Két évvel ezelőtt Benyuska invitált minket a Grossvenediger, Ausztria 4. legmagasabb hegyének a megmászására. Négyen indultunk útnak – Cili, Peti, Tomi és én. A mászás napja esősen, ködösen indult, így Cili és Peti, a két hegymászónk úgy döntöttek, nem kockáztatunk, nem próbáljuk be a csúcsot, de az élmény akkor is nagyon nagy volt, hiszen először jártam 3000 méteres magasságban. Tudtuk, hogy vissza fogunk térni és újra meg fogjuk próbálni, „a hegy megvár” nem csupán közhely :)

Az idő most érkezett el, hogy pótoljuk, ami akkor elmaradt: Tomi szülinapjára megkapta tőlem a Trekwolf által szervezett július végi csúcstámadást. Izgatottan vártuk a napot, gondolatban és fizikailag is készültünk rá, hogy olyan magasságba másszunk, ahol még nem voltunk. Az indulás előtti napokban gondosan összekészítettünk mindent és többször is (naponta és naponta többször :) ) ellenőriztük, hogy mindenünk megvan-e :) Bár úgy tűnt, minden ok, indulás előtti este és az indulás reggelén Tomi minden logisztikai képességét latba vetette, hogy mindent, amire szüksége van, be tudjon préselni a 40 literes hátizsákjába – ha egy 46-os méretű D-s talpú hegymászó bakancsot tettem volna a zsákomba, nekem is fel lett volna adva a lecke :)

Tamás, a Trekwolf vezetője és tulajdonosa számunkra igen szerencsésen úgy döntött, hogy velünk tart erre a túrára, így vele és túravezetőnkkel, Attilával együtt utaztunk ki Ausztriába. Hajnal négykor indultunk Erdőkertesről, hogy Pesten időben találkozási ponton legyünk. Valahogy cseppet sem éreztem magamnak fáradtnak, azért viszont kimondottan hálás voltam a sorsnak, hogy az előttünk álló 750km-t nem nekem kell levezetnem. Attilát Tatabányán vettük fel, és vele kiegészülve pár megállót útba ejtve kora délután érkeztünk meg Hinterbichl-be, ahol már csak a három másik túratárs csatlakozását kellett megvárnunk.

Ahogy befut Andi, Kati és Péter, Attila kiosztja számunkra a technikai felszereléseket: kapunk beülőt, hágóvasat, a sisakról végül lemondunk, Attila ebben ránk bízza a döntést: a terep nem annyira sziklás, hogy kötelező legyen, így végül úgy döntünk, nem is kérünk, jégcsákány helyett pedig maradunk a botnál – jégcsákány Attilánál és Tamásnál lesz, ha szükség lenne rá.

Hinterbichlben már előjönnek az emlékek, ahogy a túra során folyamatosan, a két évvel ezelőtti próbálkozásról. Nagyon szeretném, ha itt lenne velünk Benyuska, hiszen neki köszönhetjük, hogy a figyelmünk egyáltalán ilyen irányba fordult – a sors furcsa fintora, hogy az övé pedig időközben másfelé.

Három órakor indulunk a 2121m magasan lévő Johannishüttéhez a Venediger taxival: ezzel a kis „csalással” az elején letudunk kb. 600m szintemelkedést, amely most elsősorban az időnyerés miatt fontos a számunkra. A Venediger taxi családi vállalkozásként üzemel 3, kimondottan hegyi viszonyokra átalakított Mercedes kisbusszal. A retúrjegy 20 EUR-ba kerül, kb. 20 perc alatt visznek fel a hüttéig. Az utat múltkor már megjártuk gyalog is, ismerősek a kanyarok, a vízesések, emlékszem, hol miről beszélgettünk Cilivel :) Ahogy emelkedünk a busszal, a kilátás egyre fantasztikusabb – tériszonyosoknak viszont nem ajánlom, hogy sokat nézelődjenek :) A keskeny, kavicsos, szűk út meredek szakadék mellett fut felfelé a völgybe, de a kilátásnak bizony ára van :) A sofőrök persze teljes magabiztossággal közlekednek az általuk naponta sokszor megtett útvonalon. A hegyoldalak és alattunk fekvő mélység látványa közülünk mindenkit mosolyra fakaszt :)

A fenti parkolóban a mi 7 fős csapatunk mellé kb. ugyanennyi (talán lengyel) fiatal tervez beszállni a 8 fős buszba – kicsit összébb húzódunk, ők pedig a csomagtartóba préselve magukat végül maradéktalanul megtöltik a buszt, ami nem emeli az ember biztonságérzetét, de ez itt bevált dolog :)

A hüttéhez érve felszerelkezünk, és nekivágunk a ránk váró 4km-nek és a közel 900m-es szintemelkedésnek. Miután elhaladunk a hütte mellett, már ott is a kereszt, ahol anno Benyuskával pihentünk meg a leérkezésünket követően, majd átmegyünk a bő vizű, sebesen és zajosan futó patak feletti kis fémhídon, hogy megkezdjük a mászásunkat. Az idő kicsit borús, felhős, így bár innen tiszta időben már szépen látható volna a Venediger csúcsa, a felhők ezt most elrejtik előlünk.

Fülemben csengenek Cili és Benyuska jó tanácsai, amikor először itt jártunk: a magasság miatt sokkal jobban figyeljek a hidratálásra, igyak sokat, és a számomra kényelmes tempóban, de folyamatosan haladjak felfelé. Szerencsére az Attila által diktált tempó pontosan megfelel az általam választottal is, így bőven marad kedv, erő, energia a beszélgetésre, a túratársakkal való ismerkedésre is ) Kiderül, hogy Kata és Péter már többször is jártak ennél magasabb csúcsokon, voltak az Elbruszon is, most pedig pár hét múlva Nepálba készülnek, hogy ott 6100m-ig emelkedjenek :) Andinak, akárcsak nekünk, az első 3000 feletti túrája. Lassan, fokozatosan emelkedünk, negyed óra elteltével viszont égi permetet kapunk a nyakunkba, úgyhogy előkerülnek a kabátok és a hátizsákok védőhuzatai is, így indulunk tovább.

Sajnos úgy tűnik, Péter nincs jól: fáj a torka és betegnek tűnik, lassan halad, nem tud beszélni sem. Próbálja a torokfájást csillapítani cukorkával, de ez most kevésnek tűnik ide.

Lassan kibukkan a gleccser egyik alsó ága: a szürkés-feketés jeget a gleccser által magával sodort törmelék színezi sötétre. A jobbunkon magasodó hegyek sziklái is szürkén törnek az égbe, színt csak a mi hátizsákos kis csapatunk jelent itt.

Andi folyton a mormotákat hívogatja, csalogatja, még répával is készült nekik, de csak sokára és messze pillant meg egyet Tomi, nekem nagyon kell meregetnem a szemem, hogy egyáltalán észrevegyem :) Nem úgy a teheneket: amilyen kicsinek tűnnek, egyre közelebb érve annál nagyobbak, ahogy az út mellett békésen legelésznek, heverésznek – és szeretik egymást :) Bizony, a bikák ilyen magasságban is bikák, úgyhogy óvatosan haladunk el mellettük, miközben nevetgélünk, hogy csak most ne ejtsünk le semmit, amiért hajolgatni kellene :)

Az eső lassan eláll, mi pedig éhesek leszünk, megállunk egy pár falatra. Péter egyre rosszabbul érzi magát, lassan már olyan szürke, mint a kövek és a sziklák, amiken lépkedünk, valószínűleg lázas is. A túrát akklimatizációnak szánta a Grossglocknerre, de most úgy tűnik félúton a Deffregerhaus felé, hogy erről le fog mondani, mert nem lesz olyan állapotban.

Részünkről nincs probléma: Tomi a szokásos zergeségével ugrál kőről-kőre, hogy minél előnyösebb pontokról készíthessen fotókat, „tudod, Jucika, szeretném, ha szép képeket tehetnél a blogbejegyzésedhez” :) Persze, hogy tudom, szeretem is érte nagyon. Azért a kis kompaktommal én is lövök pár képet :) Jobban bírom a menetet, mint két éve, nem is fáradok annyira, mint akkor. Két éve az egyik új és érdekes tapasztalásom az volt, hogy 3000m-hez közeledve a mászástól megnőtt pulzusom egyre nehezebb állt vissza és csillapodott le, most ezt nem érzékelem. Bár a pulzusom érezhetően fel tud pörögni, viszonylag gyorsan regenerálódik is, zihálni sem igen zihálok.

Nemsokára elérünk egy kis kanyart, amely után már a mini tengerszem vár ránk, Tomi kéri a jelszót, ami először beugrik, és persze, hogy tudom, mire gondol: zabkeksz! A múltkor itt pihentünk meg és kaptunk az általa készített kis energiakekszből, amit a buszban nem kóstoltam volna meg, itt viszont mindennél finomabbnak találtam és meg is jegyeztem: a zabkeksznek jót tesz a magasság :)

Innen már a sziklásabb rész kezdődik, viszont kibukkan a ház is, bár még elég miniatűr méretben :) Kisebb-nagyobb sziklákon vágunk neki az utolsó nagy emelkedőnek. Péter már nagyon nincs jól, Attila lemarad vele, nekünk pedig megengedi, hogy innen a magunk tempójában haladjunk a házig, eltévedni már nem is lehet, a ház jól látszik, az utat is ismerjük. Tamás nemsokára beelőz bennünket, a lányok viszont kicsit lemaradnak, Katinak picit már fáj a feje.

Szépen haladunk felfelé Tomival, nem hagy le, pedig megtehetné :) Cserébe énekelek neki -  szerinte nem kéne, mert kifogyok a levegőből, de szerintem ez csak ócska kifogás.. amíg tényleg ki nem fogyok belőle :D A sziklás terep jól járható, néhol szinte lépcsőszerűek a nagy kövek. Lassan az emberek egyre nagyobbak a ház előtt, még néhány nagy lépés és sziklakerülgetés és fent vagyunk!

Újra – majdnem- 3000 méteren! A Deffregerhaus 2962 méteren található, itt töltjük az éjszakát, ami nem csak a pihenés, hanem az akklimatizálódás miatt is nagyon hasznos. A 3000m-en eltöltött éjszaka segíteni fog, hogy a következő napon a hegyen ne legyen problémánk a magashegyi betegség tüneteivel. A ház 1887 óta szolgálja az ide feltévedő turistákat és hegymászókat, június végétől szeptember végéig tart nyitva, és 90 ember befogadására alkalmas. Persze, ha valaki a hegyen ragad az időjárás vagy egyéb vis maior helyzet miatt, akkor külön matracokkal tudnak és kötelesek szállást biztosítani akkor is, ha előzőleg nem foglalt magának helyet, de egyébként aki ide készül, előtte mindenképpen szükséges bejelentkeznie. Ahogy más osztrák hüttékben, az osztrák hegymászószövetség tagjainak itt is jó kis kedvezmények dukálnak – nekünk tehát nem, de Attiláéknak igen :)

A házba lépve az előtérben leszerelkezünk – ahogy a hüttékbe általában, ide sem lehet bakanccsal bemenni, itt kint kell levennünk, ahogy minden más felszerelést itt kell elhelyezni. A hátizsáknak is kint kell maradnia, amíg fel nem viszed a szállásodra. Aki már járt ilyen helyen, tudja, hogy érdemes papucsot hoznia, de aki nem, az sem lesz bajban, általában egy halom szövetpapucs várja – bár némelyik felemás, mintában és méretben is :) - , hogy belebújjanak és csúszkáljanak benne.

Éppen levesszük a bakancsot, amikor Tamás jön ki a közös helyiségből, vele ülünk le az egyik faasztalhoz. Az étterem/közös helyiség/kantin tipikus magashegyi, mindenhol faasztalok és faszékek vannak, és meglehetősen sokan is ülnek mindenhol. Hallunk magyar szót, de a többség németül beszél. Kikérünk egy teát és egy sört, az ételrendeléssel pedig megvárjuk a többieket. Nemsokára ők is megérkeznek, a lányok alig várták, hogy felérjenek, ahogy Péter is. Kis pihenés után neki is kezd visszatérni a színe, de a döntést meghozta, holnap nem jön fel velünk a csúcsra.

A nem túl nagy választékból végülis leveseket kérünk, Tamás és Tomi borsólevest rendelnek virslivel – ez úgy néz ki, mint egy kicsit hígabb borsópüré, a közepén két úszkáló virsliszállal, a többiek Nudelnsuppé-t kérnek, amely pedig leginkább egy zacskós zöldséglevesre hasonlít. A közös bennük, hogy nem kevés sóval készültek, és egyikre sem tudjuk azt mondani, hogy az osztrák konyha remeke, ellenben jó meleg, és ez most nagyon sokat ér :)

Mivel másnap reggel 6 órai indulást céloz elő számunkra Attila, meg hát az út is hosszú volt otthontól idáig, ezért ahogy elfogyott a leves, 8 óra körül már vissza is vonulunk a hálóhelyünkre. Legutóbb 4 ágyas szobát béreltünk, most a matraclágerben alszunk. Ez gyakorlatilag egy egybenyitott nagy tér fakkokkal, a fakkokban 3-4 személynek van férőhely. Fűtés nincs, a sok ember fogja bemelegíteni a teret :)

Mi Katával és Andival osztozunk a zugon, felettünk pont van egy ablak, ahol ki tudunk kukucskálni milyen az idő  és még pont kapunk egy kis fényt. Mindenesetre beüzemeljük a fejlámpákat és összekészítjük a másnapi menetfelszerelést és túraruházatot. Én úgy döntök, az aláöltözékben alszom, félek, hogy este fázni fogok :) Mivel mi az egyszerűség kedvéért nem hoztunk hálózsákot, csak paplanhuzatot, ezért nekem két, Tominak egy pokrócot húzunk takarózni. Fürdésről természetesen szó sincs: van egy zuhanytálca csappal, ahonnan jéghideg gleccservíz folyik, de én – és a többiek sem – vállaljuk be az ezzel való tisztálkodást, marad a cicafürdés és a fogmosás :) A mellékhelységek egyébként szintén érdekesek: van egy közös női-férfi wc és az emeleten egy csak női. Legutóbb én is a közöset használtam, mert nem tudtam a nőiről, reggel fogmosás közben a mellettem lévő piszoárban egy jóember végezte a reggeli dolgát – úgyhogy ezúttal a közös helyett a női részlegre szavazok. Mindenesetre ez csak egy példa arra, hogy a hegyen vagy a hüttében a szégyenlősködésnek nincs helye :) Az emberek egymás előtt öltöznek-vetkőznek és ez teljesen természetes, ahogy fa mögé sem lehet bebújni, ha valakinek a gleccseren kell pisilnie :)

9 órakor már mindannyian ágyban vagyunk, bár még világos van, de lepihenünk, hogy legyen erőnk a másnaphoz. Tomi nagyon jó radiátorként funkcionál, hogy tud még öt fokban is tűzforró lenni, nem tudom, de nagyon jól jön :) Nem is fázom, csak neki lesz hamar melege :) A füldugó ajánlott a lágerben, ennek köszönhetően az éjszaka neszeiből szinte semmit nem érzékelek, és bár többször felébredek, mint szoktam, végülis nyugodtan alszom.

Reggel 5 órakor csörögnének az órák, de addigra nagyjából mindannyian felébredünk. Mások is készülődnek, vannak, akik már hamarabb elindulnak, mint mi, de egyébként is világos van már. Gyorsan felöltözünk és lemegyünk reggelizni, addig Attila a bakancsokra igazítja a hágóvasakat, hogy aztán 6 órakor valóban el tudjunk indulni. Az égkép mászásra termett: bár vannak felhők az égen, alapvetően tiszta és biztató az időjárás, ebből bizony csúcstámadás lesz :)

Alig indulunk el, amikor Tominak eszébe jut, hogy az ő hágóvasa a hüttében maradt, szerencsére Attilával gyorsan megtalálják, és nincs más hátra, minthogy megtegyük a 20-25 perces, erősen emelkedő utunkat a gleccser beszálló pontjáig. Addigra már előttünk is járnak a gleccseren, és mögöttünk is sorakoznak partik (egy kötélhez erősített hegymászócsapatok). Attila megmutatja, hogyan kell rögzíteni a bakancson a hágóvasat, a jobb lábamra már egyedül veszem fel. Mikor mindenki felkészül, elindulunk :)

Egy rövid meredek szakaszon leereszkedünk, és megtörténik: a gleccseren állok! Attila megy elől, mögötte Kati, Andi, Tomi, őt én követem, a sort pedig Tamás zárja. A kötél a beülőnk karabíneréhez van erősítve, figyelnünk kell, hogy ne legyen laza és ne lógjon a földre, de ne legyen túl feszes sem. A hágóvassal való közlekedés számomra sokkal könnyebb a hótalpazásnál, ez az eszköz hamar megszeretteti magát :) Attila arra is felhívja a figyelmünket. hogy lassabb, mérsékeltebb tempót fogunk menni, viszont kitartóbban, kb. 20 percenként fogunk megállni egy kicsit, de sokat nem időzünk, mert a veszélyes helyeket – márpedig a gleccser az- mindig igyekszünk gyorsan túllenni. Ez számomra tökéletesen megfelel :)

A hegy oldalában haladunk egy előttünk már kijárt ösvényen, a gleccsert hó borítja, de néhol a szürke-fekete jég is előbukkan.

Gyönyörű a kilátás, hiába felhős az ég, ennek csak örülünk, így is melegünk van és napszemüveg nélkül a hó kiégetné a szemünket, nem baj, ha kicsit kevesebb a verőfény. Ahogy Attila ígérte, időnként megállunk, olyankor fényképezünk, iszunk. Nemsokára az ösvényünk egy széles gleccserhasadék mellett halad el, rácsodálkozunk és fényképezkedünk, ilyet még nem láttunk. A hasadék széles és mély, látjuk, hogy az ösvényünk alatt halad tovább.

A csúcsot még nem látjuk, de azt igen, hogy felhőbe burkolózik, sötéten vár bennünket, bár a felhők sűrűn haladnak, így bizakodunk, hogy mire felérünk, ki fog tisztulni az ég.

Előttünk is és mögöttünk is partik vonulnak, van 3 személyes, de akadnak nagyobb létszámúak is. Az házgondnok bácsi is elindult egy csapattal – a szakállas hegyi medve, ahogy mi hívjuk, bár engem a bűbájos Küsmödire emlékeztet. A kezében a gleccserjárás hagyományos eszköze, egy hosszú bot van, amellyel ellenőrzi, van-e előttük hasadék. Mögöttünk egy magyar csapat érkezik: 50-60 év közötti, férfi-női résztvevők jönnek, tőlük tudjuk, épp hány méteren tartózkodunk, így ki tudjuk számolni, mennyi szintet kell még mennünk :)  Amikor a fiúk úgy döntenek, hogy könnyítenek magukon, félrehúzódunk és ők elmennek mellettünk.

Egy kitartóbb emelkedő végén a Hohes Adler (3504m) és a Reinerhorn (3560m) között találjuk magunkat.

Csak abból látszik, mekkora utat tettünk meg eddig, mennyire kis pontok a most induló emberek – azt pedig, hogy mennyi van még előttünk, szintén le tudjuk szűrni az előttünk haladók méretéből, akik egy elég meredeknek tűnő gerincen haladnak meglehetősen lassú tempóban felfelé. Tomi időről-időre hátrafordul, mivel nem lát, eleinte vizuális megerősítést szeretne, hogy jól vagyok, később, amikor látom, hogy fordul, már előre mondom, hogy jól vagyok :) Így is van, nem érzem rosszul magam, csak egy kis éhséget kezdek érezni.

Az utolsó mászás elég meredekre sikerül, el is érkeztem egy kis holtponthoz. Tomi többször fordul hátra, mert ahogy lemaradok, befeszül a kötél, de azért igyekszem tartani a lépést.

Próbálok a pazar kilátásból töltekezni, magamban az összes verset elmormolom, amit csak ismerek, emelem a lábam és igyekszem nem felbukni, aztán hirtelen megjön az energia: meglátom a csúcsot a kereszttel!

Bár még mindig mennünk kell, sokkal közelebb van, mint vártam! Néhányan már lefelé ereszkednek, időnként félrehúzódunk, egyszer csak elmegy mellettünk a vén hegyi medve, és mosolyogva megrángatja a kabátom: „Schöne Jacke!”, nevetek én is, persze, bár Tomi szerint a bácsi csak le akart lökni engem a szakadékban…

Hirtelen ott vagyunk a gerinc tetején, és meglátjuk a kicsi nyerget, amit Attila említett, és ami szerinte elég széles most. Ez az elég széles a következő jelenti: körülbelül 50 cm széles út, mellette jobbra és balra több száz  méteres szakadék hóval és jéggel borítva. Csak egymás mögött haladva tudunk átkelni rajta, Attila felhívja a figyelmünket, hogy most a kötelek feszesek legyenek. Nem vagyok tériszonyos, sosem voltam, de ezt a szakaszt tériszonyosnak soha nem is ajánlanám :) Bár 10 méternél nem többet kell így megtennünk, azért ezek így is elég izgalmas percek. Viszont ez az utolsó megpróbáltatásunk, a következő percben már ott is vagyunk a csúcson!!!! 10 óra 50 perc van :)

Annyira örülök, hogy csak nevetni bírok, megszólalni alig :) A Nap a kedvünkért kisütött, körülöttünk, alattunk mindenhol hegyek, a csúcson pedig ott az ismerős kereszt, amelyet az elmúlt napokban annyiszor nézegettem vágyódva! Még van előttünk pár csapat, akik éppen ott fotózkodnak, de ahogy levonulnak, átvesszük a terepet és többféle verzióban készülnek a képek rólunk is :) Mintha a világ tetején lennénk, nekünk most az is :)

A fotók után elfogyasztjuk a csúcscsokinkat, majd kb. negyed óra „csúcsérzés” után nekivágunk a visszaútnak. Mire elindulunk, egy felhő újra birtokba veszi a csúcsot, nagyon szerencsések voltunk, hogy amíg fent voltunk, tiszta volt az idő.

Visszaúton Attila Tomit köti be utolsó előttinek, így most Tomi előtt haladok. Induláskor egy másik osztrák túrázóval megjegyezzük, hogy ugyanolyan a kabátunk, és azt mondja, 10 évvel ezelőtt ebben mászta meg a Mont Blanc-t :) Ha ügyes vagyok, az én kabátom is kerülhet még ilyen helyzetbe ;)

Lefele sokkal gyorsabban haladunk – az elején kicsit túl gyorsan is, néhányszor majdnem elcsúszok a hegyoldalon a hóban, de aztán belassítunk egy picit és már biztonságosnak érzem az ereszkedést.A platóra érve Attila felkínálja a választás lehetőségét: szeretnénk-e megmászni a Hohes Aderl-t, amely kb. 25 perc innen vagy inkább menjünk lefelé. A Rainerhorn legalább másfél óra lenne még innen, ráadásul mivel senki nem mászott arra, nekünk kellene törni az utat, azt ő sem javasolja. Mi lányok eléggé egy húron pendülünk: ha csapat úgy dönt, menjünk, de magunktól nem érezzük a késztetést. Tominak van ereje, van kedve, de mosolyog és megköszöni a lehetőséget, ő leginkább azt szeretné, hogy mindenki jókedvűen, nem megfeszülve és kimerülve csinálná végig a túrát, így tényleg értékelve azt, hogy felkísértük volna őt, inkább azt választja, hogy menjünk le.

A napsütés miatt a hó egyre jobban olvad, csúszkálva, tempósan tudunk haladni lefelé, néha azért most is megállunk fotózni: egy alkalommal Andi csodálkozva nézi, hogy-hogy egy parti háttal megy felfelé? Odanézünk, és nem értjük, mire gondol, aztán leesik: az emberek mögötti felhő mozgása miatt tűnt számára úgy, hogy háttal mennek felfelé, igazából ők is ereszkednek :) Jót nevetünk :)

Nem sokkal később egyszer csak beszakad a bal lábam, combtőig süllyedek a hóban. A botom segítségével kievickélek, és megyünk tovább, de az olvadó hóban jól látszanak a nyomok, nem csak én jártam így, és hol egyikünk, hol másikunk „ás” mélyebb lukat. Mivel korán végeztünk, Attila a gleccseren néhány hasadékhoz külön odavezet minket, hogy biztonságos távolságból, de közelebbről is meg tudjuk nézni őket. A reggeli állapothoz képest máris változott a kép, kicsit szélesedtek, itt is látszik az olvadás.

Gyönyörködünk, és aztán valahogy sokkal gyorsabban, mint vártuk, megérkezünk a beszállóponthoz.

Gyönyörködünk, és aztán valahogy sokkal gyorsabban, mint vártuk, megérkezünk a beszállóponthoz. Attila feltekeri a kötelet, mi pedig leszerelkezünk. A hágóvastól megszabadulva még belefér egy kis bohóckódás a gleccser előtt, és egy nagyon csinos steinmannak is megköszönöm az útbaigazítást egy műpuszival :)

Visszatérünk a házhoz, a csodás napsütésben süttetjük egy kicsit magunkat, majd egy kis nudelnsuppe után megszavazzuk a csendes pihenőt. Kb. 1 óra múlva újra kikászálódunk és a lányokkal elindulunk a környéken bóklászni és fotózni. Ők főleg térerőt vadásznak, Tomi nem győz kattingatni a sok témát látva, én pedig keresem a megfelelő merengő követ, ahol bebuddhulhatok és magamba szívhatom a minket körbeölelő hegyek összes energiáját. Többet is találok, így semmi akadálya, hogy rövidesen zenben találjam magam, főleg, hogy az egyik mellett közvetlenül gleccserpatak csordogál – ennél ideálisabb hely a meditálásra valószínűleg az egész világon nincs, én legalábbis így érzem :)

Tomi fel-alá szaladgál közben a hegyen, néha teljesen beleolvad a sziklás környezetbe, és szebbnél szebb képeket készít.

A sok szikla közül kis hegyi virágok bukkanak elő: különleges szépség a tavaszi tárnics, amely a nevével ellentétben egészen augusztus végéig virágzik. Még havasi varjút is látunk :)

A menedékházat üzemeltető család két fia (8-10 évesek) szintén kijönnek és sokkal, de sokkal jobb játékot találnak, mint a playstation vagy a pokemon: elterelik az egyik patakot és kis tavat duzzasztanak belőle. Az egyiküknél kiskalapács is van, ezekkel püföl sziklákat. Tetszik, ahogy a természettel játszanak…

Kicsivel később visszatérünk a házba, előkerül a Solo, Andi és Kati után nemsokára Péter is csatlakozik a játékhoz, amelyet csak addig függesztünk fel, amíg megkapjuk a zsemlegombócos gulyásunkat :) Addigra Attila is velünk van, Tamás pedig teli pocival már érez kedvet a játékhoz :) Észre sem vesszük, hogy elrepül az idő, már 8 óra van, ez pedig itt lefekvésidő :) Fent összepakolunk, hogy holnap hajnalra már menetkészek legyünk, a hideg gleccservízzel való fürdés most sem vonz, így már kétnapos kihagyásban vagyok, persze a többiekkel együtt :)

Reggel megint 5 órakor kelünk, a hálótársak többsége már vagy úton vagy készülődésben van, a félhomályban égnek a fejlámpák, ahogy mindenki bepakol a zsákjába és magára tekeri a kötelet. Pár falatot eszünk lent, és hat órakor elindulunk.Kati és Péter már úton vannak, de lefele nem is tudunk eltévedni. Az idő még tisztább, mint tegnap.

A sziklák mögött lassan emelkedik a Nap, gyönyörű árnyékokat vet a völgyre, ahogy haladunk lefelé. Egyre melegebb is van, ahogy haladunk lefelé, így útközben egy egészségügyi vetkőzést is beiktatunk :)

Én Andival tartok lefelé, miközben Tomi előttünk Attilával halad, néha, mikor már látótávolságon kívül kerülünk, bevárnak minket, de mi többször lemaradunk, hogy csodáljuk a látványt és képeket készítsünk róla, közben pedig jót beszélgetünk.

Nemsokára újra látjuk a hegyet a csúccsal együtt, a Nap megvilágítja a fehér havat, és ha nagyon erősen koncetrálunk, hangyánál is apróbb pontokat fedezünk fel, akik a gleccseren haladnak a csúcs felé. A csúcs, amely most is közelinek tűnik, de nem az, verőfényes idővel várja a felfelé haladókat – nem bánjuk, hogy tegnap nem volt ekkora napsütés, így is megpirult az arcunk Tomival, magyar túrázók meg is kérdezték tőle, miért nem kente be az arcát fényvédővel :)

Jó ütemben haladunk lefelé, ahogy felfelé egyre kisebb lett a Johannishütte, úgy nő most egyre nagyobbra. Kevéssel 8 óra után érünk le, a busz pont előttünk megy el, így kénytelenek vagyunk megvárni a következőt, van egy óránk, hogy elüssük itt az időt. Nagy örömömre a hüttében elfogadnak bankkártyát – bár csak minimum 20 EUR-os fogyasztásnál -, ugyanis a készpénzünket feléltük, már a tegnapi gulyást is Kati kölcsönéből oldottuk meg. Hogy a 20 EUR-t elérjük, mindenkit meghívok egy italra, de fizetésnél kiderül, hogy ja, bocs, mégsem működik a terminál… Most Péter segít ki és nem is engedi, hogy kifizessem neki forintban. Legközelebb jóval túl fogjuk magunkat biztosítani, az biztos, ez így elég kínosra sikerült… :)

Miután lecsúszott a kakaó, indulunk a buszhoz, 15-20 perc alatt leereszkedünk a völgybe. Néha jobban kapaszkodunk, mert a sofőrünk nem átall mobilozni vezetés közben, és ez még autópályán sem vicces, nemhogy ilyen hegyi úton, de még mindig nagyobb biztonságban érezzük magunkat, mintha a sofőr nagypapájához szálltunk volna be, aki a másik buszt vezeti :)

Leérve utazósba öltözünk, 3 nap után lekerül a bakancs és a hosszú szárú nadrág, fellélegzik a testünk! Biztos, hogy ennek nem mindenki örülne a környezetünkben ennyi mosdatlan, cserébe izzadt nap után, de a parkolóban szerencsére senki sincs rajtunk kívül :)

Kati, Andi és Péter még a hazatéréshez készülődnek, amikor mi Tamással és Attilával a Grossglockner felé vesszük az irányt – Attilának ugyanis van még egy túrája. Erre tartott volna vele Péter is, de a betegsége miatt lemondott róla. Felmerül, hogy menjünk el, Tominak nem kell kétszer mondani, de én nem merek még belevágni. Nem tudom, mennyi tartalékom van és nem szeretném túlhúzni magam: szép, kereknek éreztem a túrát, a hegy megvár.

Attilát egy gyönyörű vízesésnél tesszük ki, itt fogják felvenni a további utasok. A vízeséstől Attila már mutatja a Glockner csúcsát és nagyjából az útvonalat is, amelyen meg fogják közelíteni. Nagyon magas, és már majdnem meggondolom magam – de nem :) Utólag kiderül, nem döntöttünk rosszul: felfelé haladva Attiláék hatalmas viharba keveredtek és villámok közt szaladtak le a hegyről, a menedékházig sem tudtak már feljutni, így a csúcstámadás elmaradt. Mi nekivágunk a majd 8 órás hazaútnak, hogy aztán élményekkel gazdagodva érjünk Erdőkertesre.

Nagyszerű élmény volt, nagyszerű társasággal, és meghozta az étvágyunkat. Biztosan tudjuk, hogy mostantól minden évben szó szerint feljebb akarunk lépni és tervezgetjük a következő úticélokat :)