Ha úgy vesszük, a blogom írása holtponton van, mert mostanában (értsd az elmúlt fél évben), szinte egyáltalán nem számoltam be a túráinkról, pedig elmondhatom, továbbra is ugyanolyan aktívak vagyunk, mint eddig voltunk. Csak érdekességképp: Tomi karácsonyra kapott tőlem egy videót a tavalyi évünkről, amelybe az év közben készített képeinket válogattam, és az erős szelekció ellenére 45 percre rúg – aki látta, mind azt a kérdezte, csináltunk-e mást is tavaly a túrázáson kívül. Egyébként igen :)
Ezt a bejegyzést mégsem emiatt szeretném megírni, hanem azért, mert egy újabb erős komfortzónán kívüli, részemről nagy teljesítményt igénylő túrára készülünk a hétvégén, és elég sok félelem van bennem azzal kapcsolatban, hogyan fogom bírni. Gondoltam, rákészülök, keresek pár technikát, jótanácsot, ki hogyan szokott túllenni a holtpontjain, jól jöhet pár praktika a hegyen, amikor sírva ülök le majd megint, hogy én ezt nem bírom, én nem ezért jöttem, én csak jól akartam érezni magam... :)
Mert ilyen már volt, tavaly nyáron, amikor egy kicsit nagyobbat kanyarítottunk ki az Alpokból, mint eredetileg terveztük, így 18km és 1800m szint le-fel megtételével erősen feszegettük a határaimat. Már az út 2/3-ánál jártunk, amikor úgy éreztem, sosem érünk vissza, elegem van, miért kellett ezt megint így túlhúzni, és egyébként is, én vagy a hülye, miért nem tudok jobban ragaszkodni a nekem való távokhoz. Leültem és potyogtak a könnyeim, dögfáradtnak éreztem magam. A praktika akkor Tomi volt – mint sok más élethelyzetemben is :) Olyan motiváló beszédet tartott nekem, hogy végül csak felálltam és elindultam. Sok mindenre nem emlékszem belőle, miket mondott nekem, abban az állapotban csak felfogni tudtam a dolgokat, megjegyezni nem, de arra pontosan emlékszem, hogy csodáltam őt azért, hogy ilyen türelemmel és ennyi racionalitással, mégis megértéssel tud fordulni egy hisztis nőhöz a hegyen, aki gyakorlatilag az ő holtpontot alig-alig ismerő, energikus túráját akár el is ronthatná ezzel a közjátékkal.
Sok mindent mondott és sok mindenben igaza volt: akkor pszichés fáradtságot éltem át. A lábaim, a fizikumom, a tüdőm, minden testrészem bírta a terhelést, az agyam kezdett el ellenállni és visítani, hogy ennyit nem szoktam, ezt talán nem is kellene már bírni... De feladni nem lehet. És ez az, ami engem ki szokott billenteni a holtpontból. Nem maradhatok a hegyen. Le kell jönnöm, ennyi. Van választásom: fent maradok, ami nyilván nem opció, vagy lejövök, akár négykézláb. És lejöttem, akkor is, és a testem nem hagyott cserben, akkor sem.
Holnap megint olyan teljesítményre készülünk, amilyenre még nem volt példa a túratörténelmemben. A túrák kulcskérdése a jó felkészülés, a felszerelés, az útvonal kiválasztása, az erőnlétünknek megfelelően választott táv és szint, az előzetes tájékozodás az időjárásról, ezek mindig alapvetőek a túra sikeres kimenetelében. Gondoltam, a szokásos pakkot még megtolom egy kis holtpont-kisokossal.. és meglepve tapasztaltam, hogy amilyen gazdag anyagok vannak az interneten a túrázásról, túrabeszámolókról, olyan keveset találok a holtpontok kezeléséről.
Ezért a blogom történetében először kéréssel fordulok az olvasóhoz: vannak-e bevált trükkjeitek, taktikáitok arra a bizonyos pontra, amikor úgy érzitek, ez a vége, elég volt és egyébként is..? Ti mit szoktatok tenni?
