A Szicílián töltött négy nap – igazából ha szigorúan számolom, három – számunkra központi eseménye volt az Etna mászás.

Az Etna a világ egyik leghíresebb működő vulkánja, Európában a leghatalmasabb a maga 3370 méterével (bár ez a gyakori kitörések miatt mindig változik), ráadásul több okból is egyedülálló. Egyrészt a legrégebb óta megfigyelt tűzhányó, az Etna kitöréseit jegyezték fel a a leghosszabb ideje és a legrészletesebben is, másrészt ennek ellenére még mindig nem teljes mértékben tisztázott a működése, ami köszönhető annak is, hogy a Földközi-tenger tektonikai szempontból legbonyolultabb területén fekszik. Mivel még sosem jártunk aktív vulkánon, ezért érthetően elég kíváncsiak voltunk az élményre.

Már előző nap barátkozhattunk a heggyel, hiszen a szállásunk olyan csodálatos helyen volt, ahonnan óriáspanorámával csodálhattuk az Etna-t, a teljesen tiszta időnek köszönhetően pompásan látszódott a kürtőből eregetett füst, amely kisebb-nagyobb felhőkben távozott és szép, hosszú csíkot hagyott az égen, ahogyan a szél tovább repítette. A vulkán lábánál meglepő közelségben több település is látszik – amikor a vulkán nyugodt, a helyiek szinte meg is feledkeznek a létezéséről, és általában "barátságos óriásnak" tartják, mert végülis még ha okozott is jelentős károkat elpusztítva városrészeket, terményeket, turistaépületeket, viszonylag kevés emberi áldozatot követelt. Az állhatatos szicíliaiak ilyenkor tudomásul veszik, hogy a munkájuk gyümölcse megsemmisült és újrakezdenek mindent. Márpedig a vulkáni talaj és a kedvező időjárás miatt Szicília a Földközi-tenger egyik legtermékenyebb tájának számított, és számít ma is, így a mezőgazdaság fontos szerepet tölt be a sziget életében.

Szoba kilátással

Nagytotál

Elég korán kelünk, hogy az egész napos túrát teljesíteni tudjuk, így a korai reggelit követően még az elemózsiánkat is összekészítjük, mielőtt a minibuszokba szállunk és elindulunk, hogy a déli útról közelítsük meg a tűzhányót.

A déli út Nicolosin keresztül vezet az 1910 méteren lévő Rifugio Sapienza nevű turisztikai központig, az északi, Mareneve út kevésbe frekventált, cserébe ott található Szicília egyetlen síterepe is. Reggel a csúcsot felhő borította, úgy nézett ki, mintha egy nagy sapkát húztak volna a fejére, de körülötte sütött a Nap – a kráterből felszálló füstnek köszönhetően a levegőben lévő vízgőz kicsapódásának (kondenzációnak) köszönhetően alakult ki ez a szép felhő, amely most számunkra egyébként nem sok jót, inkább hűvöset ígért :) Egy órás, szerpentinekkel tarkított út során már gyönyörködhetünk a tengerben, és volt bizodalmunk a felhő feloszlásában, is, bár a turistaközponthoz érve ezek a remények ködbe csaptak át.

Összesen 1200 méter szintemelkedés vár ránk. Mivel a repülőre feladott csomagot nem vihettünk, a kézipoggyászban túrabotot pedig nem lehet felvinni (hacsak össze nem tudod csukni 55 cm-nél rövidebbre), ezért a botom otthon pihent. Ekkora mászást bot nélkül még nem teljesítettem, szokás szerint előjött a kishitűségem, hiába van már jó néhány ezer szint a lábamban. Csongival már leveleztem erről a túra előtt, azt mondta, esetleg a Rifugio Sapienza-nál lesz lehetőségem botot bérelni, ha nagyon szükségét érzem, de szerinte menni fog nélküle is. Tomi szerint is... Azért mikor felérünk, első dolgom körbenézni, és érdeklődni, de a botbérlő faházak csak 9-kor nyitnak, mi pedig fél 9-kor indulunk, úgyhogy összecsípom magam, és eldöntöm, hogy csakazértis és bot nélkül is menni fog ez. Magyarán nincs választásom :D

Kis ember bot nélkül jár

Az első szakasz 3 km  és 600 méter szint a Montagnola kúpig, Csongi előrevetíti, hogy ez lesz utunk nehezebbik része. A Nap hol kisüt, hol elbújik, de a mászásnak köszönhetően nem fázunk, sőt, rövidesen vetkőzésbe kezdek. A szokásos taktikával, lassan, de biztosan haladok felfelé. Néhányan a csoporttársak közül az első pár száz méter után meggondolják magukat és visszatérnek a központhoz, hogy onnan inkább a kabinos felvonóval tegyék meg az utat a házig. Ők kevésbé szoktak túrázni, de azt hiszem, jól döntöttek, jól mérték fel az erejüket, valószínűleg nagyon-nagyon megviselte volna őket az út.

A kabinok mellett-alatt a kis csapat szépen küzdi fel magát a hegyen. Valóban meredeken, és egyre nagyobb foltokban havas tájon haladunk felfelé a kezdetben fekete törmelékkel borított hegy oldalán. Néhány kisebb parazitakúpot (kitörési pontokat) is látunk, ezek jellemzően patkó alakúak, a patkó általában a lejtő irányába néz. A parazitakráterek általában egy-egy eseti kitörés eredményei, nagyságuk a kitörés intenzitásától és a felszínre kerülő vulkáni anyag mennyiségétől függ. Napjainkban nagyjából 250-300 van belőlük, de a számuk folyamatosan változik, a kitörésekkel újak keletkeznek, régiek tűnnek el. Az olaszok szerint úgy helyezkednek el, mint a kisbabák az anyjuk körül, ezért is kapta az Etna a Grande Mamma (hatalmas anya) becenevet :)

Napsütésben, hó nélkül, parazitakúpokkal indultunk

Aztán alakul a menet...

Félúton megállunk szuszogni és csokit enni. A korábbi felvonó kábeleien vastagon áll a jég, néha látunk egy-egy darabot leszakadni is, óriási tömegűek és nagyon-nagyon kemények. A régi felvonót 2001-ben egy kitörés teljesen elpusztította, 2004-ben sikerült újjáépíteni, akkor alakították ki az új turistautakat is. Az új felvonó óránként 1300 személyt képes a hegyig szállítani – most erre a mennyiségre nincs szükség, szezonon kívül inkább üresek a kabinok (ettől függetlenül folyamatosan jár), de nyáron ez tutira másképp van :)

Néha kisüt a Nap, olyankor gyönyörű a kilátás, aztán eljön a pont, ahol ránk ereszkedik a köd, és hirtelen a szétszakadt kis csapat tagjai alig látják egymást. Csongi elől walkie-talkien tartja a kapcsolatot a lemaradó végével, néha belekiabálunk a ködbe, mert 10 méterre sem látunk el. Inkább megállunk, hogy bevárjuk egymást, hogy senki ne tévedjen el a hegyen.

Erőlködik, erőlködik...

... úgy tűnik, sikerül is a felhők fölé kerülni...

... de győzött a felhő!

Még reménykedünk, hogy javulni fog az idő. A magam tempójában, jókedvűen, beszélgetve érünk fel  a menedékházhoz.

A Piccola Refugio névre hallgató turistaház 2500 méteren várja a kirándulókat. Egy kis büfé-étterem és bolt is van berendezve az egyébként nem kis épületben. Márciustól novemberig buszokkal is fel lehet idáig jönni, most ezek nem járnak, így sokkal kevesebben vannak, mint egyébként szezonban lenni szoktak. Főleg így, hogy az időjárás sem a legkedvezőbb.

Egy fél óra töltődés-időt kapunk Csongitól. Eszünk pár falatot és iszom egy teát, néhányan melegítik magukat a radiátornál, Peti pedig gőzölgésbe fog, ahogy leveszi a külső rétegeket. Miután Csongi cirka 4 órás oda-vissza utat prognosztizál a túra hátralévő részére a "csúcsig" , néhányan ismét úgy döntenek, hogy nekik ma itt van a csúcs, ilyen időjárási körülmények között nem szeretnének ennyi időt mászással kint tölteni. A maradék kb. 20 emberrel hamarosan nekivágunk a menet második részének.

Havas-jeges, de lankás úton kezdünk felfelé menni.

Bíztató kezdet ;)

A táj teljesen monokrómmá változik, minden csupa fehér-fekete: a hó elfedi a vulkáni talajt, ahol kibukkan, ott látunk fekete foltokat. Igazi színt csak a túrázók jelentenek ezen a tájon a színes nadrágokkal és kabátokkal.

A menet ezen része igazán nem megterhelő. Hosszabban, elnyújtva nyerünk szinteket, kihelyezett turistatáblák mutatják, éppen hány méteren vannak – a 10 méterenkénti szintemelkedést tudjuk követni a segítségükkel, így nagyjából mindig tudjuk, mennyi van vissza, és tudjuk bíztatni a lemaradó társakat a lassan fogyatkozó hátralévő méterekkel.

A lassú emelkedés után nemsokára rákanyarodunk a kráter csúcsára – innentől ismét jön egy nagyobb mászás. Felerősödik a szél és még jegesebbé válik minden. A jég gyönyörű formákat alkot a vulkáni tájon, a hideg birodalma egyszerre lenyűgöző, ijesztő és gyönyörű arcát mutatja nekünk.

Kezdünk zúzmarásodni. Sokan nem voltak még ilyen körülmények között, de ha kicsit lassabban is, mindenki kitartóan halad előre. A szakállak, ruhák, hajak fehérbe váltanak, próbálunk képeket készíteni egymásról, és a hideg ellenére elég jól mulatunk néhány utastárson, főleg Lalin, aki elmondása szerint 30 éve nem hord sapkát, és hirtelen pont ennyi évet öregedik, bár Tomi felajánlja neki az egyik csősálat, de nem tart rá igényt.

Vannak, akik már lefelé tartanak, néhány élelmesebb útitársunk megkérdezi, milyen messze vagyunk, a válasz 10 percre, de hogy ez lefelé vagy felfelé számolt 10 perc-e, azt nem tudjuk :) A ködtől igazából már semmit nem látunk, amikor a kráter széléhez érünk és egy kis ösvényen elkezdünk felkapaszkodni. Csongi itt külön szól, hogy lassan fog menni, de senki ne maradjon le, mert itt már könnyen elveszhetünk. Pár perc múlva fent vagyunk a kráter peremén, de ebből túl sokat nem látunk, nagyon nagy a szél és a hideg. Most vagyunk nagyjából 3000 méteren. Próbálunk pár képet készíteni, de ahogy levesszük a kesztyűt, pillanatok alatt megdermed a kezünk – Tomival tapasztaltból és érzésből tudjuk, hogy most -20 fok körül van.

Nem is bírják jól az emberek, szeretnének mielőbb visszamenni a nyeregbe. Azért előtte készül egy csoportkép és Csonginak sikerül valami vulkánosat mutatni ebben a ködös-hidegben is: egy helyen kb. 30 cm mély lukat ásunk és beletesszük a kezünket a fekete lukba: meleg!!! Legszívesebben beleülnék, de nem állnék fel utána :)

A hidegre való tekintettel viszonylag gyorsan visszatérünk a nyeregbe és elindulunk lefelé. Az út eleje még havas, a tempó gyorsabb, mint felfelé, és már nem tép minket a szél. Lefelé menet meglátunk egy kis házat, néhányan odamegyünk megnézni, mi az. Az ajtaja nyitva, ez egy kis, újonnan épített menedék, bár bemenni nem egyszerű a jég és a hó miatt. Belül üres, egy kis kályha szolgálja azt, aki úgy dönt, itt tölt egy éjszakát.

Ahogy csökken a szint, a havat egyre több helyen váltja fel a jég – elkezdődnek a csúszkálások, az apró lépések, és néhany talajt is fognak. A széles útra érve helyenként kisebb kupacokon kell átkelni – itt az első pár átkelő segíti a többieket, hogy ne essenek el, de ez még sem mindig sikerül, van, aki négy-öt esést is átél, mire visszaérünk a házhoz. Mi megússzuk néhány kisebb csúszással, hála a jó bakancsnak is.

Mire lecuccolunk a házban, a hideg és az út miatt sokan szinte teljesen lemerülnek – nem csoda, a téli körülmények és a szint erősebbé tette a túrát, mint amihez valószínűleg szokva vannak. Nagyon jól esik ismét egy tea, Tomi és néhány fiú az „Etna tüze” nevű 70%-os likőrrel próbál lelket (is) önteni magába :) Állítólag gumicukor íze van, hogy a tűz gyomrukat felmelegíti, az biztos :) Tomi fotómasinája megadta magát: már fent sem igazán tudta használni, megint befagyott, most kezd kiolvadni, csupa víz minden alkatrész, úgyhogy meg sem próbáljuk megmutatni a fotóinkat a lent maradtaknak.

Evés, ivás, pihenés és élménybeszámoló után megint készülődünk, hogy a háztól visszaereszkedjünk a parkolóba. A „csúcsot” megjárt csapatból néhányan megint lemorzsolódnak, és inkább a kabinos lejutást választják. Még csak fél három van, az utolsó járat négykor indul, így simán beleférnek az időbe.

Kb. 10 emberrel vágunk neki az ereszkedésnek. Nem azon az úton megyünk, amin feljöttünk, mert a jegesedés miatt biztosan sokkal veszélyesebb és csúszósabb lenne a lejutás, hanem azon a szerpentin úton, amelyen szezonban a buszok hozzák fel a turistiákat is. Egy kicsit hosszabb, de sokkal lejtősebb és szélesebb, mint a kabinos felvonó mellett csúszkálni a hegyoldalon.

Az egyik túravezetőnk, Troll Tamás :)

Lefelé ónos eső permetez bennünket, így most nem zúzmara, hanem vékony, töredező hártya borítja be hamarosan a kabátokat. A csapat fáradt, leginkább csendesen bandukol lefelé, mi elől Csongit faggatjuk az eddigi és a következő túráiról. A köd nem szállt fel, de egy kicsit ritkább, így azért valamivel többet látunk a tájból. A hó és a jég fokozatosan eltűnik, és hamarosan a fekete sáros vulkáni talajon csattogunk.

Egy-másfél óra múlva érünk vissza a Rifugio Sapienza-hoz, ahol a többiek kis italozással ütötték el az időt. Csongor mögött másodikként lépek be, tapsolással és örömujjonggással fogadnak minket, melengető a fogadtatás, amivel várnak bennünket és amilyen büszkék ránk :) Mit mondjak, azért én is az vagyok, hiszen a félelmeim ellenére a bot tényleg nem hiányzott, sőt, igazából sokszor észre sem vettem, hogy nincs nálam, és így is sikerült úgy végigmennem, hogy még maradt bennem energia.

Mivel hamarabb teljesítettük a távot, mint eredetileg terveztük, ezért még marad annyi időnk, hogy a pizzázás előtt Acitrezza halászfaluját meglátogassuk és megnézzük az  Küklopsz által Odüsszeusz után hajigált sziklákat a települést tengerpartján. A valóság persze az, hogy az Etna egy 18 km magas kitörésekor repültek el egészen idáig ezek a hatalmas sziklatömbök, amelyek közül az egyikre egy kolostor is épült. Már sötét van, így leginkább a sziluettjét tudjuk kivenni a látványosságnak, de az éjszakai fények a tengerparton így is nagyon szép látványt nyújtanak.

Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy elmenjünk és megegyük életem legfinomabb pizzáját, hogy aztán a szállásunkra utazva kipihenjük a nap fáradalmait.

A hideg és köd ellenére nagyon kellemes napot töltöttünk az Etnán, még akkor is, ha igazából a tájból és a vulkáni képződményekből kevesebbet láttunk.Olyan arcát csodálhattuk meg ennek a vulkánnak, amelyet a legtöbb turista nem, a többit majd megnézzük fényképeken :) Egyszer még biztosan visszajövünk ide Tomival, hogy az elmaradt kilátást bezsebeljük Grande Mamma-tól.

Köszönet szokás szerint Tominak, és ezúttal kedves túratársunknak, Varga Krisztiánnak is a képekért :)