélgetni kezd velünk. Csámpi (mindenki így ismeri) a telkéről tart hazafelé Zetelakára, a buszra várva ült be elütni az időt egy kis sörrel. Apropó, sör :)

Kétféle helyi sört kínál a kis bolt: a Csíki sört és a Harghitát. A Csíki sörről az érdeklődők mostanában többet is hallhattak a Heineken és a kis csíkszentsimoni helyi gyár között dúló védjegyoltalmi harcok miatt. A székelyföldi kis sörfőzde Igazi Csíki Sör néven futó termékéről a Csíkszeredában is sörgyárat működtető Heineken azt állította, túlságosan is hasonlít az általa gyártott  Premium Ciuc sörmárkához, ezért keresetet nyújtott be a Hargita Megyei Törvényszékhez. Első fokon a székely manufaktúra ellen ítéltek, akik azonban az ítélet ellen fellebbeztek és az Európai Közösségi Védjegyhivatalhoz fordultak, ahol az ő javukra döntöttek. Erre alapozva támadják meg a román bíróság ítéletét, amely szerint egy hónapon belül fel kellene számolni a márkát, befejezni a gyártást és a forgalmazást. Szurkolunk.

Csámpi Hargithát iszik, azt mondja, ő ezt jobban szereti, és közben kérdezget minket. Meséli, ő is volt „magyarban” pár éve, mikor megkérdezzük, hol, kiderül, hogy Szekszárdon – hát hol máshol! :)

Ráadásul a tűzoltóságon, ugyanis Zetelaka Nagymányok testvértelepülése, és mint önkéntes tűzoltók, részt vettek egy versenyen Nagymányokon, aztán ellátogattak a szekszárdi parancsnokságra is, ahol egy riasztást és a technikát is bemutatták nekik. Az első ember, akivel szóba elegyedtünk Székelyföldön :) Megkérdezzük tőle, lehet-e a közelben helyitől pálinkát venni, olyat, ami jó minőségű.. Hogyne, már mondja is, kit kell keresnünk. Könnyű odatalálni, kérdezzük. Ránk néz megütközve, mitől ne lenne könnyű… :) Igaz :) Ez a mondat végigkíséri utána az egész székelyföldi ott-tartózkodásunkat, szállóigeként alkalmazzuk, amikor valaki kérdez a másiktól :) A kocsmáros nénitől áfonyalekvár után érdeklődtünk, egyszer csak jön kifelé egy hölggyel, na ő az, nála lehet lekvárt venni, mindjárt indul haza, mehetünk most is. Szuper, két helyi forrásunk meg is van :)

Miután másfél órát elücsörögtünk és elbeszélgettünk, elindulunk a lekvárért. Az utcán semmilyen tábla nem jelzi, hogy ez-e a lekváros helyünk, de szerencsére az udvaron meglátjuk az „eladót”. Kis tündérkertbe lépünk, a kerítésen belül kis patak folyik, a házigazda kiépítette magának, meleg nyári napokon belelógatja a lábát, régen akár inni is lehetett belőle, ma már nem javasolja :) Nagyon kedvesek, hozzák a fekete és vörös áfonyát, kóstolót kapunk az áfonya szörpből és a pálinkából. Amikor Tomi megcsodálja az udvar közepén álló kutat, kiderül, hogy az nem több, mint másfél méter mély, és ilyen magasan áll benne a víz. A gazda szerint iható, és már mászik is be a kútba, hogy kóstolót merítsen nekünk -  Tomit nem kell nagyon rábeszélni, hogy fogyasszon, én ezt a kört kihagyom :)

Lassan összeszedelőzködünk és elindulunk a szállásra.

Épp időben érünk vissza, hogy a maradék pörköltet még langyos állapotban találjuk. Gábor és B.Tomi nagyon finom vacsit rittyentettek nekünk, kétszer is veszünk és teljesen kiürül a bogrács, jól számolták az adagot :) Sötétedés előtt a fiúk még előveszik az íjakat és lőnek párat, aztán hogy még kipihenjük az előző éjszakai utazást, időben nyugovóra térünk.

Már az első napunkon kaphattunk a székely vendégszeretetből és barátságosságból, amelyből még később is jut bőven.

A hétvégén idén először jártunk a szlovák Tátrában, hiányzott már a látvány és a magashegyi életérzés, és még ha nem is pont úgy terveztük, ahogy végül megvalósult (bár aki magashegyen túrázik, az tisztában van  két alapszabállyal: első, a legfontosabb a biztonság, a másik, amit tudni kell és el kell tudni fogadni, hogy az időjárás bármikor keresztülhúzhatja az eredeti terveket), mégis feltöltött és gazdagított bennünket.

A tegnapi túránkon bizony olyan arcát mutatta meg nekünk a magashegy, amelyet bár még ritkán láttunk, de tisztelnünk kell és tiszteletben kell tartanunk…

Az utazom.com Kis-Nyereg-hágó túráját szemeltük ki magunknak, amely bár hágótúra ( a hágó a hegygerincek alacsonyabb, közlekedésre, átkelésre legalkalmasabb része), mégis csúcstúra nehézségű a maga közel 18 km-es távjával és a 1300 m fel majd le szintkülönbségével. Túrás berkekben ez középnehéz túrának számít, és nem a fizikai állóképesség vagy a lelkesedés hiányán múlt, hogy ezúttal mégsem sikerült teljesítenünk.

A találkozó hajnal fél 5-kor volt a szokott helyen a Hősök terén az Időkeréknél. Tomi már háromkor kell, így mire én fél négykor kibújok az ágyból, már csak le kell ülnöm a frissen készített kolbászos tojásrántotta mellé. így nem nehéz mosolyogva ébredni, akármilyen korán is van :)  Csúcsot döntök a Kertesről Pestre bejutásban, 26 perc alatt teljesítjük a távot, de ez nem az abnormális gyorsaságomnak köszönhető, csak ennyit jelent, ha a forgalom szinte a nullával egyenlő.

A busz nincs tele, de így is sokan vagyunk: összesen 29 a túrázó, és van két túravezetőnk, az egyikük ismét Nagy Árpi, úgyhogy tudjuk, információban nem lesz hiány:) A napfelkeltét a buszból csodáljuk meg, már aki, a hatórás út nagy részét én alvással próbálom kitölteni, de szerintem ebben sok társam akadt, Tomi is :) Besztercebányán a szokott benzinkútnál töltjük a sofőr pihenőidejét, közben Árpi jelzi, hogy a Tarajkára felvonóval megyünk, a felvonó díja 9 EUR/fő, és ezt az állás alatt már összegyűjti, hogy ott ne kelljen egyenként sorba állnunk majd.

Besztercebányától Ótátrafüredig már nem alszunk, egyrészt már megvolt a pihi, másrészt Árpi már sorolja az információkat és a tudnivalókat a túráról, a Tátráról, és minden olyan érdekességről, amely mellett elhaladunk. Ahogy közeledünk Ótátrafüred felé, feltűnik a Tátra vonulata, és szép sorban egymás mellett a csúcsok, elsőként a Kriván. Szép, tiszta az idő, gyönyörűen rálátni a Gerlachfalvi csúcsra és kibukkan a Lomnitz is. Ahogy haladunk a busszal, a hegyek nagyon közelinek és elérhetőnek tűnnek, ez mindig megtévesztő, közelinek tűnnek a csúcsok, amíg nem pillantasz egy embert felfele mászni és látod az arányokat, na, akkor leesik, hogy az „oly távol vagy tőlem és mégis közel” fordítva ugyanúgy igaz lehet :)

Árpi vázolja nekünk a túra útvonalát, és elmondja azt is, hogy a mai napon két dolog szabhat gátat nekünk: az egyik az időjárás, bár az előrejelzések szerint nagy esőre nem kell számítanunk, és ez a nyár a Tátrában eddig elég csapadékszegény, a másik egy legördült szikla a hágó bejáratánál, amelyet láncok tartanak jelenleg, veszélyessé téve a fel és lejutást. Valószínűleg már megkezdték az eltávolítását, lehet, hogy már nincs is ott, de ezt ott és akkor fogjuk látni és akkor lehet eldönteni, mennyire teszi kockázatossá az utat. Kockázatot nem vállalunk, az biztos, a láncok kimozdíthatják a helyéről, ha valaki jön lefelé, és mivel egy több mázsás szikláról van szó, ezért a balesetveszély magas. Bizakodunk… :) A túra összesen 18 km hosszú, a szintkülönbség felfelé 1100m, de mivel az útvonalon helyenként vesztünk is a szintből, így összesen 1300m-rel lehet számolni  amíg elérjük a 2372m magas lévő Kis-Nyereg-hágót, amely ezzel a Tátra legmagasabban fekvő hágója.

A parkolóba érve kipattanunk a buszból és elindulunk a felvonó felé, ahonnan siklóvasút segítséggel feljutunk a kiindulási pontunkhoz, az 1284m magasan lévő Tarajkára, amely a Tátra egyik leglátogatottabb célpontja, rengeteg turistaútvonal kiindulópontja. Innen lehet eljutni a Nagy- és Kis-Tarpataki völgyekbe, a Nagyszalóki csúcshoz, de Poprádra és a Csorba tóhoz is vezet innen turistaút. A felvonóból kiszállva már érzékelünk valamit a magasság hűsítő erejéből, kevésbé van meleg, mint a parkolóban volt, de még ez is bőven nyári idő :)

A piros jelzésen a Felső turista úton indulunk el a Kis-Tarpataki völgybe. Az út nagyon barátságos, leginkább földút,  helyenként teljesen kiépített kövekkel. Nagyon sok ember van a turistaúton, szemből és felfelé egyaránt haladnak, gyerekkel, kutyával, városi turista, nagyhátizsákos vándor és futófelszerelésben rohanó emberek, szóval tényleg van itt forgalom, és népszerű a hely:)

sk

Az út engem a Csorba tó és Poprád közötti útra emlékeztet, csak más csúcsokat látunk magunk mellett az útvonalon. Mindenesetre a kilátás pazar, és bár erősen gondolkodtam, hogy egyáltalán cipeljem-e a fényképezőgépet, hamar előveszem és egy párat már fotózok, bár a hátránya, hogy attól félek, le fogok maradni és loholhatok a csapat után. Emiatt nem nagyon készítek egy témáról több képet, gyorsan lövök és megyek tovább :) Tomi még nem veszi elő a gépét, aztán később ebből a „már egyáltalán nem” lesz, így örülök, hogy legalább az elején készítettem pár felvételt.

sk

Kevés gyaloglás és szint után elérkezünk az Óriás-vízeséshez, amely egy 20m magas zuhatag 1330m méter tengerszint feletti magasságban, a legismertebb a Tar patak zuhatagai közül. A sok embertől szinte nem férünk a hídon, nehezen találok egy lukat, ahonnan le tudom fényképezni és indulunk tovább. Innen a zöld jelzésen haladunk és már sziklásabb a terep, az út igazán jellegzetes tátrai lépcsőkkel kínál meg minket, a legtöbb nagyon kényelmesen vehető, de azért ezek már tényleg sziklák :)

sk

Kellemes emelkedés kezdődik az erdőben, és tart egészen a Zamkovszky menedékházig 1475m-es magasságba.

sk

Ahogy kibukkan a fák közül a hegy, feltűnnek a sötét fellegek a távolban. Reménykedünk, hogy csak jönnek-mennek, vagy teljesen elkerülnek bennünket…

sk

A házhoz érve bevárjuk a csapat végét.  A Zamkovszky menedékház névadója Zamkovszky István fényképész, aki hegymászó is volt, és teherhordóként a Téry- és a Hosszú-tavi  menedékháznak is dolgozott. Nagyon szerette a hegyet, a hegymászást, az emberek pedig a szorgalmáért és a természetéért őt magát. Különösen a lengyel hegymászók kedvelték, legtöbbször velük mászott. „Zamka” álma volt, hogy a Kis-Tarpataki völgyben felépüljön ez a kis menedékház, amelyet feleségével karöltve sikerült is létrehozniuk. Mivel nevet nem kapott a ház, ezért a turisták a karizmatikus gondnok nevén kezdték el hívni, és később, amikor a történelem viharai miatt el kellett hagynia a Magas Tátrát, minden egyéb erőfeszítés ellenére sem sikerült leszoktatni az ide érkezőket erről a névről. 1993-ban az örökösök a kárpótlási törvény értelmében visszakapták a házat.

Tóth Dániel képe

Mivel az utunkba esik a Téry menedékház is, amelyben lefele szeretnénk megebédelni, ezért itt nem tervezünk megpihenni és azonnal indulnánk tovább – ha az ég nem kezdene el dörögni és nem kezdene el esni az eső. Előkerülnek az esőkabátok, esőnadrágok, néhány túratárs még esernyőt is hozott magával. Tomi nem vesz fel semmit, csak a fényképezőgépét csomagolja vízállóra, neki még jól is esik egy kis hűtés. A fenyők alá húzódva várjuk, hogy elálljon az eső, de ez kb. fél óráig nem akar megtörténni. Közben időnként villámlik, időnként dörög – az eső bőven, szinte felhőszakadásszerűen ömlik. Fél óra múlva csendesedik, de akkor már felrémlik bennünk a kétely, végig fogjuk-e tudni csinálni, a busszal is és itt is sok időt vesztettünk, a kövek csúszósak lehetnek.. mindegy, majd döntünk ott, most tudunk haladni, megyünk.

Az eső szemerkél, így a fényképezőgépet továbbra sem vesszük elő, pedig a látvány megint magáért beszél, a Kis-Tarpataki-völgyben haladunk a Téry menedékház felé. A völgyben folyik a Kis-Tar–patak, a zúgására először azt hisszük, az eső erősödött fel, de megkönnyebbülve látjuk, hogy ez egy más jellegű zúgás. Ahogy kinyílik a völgy, a felhőket közelibbnek és sötétebbnek látjuk, és nem is tévedünk.

Beck László képe

Az eső egy kicsit jobban rákezd, a csapat jobban szétszakad – elől halad Árpi egy kemény maggal, mi nem sokkal lemaradva mögöttük, az úttól függően látótávolságban. Néha viszont már teljesen egyedül megyek, sem előttem, sem mögöttem nem látok senkit, Tomi egy kicsit gyorsabbra vette a tempót. Nem félek, élvezem, hogy egy pici magányom van a hegyen, még ha ez 5-10 percnél nem is tart tovább és közben ázok :) A víz időnként jégre vált, szél nincs, így nem fázom, de örülnék, ha elfújná valami a fejünk felől a felhőket. Azért persze Tomi időről-időre megáll és bevár, csak hogy egymásra mosolyogjunk, ahogy ilyenkor szoktunk, hogy minden ok, aztán megint nyargal tovább zerge módjára szikláról sziklára :) Az eső egyre jobban esik – a zöld, kínaiban vásárolt esőkabátom nagyon jól vizsgázik, nem technikai anyag, mégis tökéletesen vízálló.

A sziklák egyre nagyobbak, már elhagytuk a törpefenyőket is, és növényzet nélkül haladunk, amikor beérem az elől haladókat. Belassultak egy átfolyás miatt, amelyen nem teljesen egyszerű az átjutás. Tomi itt is megvár, segít átkelni.

 Beck László képe

A víz innen és mindenhonnan bőségesen zúdul, az itt folyó kis patak felduzzadt. Megint jön a szokásos pánik, de a következő pillanatban meg is nyugszom: sok és gyors víz fut lefelé, próbálok találni egy nagyobb sziklát, amire ráléphetek, de rá kell jönnöm, akárhogy próbálok ügyes lenni, itt lehetetlen úgy átkelni, hogy ne ömöljön a víz felülről a bakancsomba. Átkelek, és innentől kezdve már nincs miért aggódni :) A bakancsom tele vízzel, ennél sokkal vizesebb már nem leszek, innentől kezdve mindegy, vigyázok-e vagy sem. Tomival már eléggé biztosra vesszük, hogy a Téry háztól Árpi valószínűleg nem fog feljebb vinni bennünket, ez nem az az időjárás. Tovább haladva pár száz méter után megint beérjük a többieket. Akkora vízesés állította meg őket, amelyen már veszélyes az átkelés, bár lefelé is jönnek még emberek. Kicsit várunk, aztán bejelentkezik Erika: az előbb elhagyott vízesés már olyan erőssé duzzadt, hogy nem tudnak rajta átkelni. Árpi dönt, visszafordulunk. Annyi víz és olyan erővel zúdul alá a völgyben, amelyet még ő sem látott itt, pedig egy jó párszor járt már erre. Nincs értelme tovább menni, a víz csak veszélyesebbé válik, mi pedig csak még jobban elázunk, és arra sajnos egyelőre nincs esély, hogy az eső rövid időn belül elálljon. Mindenki megérti és elfogadja a döntést – a hegyen egyébként sincs demokrácia, de ezt a helyzetet nem nagyon kell magyarázni.

Beck László képe

Az előbb elhagyott vízesés tényleg sokkal nagyobb lett és még erősebb a sodrás, ahogy átjöttünk, ott már elég merésznek kell lenni, nem is vagyunk azok, kicsit lejjebb ereszkedünk, és ott próbálunk átjutni.

Beck László képe

Tomi az indulásnál, két másik fiú a másik oldalon segít nekünk átjutni.

 Beck László képe

A bakancsom már olyan, mintha folyamatosan vízágyon közlekednék, meleg, cuppog, és legalább kétszer olyan nehéz, mint induláskor volt. Lefelé még időnként kis jégesőt kapunk, és néhány olyan helyen kelünk át, ahol korábban még patak sem volt, de szépen leereszkedünk, vissza a házhoz. Kb. 1600-1700m-ről fordultunk vissza, ma ennyit engedett magából a hegy.

Az Óriás-vízesés már kicsit másképp fest.

Tóth Dániel képe

A lefele menet zsúfolt, rengeteg ember indult vissza a Tarajkára, egymás sarkában vagyunk, egy kisfiú egyszer rám is csúszik hátulról, de nem esek el. Egy másik alkalommal én csúszok meg, de Tomi kezének és a jógának hála egy félspárgával elkerülöm a seggreülést :) Mi végigbeszéljük az utat, egy percig be nem áll a szánk, jókedvűek vagyunk, és ahogy elhagyjuk a tömeget, átmegyek Tócsiba, ahogy Tomi hív, és minden-mindegy alapon belegázolok az összes tócsába, ami elénk kerül, közben meg Takács Tamást énekelünk…

Beck László képe

A Tarajka tele van emberrel, hosszú sorban állnak a siklóhoz, mindenki vizes, mindenhol pára, na itt már szeretnék lejutni a hegyről, ez nem a kedvenc részünk :) Leérve visszasétálunk a parkolóhoz, és akinek van, az száraz ruhára cserél. Konkrétan csavarni lehet vizet a ruháinkból, Tomi hátizsákja csöpög, alig várom, hogy levegyem a bakancsomat és a zoknimat. Szerencsére hoztunk plusz pulcsit és cserepólót, de nadrágot nem. A sofőr bekapcsolja a fűtést, nem sokan számítottunk arra, hogy ezt fogjuk kérni hazafelé :) A buszban Árpi többször is elnézést kér mindenkitől, hogy ez a túra így alakult, pedig mindenki tökéletesen tisztában van vele, hogy ez aztán igazán nem rajta múlt. Az eső igazából önmagában nem zavart volna minket annyira, viszont sajnos valóban ellehetetlenítette a túrát. Az időjárásnak köszönhetően azonban  olyan arcát láthattuk a Tátrának – és általában egy magashegynek – amit nem mindenki. Rengeteg víz volt mindenütt, érezni lehetett a természet erejét, és újra átélhettük és átérezhettük a kicsinységünket. Szerettem.

Besztercebányán a Tesconál megtartjuk a szükséges pihenőt, vásárolunk magunknak egy kis elemózsiát, aztán indulunk tovább. A határig – Árpi számolta-  összesen 10 helyen volt forgalomkorlátozás vagy útszűkület, emiatt a menetidő kicsit kitolódik, de így is már este 10 órára  Budapestre érkezünk. Patrik vár bennünket a parkolóban, hazavezetünk és egy gyors fürdés után álomba zuhanunk.

(Bár én nem sok képet tudtam készíteni, de két túratárs, akiknek a képeiből használtam fel néhányat az illusztrálásra, szerencsére többet használta a gépét. Köszönöm Beck Lászlónak és Tóth Dánielnek a képeket :) )

A szombati ferrata után levezetésképp terveztünk egy kis fotós kirándulást Bokodra. A kis település nevét fotós oldalak hozták elénk, gyönyörű képeket láttunk a tóban cölöpökön álló,utcaszerűen elhelyezkedő stégekről, ezért úgy gondoltuk, hogy mivel elég közel vagyunk,  ne hagyjuk ki az élményt. Ráadásul hatan voltunk hat fényképezőgéppel… Minden adott volt :)

Bokod Tatabányától 18km-re fekszik délnyugati irányban. Környén áthaladva még tipikus falunapba is botlunk, vurstlival, sörsátorral és rengeteg emberrel, de kitartunk és megyünk tovább – egészen a bokodi kiskocsmáig, hogy ott egy-egy sör és jégkrém leguruljon. A felfrissülést követően elindulunk a tóhoz.

A Bokodi-tó az 1961-ben indult Oroszlány Hőerőmű Vállalat (Vértes Erőmű) részére létesített hűtőtó, amely az erőmű melletti rét elárasztásával, és a rajta keresztül futó Által-ér felduzzasztásával keletkezett. Az ér eredeti medre valahol a tó közepén húzódott, ahol jelenleg a gát található. A gát azért épült, hogy fenntartsa a hűtőtó természetes keringését, mivel az erőmű felmelegíti, míg a hideg ágban lehűlt víz a  technológia miatt keletkezett gőzt visszahűti. Az erőmű által termelt hulladékhőnek köszönhetően a tó télen sem fagy be teljesen. A tó körül valóságos kis horgászparadicsom alakult ki, főleg ponty, amúr, keszeg, süllő és csuka fordul elő a vizében – ahogy leparkolunk, ebből ízelítőt is kapunk, egy horgász – meglehetősen büszke és boldog ábrázattal - éppen akkor emel ki egy nagyobb csukát a vízből.

Kicsit bizonytalanok vagyunk, merre kellene elindulnunk, hogy a kis utcácskás stégeket megtaláljuk, de a parton horgászók útbaigazítanak bennünket, ahogy kiderül, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A tó mellett az erdőben haladunk, kicsit Erdőkertes hasonlít a sok homok és magas fenyők miatt, de a tó illata emlékeztet, hol vagyunk :)

15 perces séta után elérkezünk pár házhoz. Mindegyik kis lakhoz egy-egy stég vezet be, némelyik kerítéssel el van zárva, mások szabadabban megközelíthetőek, és minden házhoz tartozik a parton egy-egy pottyantós WC :) Csak környezettudatosan! :) A házak változó stílusúak, de mindegyik kb. 25-30m2-esnek tűnik. Vannak köztük gyönyörűen karbantartott épületek és vannak olyanok, amelyek valóban csak a célt szolgálják: kijönni erre a varázslatos hangulatú helyre, beszívni a friss levegőt, megfogni az ebédre valót, és aztán csak pihenni… A nap lemenőben van, igazi fotósfények születnek és néha megcsapja az orrunkat a nyaraló családok vacsorájának grill illata.. nem utasítanánk vissza egy meghívást, az biztos :)

Ahogy tovább haladunk, lassan zsákutcába futunk,  úgy tűnik, nem a megfelelő irányt vagy ösvényt választottuk, ezért visszafordulunk, hogy a tó másik partján keressük a szerencsénket. A tó partján ülők csak azt látják, hogy elvonulunk hatan, fényképezőgéppel a kezünkben, nyakunkban, mindenki kattintgat, mint az őrült, ezért az egyik helyen megkérdezik, valamilyen fotóstábor lakói vagyunk? :) Nem, de akár lehetnénk is :)

Ahogy a nap egyre lejjebb kúszik, lassan elérünk egy hosszú stéget, amelyről kis, párhuzamos hidak vezetnek a horgászkunyhókhoz és nyaralókhoz.

Sajnos ez még mindig nem az a  rész, amely miatt jöttünk, de így is gyönyörű a látvány. A naplemente kiváló alkalom ellenfényes fotókhoz, úgyhogy megint nem kell félteni minket.

A hosszú stégen változatos lécek vezetnek végig kb. 300 méter hosszan – én egyszer csak azt látom, hogy Tomi elől beszélget egy emberrel, aztán hirtelen lekanyarodik, integet, és már bent is van a házikóban :)Ahogy utolérem őt, intenek, hogy menjek be én is, és a vendéglátónk, akiről hamarosan kiderül, hogy egy oroszlányi hegesztő mesterember, már kínálja is a pálinkáját, a sörét, a vizét és mesél :) Pár perc múlva utánunk somfordál Gabesz, aztán jön Szilvi és Peti, és végül a fotós házi feladatát kőkomolyan gondoló Benyuska is megérkezik.  Közben a naplemente is befejeződik, 20-25 perc vendégeskedés után pedig lassan felcihelődünk, még haza is kell vezetnünk.

Az stégről vendéglátónk telefonszámával és ígéretével távozunk: ő jó, ha 3 hetente lejut ide egy kicsit horgászni, ha bármikor szeretnénk eljönni, telefonáljunk és jöhetünk. Szinte kék túra érzésem van, ezért érdemes az embernek lejönnie „vidékre”, ezért érdemes kiszakadni Budapestről, mert ilyen emberekkel találkozhatunk. Pesten elmennénk egymás mellett a metró aluljáróban, bámulnánk egymás szótlan, fáradt, mosolytalan arcát a buszon… Minél több ilyen élményt szeretnék.

Az egyre sötétedő úton háromfelé szakadva sétálunk vissza az autókhoz, még két óra autókázás vár ránk, amíg hazaérünk, de kétség nem fér hozzá: megint olyan helyet találtunk, ahová érdemes visszatérnünk (főleg, hogy a kihagyott részeket megnézzük ;)) , és megint olyan élményeket szereztünk, amelyekre érdemes emlékezni :)