Pár héttel ezelőtt cikkeztek egy jegesmedve támadásról, amely a Spitzbergák kempingjében történt. Igen, abban a kempingben, igen, a sziget egyetlen kempingjében, amelyben mi is sátraztunk alig több, mint egy évvel ezelőtt. Sokan kérdezgettek azóta, úgyhogy pár gondolatot összeszedtem ezzel kapcsolatban – aki volt az előadásaim valamelyikén, ezekkel a gondolatokkal már találkozhatott. Nem vagyok jegesmedve szakértő - csak olyan helyen túráztam, ahol összefuthattunk volna...

Kezdjük az elején. A jegesmedve az a ragadozó a bolygónkon, amely zsákmányának tekinti az embert. Persze, az éhes farkas is támadhat emberre, de ők alapvetően elkerülik a társaságunkat – a jegesmedve nem így tesz. Borzasztóan jó a szaglása,  akár 30 km-ről megérzi a dögszagot, és a több, mint 500 kg-ja (350-800) ellenére akár 40 km/órás sebességgel is képes futni,  úszva pedig  közel a 10 km/h sebességet is elérhetik. Ebből a pár adatból jól látszik, hogy ha kinéz téged magának egy, esélyed nem sok lesz ellene – és lássuk be, valahol ez a természet rendje. Ettől függetlenül a jegesmedvetámadások ritkák, évente 2-3 ilyen eset van, és  sok esetben ezek is megelőzhetőek volnának.

Jelenleg kb. 20 ezer jegesmedve él a Földön, a számukat nehéz megbecsülni - ebből 3000 a Spitzbergák szigetcsoportján. A populáció folyamatosan csökken, úgy szokták mondani, ők is, akárcsak a gleccserek, a globális felmelegés indikátorai.

Longyearbienben sok minden szól a jegesmedvékről - pólók, képek, hűtőmágnesek töméntelen mennyiségben, de még a sörösdoboz nyitója is jegesmedvét formáz

 Az  Északi sarkkörön vadászik, vándorol – ahogy zsugorodik a sarki jég, úgy csökken egyre inkább az élet- és a vadászterülete. A jegesmedve fő tápláléka a fóka, fő vadászmódszere, hogy figyeli a jég alól felbukkanó zsákmányt, hogy lecsaphasson rá – de  a jégsapka kiterjedésének csökkenésével évről-évre délebbre vándorolnak táplálékért, legyen az rénszarvas, döglött állat teteme, vagy emberi táplálék, hulladék. Ha az életfelételeiken nem sikerül érdemben és időben javítani, 50 éven belül újabb fajt veszíthet el a Föld, csökkentve a biológiai sokszínűséget.

A longyearbien-i bolt bejáratánál ő fogad minket.

Pyramidenben, az elhagyott orosz bányavárosban egy születésnapi ünnepséget követően jelent meg egy jegesmedve a kamrában. Csapott egy jó kis bulit, felforgatta, amit talált, aztán jóllakottan távozott. De a medve -(bár nem elefánt)- nem felejt – elkezdett visszajárni, ezért a folyamatos veszély miatt úgy döntöttek, a legközelebbi látogatásakor altatólövedékkel álomba szenderítik és helikopterrel messzire viszik, hogy ne tudjon visszajönni. Ezt mackópajtás valószínűleg megneszelte, mert már nem került sor rá, nem tért többet vissza. Pyramiden egyébként az  a település, ahol még a városban is puskával kell járni – ellentétben Longyearbien-nel, ahol elvileg figyelőszolgálat működik a város körül, hogy megelőzzék a medvetámadásokat. Elvileg.

Pyramiden - az elhagyott orosz szellemvárost évekig 1 gondnok őrizte, gondosokodott róla. Mivel egyre több turista érkezik, nyári időszakban már 20 állandó, jellemzően orosz lakosa is van az egykor 1000 fős, az anyaországtól távol, de akkoriban ugyanolyan hétköznapokat élő bányavárosnak.

Adott egy állat, amely a kipusztulás szélén van, amely próbál túlélni és zsákmánynak tekinti az embert, és adott az ember, aki pusztítja a környezetét, kedves, bolyhos játékmackóként néz erre a ragadozóra és alig várja, hogy megpillantson egyet élőben a természetes közegében... leteszi a lábát a szigeten, és 5 perc múlva már azt kérdezi, vajon fog-e jegesemedvét látni, majd csalódottan távozik, ha csak a kitömött tetemekkel készített fotókat.

A templomban. Kettesben.

Mert kitömött tetemekből bőven akad a szigeten, ez a kilőtt egyedek sorsa: boltban, templomban, repülőtéren... Norvégia 1973-ban a Spitzbergákon is teljes vadászati tilalmat vezetett be a védelmük érdekében. A kilövésnek igen szigorú feltételei vannak, és itt nem él az ártatlanság vélelme: aki „levadászik” egy jegesmedvét, annak bizonyítania kell nem csak azt, hogy jogos önvédelem és emberélet veszélyeztetése miatt húzta meg a ravaszt, hanem azt is, hogy kellő elővigyázatossággal, minden kötelező (!) óvintézkedés betartása ellenére történt meg a támadás, amelynek egyetlen lehetséges mentőakciója az emberélet megóvása érdekében az állat kilövése volt. Ha ezt nem tudja bizonyítani, súlyos pénzbírság a büntetése.

Reptéri fogadóbizottság

De mik is ezek az óvintézkedések és mit jelent a kellő elővigyázatosság?

 A Spitzbergákon (területileg Magyarország 2/3-áról beszélünk) kb. 3000 ember él, ebből a fővárosban, Longyerbienben 2000-en, Barentsburgban 500-an, Pyramidenben 20-an, a szigetcsoport kis szigetein, főleg meteorológiai-geológia állomásokon a maradék. Emlékeztek? A jegesmedvék száma a Spitzbergákon 3000 – ahogy az embereké is. És ehhez jön az évente most már kb. 100,000 turista.

Bárkinek, aki itt él vagy ide érkezik, fontos szabályokat kell betartania

1. A jegesmedvével való találkozás első szabálya: ne találkozz jegesmedvével – inkább tegyél meg mindent annak érdekében, hogy ezt elkerüld. Hogyan? Az ételt és hulladékot mindig jól el kell csomagolni és lehetőleg úgy elhelyezni, hogy amennyiben szabad ég alatt alszol, ne a fejed alatt legyen – a jó szaglás... És lehetőleg ne gleccser vagy jég közelében sátrazz, ahol az ő vadászterülete van. Ha vadkempingre adod a fejed, legyen nálad satellite telefon. Térerő csak elvétve akad a „vadonban”, nem fogsz tudni segítséget kérni, ha nincs műholdas telefonod.

2. Városon kívül csak fegyverrel szabad közlekedni. A fegyver jelen esetben puskát jelent, nem kést, harci bárdot vagy parittyát. Aki elhagyja a várost, kötelezően fegyvert visel – ha nem így tesz, megbüntethetik, de az biztos, hogy az életet kockáztatja. Két túratársunk Longyearbient épphogy elhagyva sétálgatott egy bánya felé, amikor egy helyi kiabált utánuk és parancsolta vissza őket, hogy fegyver nélkül nem mehetnek tovább. Tavaly nyáron négyesben, puska nélkül indultunk el Barentsburg mellett a tengerparton fotózni. Rendkívül felelőtlenül, így utólag. Fantasztikus élményben volt részünk, mert egyszer csak fura hangot hallottunk és bálnák vonultak el a parttól nem messze – én eltávolodtam a fiúktól, és előttem egyszercsak egy fehér valami úszott el a parton a vízben. Egy pillanatra nagyon megijedtem, a fiúk vagy 100 méterre voltak tőlem – aztán pár pillanattal később leesett, hogy ez egy beluga volt, és követte a többi, vagy 20-30 úszott tovább el előttem, én meg nem mertem kiabálni, nehogy elijesszem őket, de addigra odaértek a fiúkhoz is :) Az egyik legfelemelőbb élményünk volt ottlétünkkor – de nagyon rosszul is elsülhetett volna, hiába voltunk csak fél-egy kilométernyire a várostól.

Az a bizonyos bálnales. Felejthetetlen élmény lett.

3. Fegyvert az emberek többsége jellemzően nem hoz magával a szigetre, természetesen. Viszont lehetőség van bérelni, ehhez előzetesen kell a kormányázó (sysselman) az engedélye. Természetesen mi is béreltünk, és hogy használni is tudjuk, előzőleg még itthon lőgyakorlaton vettünk részt.

Igen. Tényleg a falra céloztam. Amíg a mellettem lévő úriember nem állított irányba :)

Töltésben, ürítésben profi voltam, a sok film miatt nagyon vagányul tudtam tárat üríteni, a célzással már voltak problémáim, de a lényeg az volt, hogy menjen a fegyver megtöltése és elsütése. Hát, ez ment. Ellenben a puska nem könnyű, nagyon nem. Egy 2. világháborús német Mausert kaptunk, amelyet végülis a fiúk felválta erősítettek a hátizsákjukra és félnapos váltásban hozták. Ha elképzelitek a 10 napos teljes felszerelésünket sátorral, hálózsákkal, ruhával és 10 napi élelemmel, akkor egy minimum 20-25 kilós csomagot kell látnotok a szemetek előtt. Ehhez jött ez az 5-6 kilós fegyver. A fegyvert cipelő emberünk sosem azért maradt le a csapat végén, mert stratégiai szempontból ez volt a legelőnyösebb, maradjunk ennyiben... ezzel átkelni a 2 fokos gleccservízen szintén külön mutatvány volt.

Libasor

És hogy miért Mauser? Ez az a fegyver, amely azóta is a legalkalmasabb a sarki körülmények közötti használatra, a legmegbízhatóbban működik akármennyi év is telt el, és akármennyit is fejlődött a technika.  A lőgyakorlaton úgy fogalmaztak, „ebben még volt anyag”. Nos, ahogy fent említettem, ezt meg is lehetett érezni :)

(Csak zárójelben: gyakorlatilag a Spitzbergákon ért véget a 2. világháború :) Anno a németek stratégiai okokból elfoglalták, meteorológiai állomásokat hoztak itt létre – időjárás előrejelzéseket szereztek az Észak-Atlanti térségről. Miután a megkapták az utolsó parancsot a német megadás napján, 1945. május 7-én arról, hogy minden dokumentumot semmisítsenek meg, rádiócsönd volt.  2 évre elegendő élelmük volt, ennek ellenére egyre jobban aggasztotta őket a rádiócsönd – így elkezdtek üzeneteket küldeni a szövetségesek felé. 1945. szeptember 4-én, 4 hónappal a 2. világháború európai vége után a norvégok fogták a jelet: a német katonák ekkor tudták meg, hogy a háború befejeződött. A 11 embert néhány hónap norvég fogság elteltével vitték vissza a lerombolt otthonukba, Németországba.)

Természetesen a fegyvert a közösségi épületekben – bank, bolt, posta – be lehet vinni, viszont rögtön az ajtóban le is kell tenni. Van, ahol van külön fegyvertároló is, illetve a boltok bejáratain erre fel is hívják a figyelmet.

(Ismét csak zárójelben: egyszer egy turista megpróbálta kirabolni a helyi bankot. Sikerrel járt - de hogy hova tervezett menekülni a szigetről, az rejtély, nem is igen tudtak mit kezdeni vele a helyiek :) ).

4. Ha valaki vadkempingre adja a fejét, ahogy mi tettük, szigorúan őrséget kell állítani éjszakára. A nyári éjszakára is. Amikor a nem megy le a Nap. Imádtam. Egyszerűen nem tudtunk fáradtak lenni. Éfjélkor napsütésben sétálni az Északi-tenger partján – minden másra ott a Mastercard...

Hátunkon a házunk - egymáshoz közel vertük fel a sátrakat.

5. Mit tegyél, ha találkozol egy jegesmedvével?

Ha a maci nem vesz téged észre, vagy észrevesz, de teljesen nyugodt marad, folyamatosan szemmel tartva őt távolodj nagyon lassan és tőled telhetően nagyon nyugodtan tőle. Ha kíváncsi, és elkezd közeledni hozzád, próbáld meg elriasztani: emeld fel a karod és kiabálj hangosan, csapj zajt – és készítsd elő a fegyvered. Ha támadásra készül, célozz közvetlenül elé, készülj fel a lövésre. Ha lőnöd kell, ne a fejét célozd – először közvetlenül elé lőjj, ha ez nem riasztja el, célozz a testére: a fejét nehezebb eltalálni, ezért inkább a vállát, oldalát célozd be.  Ha nem tudod megállítani fegyverrel – küzdj az életedért, bármivel.

A kemping, ahol az eset történt, a város központjától kb. 4 km-re található a tenger partján, pár száz méterre a repülőtérről. Csak nyáron üzemel – és nincs elkerítve, nincs külön figyelőszolgálata. Az, hogy nyáron, és idáig lejött egy medve, szokatlan – de nem ez az első medve a város körül. 

A kemping. A felvétel éjjeli fél háromkor készült :) Az indián sátrak bérelhetőek - és egyben a legolcsóbbak a szigeten elérhető szállások közül

Nem mondom, hogy nem értékeltük át az ottlétünket ennek a fényében, igen, megtörténhetett volna tavaly is. Nincs tanulságom azon kívül, amit leírtam: Svalbardon bármikor, bárhol feltűnhet jegesmedve.Be kell tartani az óvintézkedéseket, nyilván a helyiek fognak újakat is hozni, különösen a kemping, amelynek a reputációját és a biztonságát ez az eset erősen megingatja. Nem vagyunk egyedül a világon, nem tehetünk meg bármit, bárhol – és a Spitzbergák az a hely, ahol a természet keményen emlékeztet erre: az egyre délebbre kóborló jegesmedvékkel, az olvadó gleccserekkel, az egyre melegebb nyarakkal (ottlétünk alatt 10 fok is volt, ez a helyiek szerint már kánikula), és a klímaváltozás számtalan további jelével, amit csak külön bejegyzésben tudok felsorakoztatni, annyi van...

Mégis.

A Spitzbergák nekem nem az Észak. Hanem a szívem csücske.

Két kérdést szoktak feltenni nekünk az emberek, amikor túrákról beszélgetünk: hova mentek legközelebb és melyik volt a legjobb túrátok?

A hova mentek legközelebbet korábban sem tudtuk megmondani, legalábbis ritkán, kivéve a nagyobb utakat :) A melyik volt a legjobb túrátok egyszerűbb kérdés a számunkra. Sok gyönyörű helyen jártunk, rengeteg jó utazós élményünk van, de az egyik legjobb, a legkülönlegesebb a 4 napos kék túránk volt a Balaton-felvidéken. Tomi sokszor kérte már, hogy legyen belőle blogbejegyzés, pont azért, mert mindkettőnknek kedvence volt, de valamiért mégis mindig elmaradtam vele – talán így tudott mindig a kettőnké maradni.

Gladiátoroztam :)

Nehéz megfogalmazni, miért ez volt egyik legkedvesebb a számunkra. A hely varázsa, az, hogy nem volt tervünk, csak mentünk, aludtunk, ahol ért minket az ihlet, nem rohantunk sehova, időztünk, beszélgettünk az emberekkel útközben? Pár nap alatt olyan pillanataink voltak, amelyekre most, 5-6 év távlatából is úgy emlékszünk, mintha tényleg tegnap történt volna.

A pillanat, amikor Válluson megszomjaztunk... Mint kiderült, Válluson nincs se bolt, se kocsma, ezért bementünk a temetőbe a csaphoz, hogy vizet nyerjünk – és hirtelen a szemben lévő házból füttyentett nekünk a bácsi, és integetni kezdett. Először azt hittük, ki fogunk kapni, de nem. Behívott minket, leültetett a kertben, Tominak és Viktornak fröccsöt, nekem szörpöt hozott, és mesélt, mesélt, az életéről, a favágásról , a környékről, és pár óra múltával úgy búcsúzott tőlünk, hogy „ha újra erre járnak, elvárjuk magokat!” . Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen falu, hogy Vállus, de ha még egyszer arra járunk, nem megyünk üres kézzel, ez biztos, és el is várhatnak minket, tudjuk, hol laknak. :)

 Erdőrészlet Vállus mellett

Vagy a pillanat, amikor Csobáncra mászva egy kertben szorgoskodó szőlész-borász kiabált utánunk, hogy nem szomjasak? Mi meg persze azok voltunk, és miután megtudta, hogy Tominak aznap, nekem pedig pár nap múlva van a születésnapom, egy-egy üveg bort nyomott a kezünkbe. A föld már nem az övé, hollandok vették meg tőle, de ő gondozza, ő vigyázza.

Proszit :)

A naplementében felérve a várhoz, Tomi főzött nekem egy paradicsomlevest, aztán bekuckóztunk és a várban, királykisasszony módjára alhattam – volna :) Hála az élénk fantáziámnak, folyamatosan úgy éreztem, hogy valaki figyel minket a várban, hogy ott járkálnak a szellemek, néha még beszélnek is hozzám, és mivel a bivakzsákban nem lehet ketten aludni, Tomi kénytelen volt az egyik karját kölcsönadni, átdugni az én zsákomban, és egész éjjel kifacsart helyzetben aludni, hogy ne féljek. Reggel alig élt a karja, de cserébe kapott egy nagyon hálás és viszonylag kipihent szerelmespárt :)

Éjjeli menendékhely

Vagy a tapolcai eső... Nincs rossz idő, csak rosszul felkészült turista... Ugyan volt nálunk esőkabát, de az egész napon keresztül tartó zuhogásra nem voltunk felkészülve. Tapolcára érve első utunk egy kínai boltba vezetett, ahol, még most is emlékszem, 1000 Ft-ért vettünk XXXL-es, full műanyag, egyáltalán-nem-lélegző esőkabátot, hogy a sok literes hátizsákunk is aláférjen. Mivel nyár volt és meleg, ezért az esőhuzat alatt az izzadástól voltunk vizesek, kívül az esőtől. A kabát viszont még most is megvan, elpusztíthatatlan, és bármilyen nagy esőre készülnék itthon, biztos eltenném a túrára.

Kabátok és a szigligeti vár

Badacsony fölött, bivakhelyet keresve, egy matematikai akadémikus invitált be minket magához. Az albínó kisunoka, aki ott nyaralt, még sosem látott ilyen nagy hátizsákos turistákat, ezért a kedvéért mindent módszeresen kipakoltunk, megmutattunk, azt is, miért és mit teszünk el egy sok napos bivakos vándortúrára, mit jelent egyáltalán a bivakolás, hogyan kell felfújni a derékaljat, és hogyan érdemes visszapakolni. Bizony, nálunk a kipakolós challenge megelőzte a korát :) A performanszhoz persze bort is kaptunk, aztán ránk sötétedett, útrakeltünk, és pár telekkel arrébb nyugovóra tértünk, hogy másnap reggel a szememet kinyitva balatoni panorámában gyönyörködhessek.

A Szent-György hegyről lecsorogva egy bácsi a kertjében dolgozgatott, amikor elmentünk mellette, megkínált minket a cseresznyéjéből. Nagy, húsos, germesdorfi cseresznyék voltak, csupa édesség és finomság :)

Badacsony szőlővesszein

A kocsmákat sosem hagytuk ki – egyik reggel, miután 7 óra körül a lesenceistvándi boltban megvettük a reggelinket, egy kávé miatt betértünk a helyi vendéglátóipari egységbe. Nemsokára sikerült összebarátkozni egy helyi erővel, aki az éjszakai műszak után rögtön itt kezdett – és mikor már reggelinket ettük kint a teraszon, egyszer csak megjelent jégkrémekkel a kezében, amit ajándékba hozott nekünk :)

Az útra hárman indultunk Viktorral, de Viktornak a lábát kikezdte a bakancs, így Szigligettől kettesben folytattuk az utat – ez is színesítette a túrát, mert volt édeskettes része, és volt társasági része is.

Csak tájolunk... :)

Rengeteg gyönyörű kilátópontot fogtunk meg – egy alkalommal a Balatonra néző kilátásba beúszott a magyar zászló, és valahogy ott, akkor, annyira összeállt a kép, hogy úgy éreztük, muszáj elénekelni a Himnuszt. Nehéz leírni, milyen érzés volt, nagyon szerettünk ott, akkor magyarnak lenni.

Ennyi év távlatából is, ennyi élménnyel a zsebünkben, most is azt mondjuk, az egyik legkedvesebb túránk volt. Tomi úgy fogalmazott, veszélyes elindulni egy ilyen útra... veszélyes, mert az ember elkezd hinni Magyarországban, a magyar emberekben. Bárhova mentünk, mindenhol kedvességgel, nyitottsággal, kíváncsisággal fogadtak minket. Van valami varázslat azon a környéken, és bár sokszor beszélgetünk róla, most különösen, hogy újra végig kellene azt a szakaszt járnunk, ezért félek még egyszer elindulni: nem akarom felülírni, azt szeretném, hogy ez mindig így maradjon meg bennem.

Mulhacén. A Sierra Nevada teteje Spanyolországban. Fura, ahogy a dolgok beúsznak az ember életébe – a mienkbe ez a csúcs szépen, lassan szivárgott be, sokáig váratott magára, aztán egyszer csak megérkezett az ihlet a két impulzív ember életébe, és megvettük a repülőjegyeket október végére.

Egyetlen dolog volt biztos a nyaralásunk során: ez a hegy. Minden másban engedtünk, minden mást hagytunk spontán történni és hagytuk, hogy sodorjanak minket az élmények, de ezt az egyet biztos célként tűztük ki magunk elé. Aztán persze mégsem pont úgy történt, ahogy terveztük, hanem sokkal jobban.

Mint minden magashegy-mászásunkat, ezt is erős időjárás-előrejelzés nyomonkövetése előzte meg, úgyhogy abban a pillanatban, amikor azt láttuk, hogy a napsütéses órák száma, a szél, és a csapadék a legkedvezőbben alakulnak, már indultunk is Capileirába. A gyönyörű kis fehér házas falu fantasztikus helyen fekszik – meg kell dolgozni érte, ha autóval megy az ember, hatalmas szerpentineken kacskaringózhat felfelé, időnként visszaereszkedve, hogy a szemből közlekedő buszok elférjenek mellette. Az alig több, mint 500 fős település a legmagasabban fekvő település Sierra Nevadában a maga 1436m-es tengerszint feletti magasságával. Szezonban valószínűleg rengetegen vannak itt, néhány kis étterem, és sok apró szállás várja a turistákat a szokásos bazári boltocskákkal – de a környezet, a rengeteg növény, a kilátás, a fehérre meszelt házak, a kedves helyiek elvarázsolják az embert, különösen, ha szezonon kívül érkezik, mint mi, és csak pár nyugdíjas és elvetemült turista lóbálja itt a lábát.

Reggel néztük ki a szállást – ha szezonban vagyunk, kizárt, hogy szobához jutottunk volna aznap estére, így viszont még válogathattunk és nagyon szerencsésen belenyúltunk, a viszonylag olcsó árért hotel-minőséget kaptunk és Antoniót, aki nagyon kedvesen és részletesen magyarázta el, mit hol találunk abban a pár utcában, hova menjünk reggelizni, a boltok mettől-meddig vannak nyitva, melyik túraútvonal honnan indul, és hogy ne a csapvizet igyuk, itt van a sarkon a hegyi forrás vize. Mire felvitt minket a teraszra, ahol teát és kávét is főzhettünk magunknak, már elaléltam a gyönyörűségtől.

A Mulhacén több irányból is támadható, az egyik legnépszerűbb útvonal innen indul. Van lehetőség egy, a hegyen menedékházban töltött két napos túrával megjárni a csúcsot oda-vissza, de ha valaki kisebb megerőltetésre vágyik, a faluból indulnak buszok, amelyek felvisznek az Alto del Chorillo-hoz, onnan 800 méter szint leküzdésével lehet elérni a csúcsot. Az utóbbi verzióval kb. 5 óra alatt teljesíthető az út (vissza a parkolóig). A buszok szezonban rendszeresen, mindennap járnak, de előre be kell jelentkezni – na ez az, ami nekünk nem erősségünk a spontán természetünk miatt :)

Reggel Antonio útbaigazítása alapján elmentünk a helyi turinform irodába, hogy bejelentkezzünk a 10 órás buszra – viszont mivel a szezon már a végét járta, csak hetente kétszer járt a busz, aznap pedig pont nem. Szóval némi tanácstalanság után bejelentkeztünk a másnapi járatra, és azt gondoltuk, ezt a napot a környék hegy-völgyeinek bejárásával töltjük. Ahogy visszafelé kullogtunk, azon gondolkodtunk, tulajdonképpen miért is akartunk busszal menni? Hogy időt nyerjünk. De hát miért is jöttünk? Hát a hegyért… Akkor tulajdonképpen miért is akarunk holnapig várni? :) Szóval, visszaérve a szállásra, felhívtuk a menedékházat, egy éjszakára szállást foglaltunk, összepakoltunk, Antoniónak szóltunk, hogy holnap este jövünk, és a szikrázó napsütésben nekilódultunk.

Capileira immár a hátunk mögött

1500 méterről indultunk, 3500 méter magasra tartottunk, két etapban: az első napon 1120 méter szintemelkedés a Refugio Poqueira menedékházig 10 km-es távon,  a második napon 4,5 km és 990 méter szintemelkedés a csúcsig, majd onnan 2000m ereszkedés nagyjából 15 km-en át Capileirába. Na, a lényeg, hogy combos két napnak néztünk elébe.

Kisebb túrára vágyók a Cebadillát érintő körtúrát is választhatják

Az idő fantasztikus volt, és hamarosan előttünk magasodott a hókupac, amelynek a tetejére másnap terveztünk felérni.

Megpillantva a Nagy Ő-t

A kezdeti szakasz 1 órás igazán laza séta volt La Cebadilla romjaiig. A vízerőmű köré/mellé épült kis falu teljesen néptelen – de aki kicsit is ismer minket, tudja, hogy az ilyen elhagyott helyek éppúgy vonzanak bennünket, mint a hegyek, úgyhogy kicsit elidőztünk, Tomi pedig elfotózgatott a zombi-apokalipszis film díszletének tűnő épületek között, naná, hogy a templomba is bemászott… :)

Miután kinézelődtük magunkat, tovább indultunk a völgy mentén hosszan, lassan, fel-le hullámozva, de folyamatosan emelkedve. Voltak kétségeim… Túl keveset emelkedtünk, féltem, hogy a végére marad a szint java, amikor már egyébként kevésbé vagyok életképes, de a táj továbbra is lenyűgözött minket.

Rálátás a Mulhacénra :)

Nézősereglet

Nagyon meleg volt, lassan elhagytunk minden árnyékot, így amikor fához értünk, elégedetten vágtam magam Buddhába egy kis enyhülésért.

Buddha

Sok túrázóval nem találkoztunk út közben, de egy kedves spanyol lány a hozzánk hasonló tempóban haladva hol leelőzött minket, amikor mi álltunk meg pihenni, máshol pedig mi kerültük ki őt, miközben felváltva kínálgattuk egymást csokival.

Egyre közelebb...

A hosszan elnyúló völgy tetejébe érve lehet visszakanyarodni Capileira felé – vagy útnak indulni a menedékháznak.

Cortijo Las Tomas - nekem ez Tomi háza... :)

No question, felfelé...

Innen egy erősebb szintemelkedés következett, és az időjárás is durcábbra váltott – köd szállt ránk, futó záporral és kis széllel, úgyhogy az indulást követő kimelegedés után, a magashegyekre jellemző változatosság jegyében sapkát és kabátot húztunk. Tudtam, hogy nem vagyunk messze – de fáradtam, ezért az egyik sziklán nagyon jólesőt pihentem, bár a kilátás esetleges volt, amikor épp elfújta a ködöt a szél, akkor tudtam végignézni az úton, amelyet idáig megtettünk.

Onnan a mélyből indultunk!

Közeleg a köd

Újabb 10 perc felfelé után viszont valóban ott volt a ház, 2500 méteren vagyunk! Ködben, nagyon csendesen, nagyon kihaltnak tűnve, de ott volt :)

Örömteli látvány! Refugio de Poqueira

Megpróbáltunk a bejáraton bemenni, de nem sikerült, hiába lökdöstem az ajtót. Mivel biztosak voltunk benne, hogy kell, hogy legyen itt valaki, hátramentem – a konyha ajtaja nyitva volt, így hangosan hallózva bementem. A fejkendős, hegymászó archétípusú srác kicsit furcsán nézett rám, de mondtam, hogy mivel zárva van az ajtó, ezért itt jöttem be – mondta, nincs zárva, legyek csak bátor, nyomjam be jó erősen, de egyébként ha már bent vagyok, beenged innen. Mivel Tomit elől hagytam, mégis visszamentem, és már sokkal határozottabb fellépéssel beléptünk a Refuggio Poqueira épületébe.

Pár menedékházat már megjártunk, de itt olyan jó megoldásokat láttunk, amelyekkel korábban nem találkoztunk. A folyósóra tettek zárható szekrényeket, ahova a cuccainkat el tudtuk pakolni, ez nagyon hasznos, mert a szobák ugyanolyan zsúfoltak ágyakkal, mint bárhol máshol, így viszont nem kell kerülgetni, pakolászni a holmikat. A „társalgóban” rengeteg dugalj-elosztó volt – aki aludt már menedékházban, tudja, hogy néha milyen harc megy azért az egy-két lehetőségért, amikor az ember a telefonját vagy a fényképezője aksiját akarja tölteni. Itt ezzel nem volt probléma, és nem csak azért mert összesen 10-en voltunk, plusz a két fő személyzet, az 84 férőhelyes házban:)

Bal felső 2-3 a mi személyes terünk volt éjszakára ;)

A menedékház egész évben nyitva van, a szobák a szokásos matraclager, 10-15 fős hálóhellyel. Meteorológia állomásként is működik, úgyhogy egy képernyőn folyamatosan láttuk kivetítve az aktuális állapotot a másnapi várható időjárással együtt.

Ebédlő/Társalgó :)

Az ebédlőben meglehetősen hideg volt – mire felértünk, megizzadtam, most elkezdtem fázni. Egy francia pár, két izraeli srác, a spanyol barátnőnk, egy osztrák nyugdíjas (imádtam, hogy itt is itt vannak! :) ) és két fiatal lány volt a teljes létszám – mindenki fázott, így egy idő után végre dobtak pár hasábot a kandallóba és elkezdtünk melegedni. Tomival sakkoztunk, amíg megérkezett a háromfogásos vacsora. Leves, grillezett csirke, bolognai spagetti, a végére pedig őszibarack befőtt – majd kipukkantam J Vacsora után ledőltünk aludni, hellyel-közzel jól telt az éjszaka, senki nem horkolt a közelünkben.

Reggel a társaság egyszerre kelt és készülődött, a svédasztalos reggeli után Tomival másodikként indultunk el.

A spanyol svédasztal

A hegyen mindig gyönyörű a napfelkelte – az az inverzió, ami itt elénk tárult, megint lenyűgözött bennünket. Kb. 5 fok volt induláskor, ez egyáltalán nem volt rossz itt, és látszódott, hogy egy jó darabig még tiszta lesz az idő, így optimistán indultunk neki a napnak.

Kezdteben a Mulhacén patak mellett haladtunk.

Rió Mulhacén

Ahogy egyre feljebb értünk, egyre több lett a hó körülöttünk. Bal oldalunkon a Veleta figyelt minket, jobbra előttünk a Mulhacén. A néhány lábnyomon kívül, amelyek valószínűleg tegnapiak voltak, látszott, hogy túl sokan nem jártak erre most előttünk.

Ahogy felértünk a nyeregbe, nem messze egy tengerszemtől, választás elé kerültünk: mehetünk körbe, a kicsit hosszabb, nagyon kicsit enyhébb emelkedőn, vagy bevállaljuk a rövidebb, meredekebb utat. Bevállaltuk.

Szép kilátás

Fárasztó...

Láttuk, hogy a tegnapi társaink közül a francia pár a hosszabb úton indul el, az izraeli fiúk mögöttünk egyre jobban leszakadtak, annak ellenére, hogy én sem voltam egy kengylefutó gyalogkakukk itt felfelé. Havas, egyre jobban olvadó, köves, csúszós, nem meredekebben, hanem rohadtul meredeken emelkedtünk felfelé. Tomit egyre jobban húzta az agya, én nagyon hullámoztam és meg-meg kellett állnom pihenni.

Nagyon durva szakasz volt, párszor átgondoltam, jól döntöttünk-e, aztán mindig meghoztam a végkövetkeztetést: tökmindegy, innen már csak felfelé van, de hogy hogy fogunk itt lefelé menni, azt elképzelni nem tudtam. Hiányzott a hágóvas, itt most nagyon nagy hasznát vettem volna. Az 1000 méter szintnek nagyjából a felét ezen az úton tettük meg. A Nap vakított, de valahogy nem szántam rá magam, hogy bekenjem az arcom, hát, a hóval együtt meg is tette a hatását estére :) Kb. 3 órával az indulásunk után nem akartam hinni a fülemnek, mikor Tomi azt mondta, még 200 méter, és ott vagyunk – távolságban, és nem szintben :) A franciák ekkor értek utol minket, gyakorlatilag egyszerre értünk fel a Mulhacén napos, de igen szeles csúcsára!

Sierra Nevada tetején álltunk – és hegyeket láttunk, amerre néztünk, ez mindent megért!

Kerestünk egy szélvédettebb helyet, ott elfogyasztottuk az ebédünket, én pedig elkezdtem bogarászni a térképet, mert tudtam, hogy azon az úton az olvadt havon nem szeretnék visszafelé menni, túl meredek és túl csúszós már a napsütés miatt, hogy ott próbáljunk leereszkedni. A kis túratársak azt mondták, a másik irányban terveznek leereszkedni, valószínűleg Trevelez-ben éjszakáznak, vagy a hosszabb úton visszamennek Capileirába. Átböngészve a lehetséges útvonalakat, úgy döntöttünk, mi is ezt az utat választjuk, így érintjük a Mulhacén 2-t is. A csúcsra közben folyamatosan érkeztek újabb túrázók, és amikor épp indulni készültünk, a két izraeli srác is felért.

A gerincen indultunk lefelé, hegyekkel és felhőkkel körbevéve. Nagyon kellemes, nagyon pihentető szakasz volt az előző mászás után, sokat fényképezkedtünk, élveztük a könnyű sétát és a jó időt.

Ez az az út, amelyen a buszos kirándulók jönnek fel – sokkal lágyabb az emelkedés, sokkal elnyújtottabb. Ahogy egyre lejjebb értünk, kezdett eltűnni a hó, bukkant elő a fű. Egy kis bivakhelyen leültünk napozni, majd tovább ereszkedtünk.

Tudtuk, hogy sok van még előttünk, 2000 méter ereszkedés várt ránk. Hamarosan elérkeztünk a parkolóba, ahol döntenünk kellett: lemegyünk Trevelezbe és onnan valahogy visszajutunk Capileirába, visszatérünk a menedékházhoz és a tegnapi útvonalon megyünk vissza – vagy kalandozunk, és a busz útvonalán haladunk tovább. Elég sokáig tanácstalankodtunk, aztán megindultunk a buszos úton, és ez megint nagyon jó döntésnek bizonyult.

Nagy, széles, döngölt úton mentünk, hol ködben, hol napsütésben, de egy kicsit olyan volt, mintha a semmibe mennénk. Semmi megerőltető nem volt benne, azt leszámítva, hogy bennünk már volt jó pár kilométer és szint addigra. Nagyon élveztük a kilátást :)

Másfél óra után kezdett változni a környezet: megjelentek az első törpefenyők az út mellett, majd fenyőerdők, a fák tövében rengeteg fenyőtinórúval. Ahogy betértünk az erdőbe, gyakorlatilag meseerdőbe csöppentünk: a föld tele-tele volt gyilkos galócával, ennyit életünkben nem láttunk összesen, mindenfelé mesegombák voltak, a fenyőtinórúk pedig több kilósra megnőttek.

Az erdő hihetetlenül szép volt, mivel már 2000 méter körül jártunk és távolodtunk a hegytől bebuktunk a felhők alá is, elfújta (felfújta) őket a szél, a Nap egyre többet sütött. Nemsokára egy víztározót, és különleges, hatalmas sziklaalakzatokat érintettünk.

Közel 9 óra túrázás után újra megpillantottuk Capileirát. Alig vártam, hogy éttermet érjünk, leülhessek és valami finom meleg levest ehessek.

A közelsége ellenére még 1 órát kellett gyalogolnunk, mire elértük a falut, de ott már igen boldogan megkaptam, amire vágytam :)

Fáradtan, nagyon büdösen, és nagyon elégedetten tértünk vissza a szállásunkra, ahol a fürdés után egyikünket sem kellett altatni.

A Mulhacén az első önálló háromezresünk lett. És ha már nem is miatta, másik csúcsok miatt még biztosan vissza fogunk ide térni, mert a táj változatossága, formái, növényzete egyaránt lenyűgöztek bennünket.

Sokszor felteszik a kérdést: ha választhatsz, nyaralás a tengerparton, vagy nyaralás hegyvidéken? Mifelénk a válasz túlontúl egyértelmű, természetesen a hegyvidékre szavazunk – de azért nagyon nem esett rosszul a legutóbbi mászásunk után csobbanni egyet az Égei-tengerben.

A görögországi négynapos út gyakorlatilag az Olümposzról szólt, és bár azért fért bele némi városnézés is, de a túlsúly a természeti szépségen volt. Az első napunk nagyjából a kiutazással telt, mert Pozsonyból kellett indulnunk, Thesszaloniki repülőterén pedig kicsit megbonyolították a dolgunkat a bérelt autókkal – az egyik nem indult, a másiknak leesett a sárvédője, de cirka másfél óra ügyintézés után sikerült a szállásunk felé venni az irányt.

Megérkeztünk!

A másnap első felét Thesszalonikiben töltöttük. Görögország második legnagyobb városa és legforgalmasabb kikötője bennünk túl jó benyomást nem tett – bár látnivalók akadnak itt is bőven a régészeti feltárásoknak köszönhetően. A hosszú török uralom után a háború pusztította el a várost, szinte teljes egészében újjá kellett építeni, ezért sok a hasonló és hasonló korú bérház. Nagyon forgalmas, igazi ipari és kikötőváros. Az autóval való közlekedés rejteget magában kihívásokat, nyugtatót javasolt az erre érzékenyeknek előre beszerezni. Maga a város is elég zsúfolt, sok helyen koszos, szemetes, valahogy az sütött belőle a számunkra, hogy az itt élő emberek annyira nem foglalkoznak a környezetükkel. Rengeteg a kóbor kutya és macska – általában jó húsban vannak, és nem veszélyesek, de nem kicsik.  Lehet, hogy ha több időt töltünk el itt, jobban átérezzük a város hangulatát és jobban meglátjuk a szépségeit, de erre késztetést a pár óra ottlét alapján nem éreztünk :)

A város legfőbb látnivalót azért természetesen bezsebeltük, először is Galerius császár diadalívét és rotundáját néztük meg. A diadalívet a császár a perzsák felett aratott győzelem dicsőségére emeltette. Gondosan faragott katonák, harci jelenetek díszítik, illetve felfedeztünk rajta egy oda nem illő harci velociraptort is :)

Harci veloci!

Az Unesco világörökség részét képező kör alakú épület (a rotunda) korábban templom volt, később a törökök mecsetté alakították, az udvaron álló minaret is ennek az emlékét őrzi. Kicsit rosszabbul jártak, mint mi, itt 480 éven keresztül tartott a török uralom, és alig egy évszázada ért véget. 

A XX. században újra ortodox templommá lett. A belülről szinte teljesen üres épület mennyezeti freskóit nem régen fedezték fel és restaurálták, egyébként lenyűgözően szépek :) Tomit természetesen az épület akusztikája ragadta magával, és mivel rajtunk kívül akkor éppen nem volt más látogató, a felrikkantásai csak minket ijesztgettek halálra.

Bohóckodás...

A rotunda után tettünk egy rövid sétát a partra a város emblematikus épületéhez, a Fehér Toronyhoz, amely mára egyáltalán nem fehér. A legenda szerint egy itt raboskodó zsidó fogoly a szabadságért cserébe egy éven át festette anno, a szabadságát meg is kapta, a festék azonban mostanra lepergett.

Visszatekintve

A városnézést piacozás zárta. Bevallom, nem félelem nélkül mentem be a sorok közé: a halasok olyan üvöltözéssel kínálgatták a portékát, hogy néha azt hittem, én csináltam valami rosszat, úgyhogy közel húzódtam Tomihoz :) Rengeteg jég, rengeteg hal, tenger gyümölcsei, hús – és persze némi kínai áru. Néhány sötétebb bőrű egyed szemetes zsákból árulta a cigit, volt balkán hangulat.

 A biztonság kedvéért leültünk egy sarki talponállóba, hogy a fiúk erőt gyűjtsenek, mielőtt tovább indulunk.

Városi dolgaink végeztével végre elindultunk az autókkal hegy felé.

Az Olümposz Görögország legmagasabb hegysége, mi a legmagasabb csúcsát, a Mytikast (jelentése Orom) terveztük megmászni. A görög mitológia szerint ez az istenek örök lakhelye, és itt található a 12 olümposzi isten kristálypalotája, amelyben Zeusz uralkodott.

Felfelé szerpentinezve két megállóhelyet is beiktattunk: Csongi először egy fantasztikus kilátással  bíró pihenőhelyet választ nekünk, ahol megállunk pár percre fotózni, gyönyörködni, örömködni.

A rövid szusszanást követően tovább emelkedünk felfelé, hogy az Ayiu Dhionísiu kolostorromnál kicsit hosszabban elidőzzünk. Először egy gyönyörű vízeséshez sétálunk el – a jéghideg vízben való lábáztatás kihagyhatatlan, még akkor is, ha alig 5 másodperc után nem tűszúrás, hanem görcsszerű fájdalom áll a lábunkba  a hidegtől. A vízesés tetején egy fiatal srác bátorságpróbázik – lent a barátai bíztatják, hogy ugorjon, ő pedig hosszú perceken keresztül hezitál, de végül csak elrugaszkodik, hogy a hideg vízbe vesse magát. Mi is örülünk, tapsoltunk neki, főleg azok után, hogy pontosan tudjuk, milyen hőmérsékletű a víz.

Hogy Tomi tudjon fotókat készíteni, kicsit lemaradunk a többiektől, de a kolostorromot már együtt érjük el. A kolostor területén csupasz női lábszár nem megengedett, ezért a rövidnadrágosokkal hosszú szoknyát húzunk – az enyém dereka akkora, hogy a fél társaság beleférne :) A hely gyönyörű, itt biztosan jól lehet(ne) meditálni és világtól elvonulni, de annyi turista érkezik ide, hogy nehezen képzelem el a nyugalmat. A kolostort a 2. világháborúban lebombázták, ezt követően építették újjá, de még mindig kicsit befejezetlennek tűnik a falakból kiálló csövekkel és építési törmelékkel.

Privát pihenő :)

A kolostortól már csak pár perc autózás, hogy megérkezzünk az 1100 méteren található Priónia menedékház parkolójába, ahonnan a túránk indul. Megkezdődik a csomagok racionalizálása, merthogy ide két nap múlva térünk csak vissza: legyen elég meleg ruha a mászáshoz, elegendő élelem, folyadék, hálózsák, minden, amire szükségünk lesz a túra alatt és a két hegyen töltött éjszakához. Ádámnak, aki gurulós bőrönddel érkezett, és úgy mutatkozott be, hogy ő lesz az első, aki gurulós bőrönddel mássza meg az Olümposzt, Csongi ad egy kölcsön hátizsákot, hogy végül ezt az elég nehezen kivitelezhető tervet biztosan ne tudja véghezvinni :)

A mászás elengedhetetlen kelléke: a gurulós bőrönd!

Az összecsomagolás után kb. délután 16 óra magasságában állunk neki a mászásnak. A napi penzumunk 800 méter szintemelkdés 5 km-s távon , a célállomásunk a Petróstrunga menedékház, ahol az első éjszakát fogjuk tölteni. Mi tudjuk, mi vár ránk – de nem mindenki van teljesen tisztában azzal, hogy ez a táv és szint pontosan mit jelent.

A társaság jó tempóban, szépen indul le az erdőben. Az elején nagyon együtt vagyunk, aztán kicsit kezd szakadni a társaság.

Tomival jobban lemaradunk a végével, pontosan tudom, szereti, ha nincsenek sokan körülöttünk, mert így tud tiszta tájképeket készíteni, és én sem bánom, hogy kényelmesebb a tempó. Tomas és Csaszi, két újdonsült felvidéki barátunk társaságában haladunk felfelé. Hamarosan kiderül, hogy valóban nem tudták felmérni, mi vár rájuk: a szint erősebb, mint gondolták volna, ezért egy kicsit lassabban, komótosabban tempózunk, időről-időre rövid szusszanásokat tartva. A táj gyönyörű, helyenként ki tudunk kukucskálni a völgyre. Meleg van, rövidnadrágban és pólóban izzadva küzdjük a szintet a meredek emelkedőn. Néha szamarak ereszkednek velünk szemben, lefelé vezeti őket a gazdájuk, nekik köszönhetjük majd a menedékházban az ellátmányt :)

Az első pihenőhelyhez érve a fiúkat feltöltjük vízzel és szőlőcukorral – kipirulva pihegünk, és én is érzem, hogy az elmúlt pár nap étvágytalansága meghozza a gyümölcsét, fogy az energiám, nincs miből mászni, úgyhogy a szőlőcukor nekem is a barátom. Mivel továbbra is a végén haladunk majd, ezért szólok Csonginak, hogy az egyik walkie-talkiet elteszem és bekapcsolom, ha bármi lenne, jelentkezünk.

Újra megindulunk, a szint fele még biztosan előttünk, bár jó időben vagyunk. A fiúkkal hármasban battyogunk felfelé, néha beszédesebben, néha csöndesebben :) Tomi előre-hátra rohangászik, én megszoktam, a fiúk csodálják az energiáit. Kezd kicsit hűvösebb lenni, de továbbra sem hiányzik sem pulcsi, sem hosszú nadrág – meg is jegyzem, hogy jobb, hogy nem délelőtt vagy kora délután indultunk, mert akkor sokkal melegebb lenne, még fárasztóbb volna.

Meredeken felfelé...

Az újabb pihenőnél már egyre fantasztikusabb a kilátásunk is, bár a csúcsot innen még nem lehet látni.

Újabb adag szőlőcukor ad energiát nekünk, és már dalra is tudunk fakadni, így érjük el a menedékházat. Elég nagy az öröm az arcokon, amikor végre felérünk. És nem is futottunk annyira rossz időt, 2 és fél óra alatt felértünk :)

Megérkeztem!!! Háttérben a tenger <3

A Petrostrunga menedékház 1940 méteres magasságban található, 80 személy befogadására alkalmas. A teraszáról egészen a tengerig ellátunk, az étkezője olyan, mint a hüttékben általában, viszont van egy nagy társalgója, ami azonnal belopja magát a szívembe.

Mindenhol van wifi, áram, pokrócot is tudnak adni, és természetesen hüttepapucsot is, a teljes komforthoz a fürdési lehetőség hiányzik egyedül, de ezt tudtuk is. Felcihelünk az emeleti szobánkba, ahol nem csak mi, hanem idegenek is alszanak majd az emeletes ágyakon, majd lemegyünk enni és inni. Továbbra sincs étvágyam, de Tomi a maradékot is elveszi, amikor a bolognai spagettimet, azt gondolván, hogy végeztem, jól megcsípősözi :) Vacsora után a társalgóban kezdünk el kártyázni: a vesztes Tátra Teát iszik, nehéz eldönteni, ki játszik nyerésre :)

Nagyokat nevetünk, nagyon jól érezzük magunkat. 10 óra körül a holnapi kipihentség érdekében a többség elteszi magát másnapra – én is felmegyek, próbálok pihenni és aludni, de hiába a füldugó, hiába a fáradtság, csak fekszem a felső szinten, nem megy az elalvás. Több óra fetrengés után úgy döntök, lemegyek Tomiékhoz. Épp az élet nagy dolgairól beszélgetnek Ádámmal a teraszon, támogatják Árpit, aki nem nyert a kártyában – talán itt az ideje feltámogatni is… A nem egyszerű művelet után Tomival úgy döntünk, a társalgóban alszunk, sokkal hűvösebb, csöndesebb, sötétebb, mint a fenti szoba, így végül 4 óra alvást csak sikerül beleszuszakolni az éjszakába.

Másnap reggel 6-kor kelünk, az indulást fél 8-ra ütemezte Csongi. Hozott kajából reggelizünk, de azért egy meleg tea lecsúszik mellé. Reggelre már mindenki külön nevet kap az általunk Guiseppe-nek hívott személyzettől: így lett Gyuriból Jurij, Tomasból Fantomas, Tomiból Tomas1, Lucából Luszi… :)

A kialvatlanság és a kevés táplálkozás miatt kicsit tartok a mai napi energiáimtól, de már annyi ilyet csináltam, hogy Tomi is megnyugtat, ez menni fog. A mai napi adagunk 1100 méter szint fel a csúcsig, aztán 800 méter ereszkedés, mindezt kb. 13 km-be zsúfolva.

Induláskor kicsit végre hűvösebb van – hála a reggelnek és magasabb szintnek: kezdetben erdőn haladunk keresztül. Nagyon kellemes, szép fenyves, néha megcsap minket a finom gyantaillat. Hamarosan elérkezünk a gerincre vezető útra – innen már nincs védelem sem a Nap, sem a szél ellen. Néhány jönnek utánunk a menedékházból, és egyre többen szemből is.

A gerincre felkapaszkodni megint egy kisebb próbatétel. A társaság továbbra is jól halad, a hátsó traktus kiegészül Kingával, néha Juzsóval és Gyurival is, összességében nagyon jó hangulatban haladunk, sőt, Tomas a tegnap nap után szinte megtáltosodva rohan felfelé :)

Azért érkeznek tőlük a megjegyzések, hogy bizony, mostantól jobban tisztelik a hegyeket, és ha ők ezt egyszer megcsinálják… :) A gerinc tetejére érve 360 fokos a panoráma: van szél, és bőven van kilátás. Mindenki felöltözik, előkerülnek a vastagabb kabátok és a sapkák is.

Rövid emelkedés után már a Múzsák fennsíkján vagyunk.

Fent a fennsík...

De azért addig is még van hova mászni...

Bizony, innen már látszik a csúcs, ott vár ránk a Mytikas! Cseppet sem csodálkozom, hogy a helyet a művészetek ihletőiről, a múzsákról nevezték el. Nehéz betelni innen a látvánnyal.

A síknak tetsző emelkedőn tovább 150 méter szintet emelkedünk az ebédünk helyszínéig. A fennsíkon többen is sátraznak és innen két menedékházat is látunk. Van itt élet… :)

Útközben Árpi megpihen, úgy tűnik, most került teljesen a tegnapi éjszaka hatása alá. Közel a menedékház, így mi tovább haladunk, fent pedig fél órát kapunk az ebédre. Tomi persze nem bír magával: ja, hát ha fél óránk van, akkor ő addig felszalad erre a másik csúcsra. Ám tedd, én addig eszek :)

Én a háznál, Tomi idefent

Táplálkozunk, gyönyörködünk, napozunk. A pihenő végeztével nekiindulunk a traverznek: Árpiék úgy döntenek, még pihennek, és csak később indulnak utánunk, emiatt már nyilvánvaló, hogy a csúcstámadásban nem fognak most részt venni.

A hegy oldalában haladva kerüljük meg a csúcsot, míg elérünk a beszállóig.

Visszapillantás a traverzről a házra

Csongi felhívja a figyelmünket az utolsó szakasz nehézségeire: 250 métert kell megtennünk, de ebben 150 méter szintemelkedés van, tehát gyakorlatilag igen meredeken, kézzel-lábbal mászva kell megtennünk ezt a részt  a kuloárban. Kitettség nem lesz, de a meredekség és a guruló kövek miatt nem veszélytelen a szakasz. Csaszi úgy dönt, marad, a többiekkel nekivágunk, a zsákjainkat immár lent hagyva.

Tudtam, hogy így lesz: ez a kedvenc szakaszom :) Mászunk felfelé, félni nem félek, egyszer-kétszer bizonytalanodom el, hova lépjék, de Tomi végig a hátam mögött halad és segít, ha megakadok. Nagyon élvezem a mászást.

Jönnek szemből is lefelé ereszkedők, és mi magunk is jobban tartunk a lejöveteltől.

Jövünk!

A többség szépen halad, Ádám a démonaival küzd, igen eredményesen, de nem tudjuk megállni, hogy ne emlegessük állandóan a gurulós bőröndjét, milyen jó hasznát venné most. Alig 40-45 perc múlva megérkezünk csúcsra! Hopp, siker! :) A csúcsot látjuk, kilátást nem, a csúcs ködbe burkolózik, Zeusz rejtőzködik előlünk. Repkednek a csúcscsokik, a gratulációk és megy a fényképezkedés. Örülünk :)

A szusszanás után elkezdünk ereszkedni. Jókat mókázva, nevetgélve haladunk lefelé, Ádám az összes tériszonyát a hegyen hagyta, úgyhogy ő is megkönnyebbülve jön lefelé, míg Gyuri kismama módjára jön utánunk.

Bohócok :)

Leérve már vár ránk Csaszi és Árpiék: a csúcspálinkát itt kortyolják be az illetékesek.

Jóbarátok a csúcs alatt 

Innentől már csak lefelé van. Először csak a hegy oldalában traverzálunk a Zonária ösvényen. Sikerül annyira előremennem Tomihoz képest, hogy olyan fotók készüljenek, amin olyan messze vagyok és olyan pici, hogy alig látszódom :)

De azért ott vagyok :)

Ez az ösvény csodálatos kilátást nyújt: visszatekintve látjuk a hegyet, előre a tengert, körülöttünk csúcsok. Itt különösen jól éreztem magam, és persze a móka itt sem maradt el.

Miénk a tér :)

Amikor már látszik az esti pihenőhelyünk, az egyszerűen „A”-nak nevezett menedékház, néhányan megállunk és kifekszünk napozni egy platón. Egyszerűen csak élvezzük a pillanatot… nem kell már sietnünk, nagyon gyorsak voltunk megint egész nap, még legalább 3 óra van napnyugtáig, mi pedig kb. 20 percre vagyunk a háztól. Azért lassan összeszedjük magunkat és csatlakozunk a lentiekhez.

Itt lehet hesszelni...

A Spilios Agapitos menedékház 110 férőhelyes, az előzővel szemben itt van tusoló is – jéghideg vízzel :)  Ez persze nem gátolt meg bennünket abban, hogy a két napos út izzadtságát lemossuk magunkról, még ha büdös gyorsan is… Az étel bőséges és nagy adagokat adnak, kicsit drágábban, mint a Petrostrunga-ban, mert ott pl. 1 EUR volt a tea, itt pedig 1,5 EUR. Viszont nagyon sok ember volt… A vasárnap estét töltöttük itt, de még az étkezőkben is megágyaztak matracokon, mert a szobákban nem fértünk volna el. Sokkak inkább hütte hangulat volt a zsúfoltság és a zaj miatt, amiben persze elöl jártunk, a társasozás közben mindenki rekeszizma megfájdult a sok nevetéstől.

Naplemente a ház udvaráról, háttérben a tenger

Az éjszaka viszonylag nyugalmasan telt, bár nagyon szorosan voltunk :) Reggel korán keltünk és indultunk útnak a maradék 1000 méteres lejtmenetnek.

Folyamatosan, hol meredekebben, hol kevésbé meredeken ereszkedve, vissza-vissza pillantottunk a hegyünkre, amelyen a felkelő Nap is megcsillantotta a fényét. Gyönyörű látvány volt.

Ahogy ereszkedetünk, úgy tért vissza az erdő, úgy vált egyre kevésbé sziklássá a terep.

Sokan jöttek felfelé, a legmeglepőbb találkozása Csaszinak volt, aki itt futott össze egy falubelijével, és szlovák módra üdvözölték is egymást: „hát te mi a f*szt keresel itt?” :)

Alig 2 óra múlva újra a parkolóban voltunk – bár egy másikban, ezért Csongiék elmentek az autókért, hogy elindulhassunk a jól megérdemelt tengerparti csobbanásunkhoz.

Ezután már csak a finom ebéd volt hátra, hogy utána a repülőtérről hazafelé vegyünk az irányt.

Nagyon jó csapat, nagyon jó túra volt. Gyuri azt mondta, biztosan tudja, hogy vissza fog ide térni. Én abban nem vagyok biztos, hogy ide visszajövünk, mert annyi csodás hely van még, amit szeretnénk felfedezni, de hogy jól eltesszük és nagyon jó érzésekkel gondolunk majd erre a négy napra, az teljesen biztos.

(Köszönöm a képeket Tominak, Bölcskei Gyurinak, Varga Juzsónak, Dunay Sárának és Csadó Gyurinak:) )

Nem tudom, hány látogatásunk volt már az eisenerzi Alpokban, de olyan szorgalmasan hágtunk fel az elérhető csúcsokra, hogy lassan eljutunk odáig, hogy körülnézve egyre kevesebb ismeretlen keresztet lássunk, és egyre messzebb kelljen autóznunk kedvenc szállásunktól, hogy új, eddig ismeretlen keresztet ölelgessünk meg.

Legutóbbi látogatásunk még egy  igen kedves kihívással fűszerezte a csúcsválasztást: Laci, aki olyan sokszor társunk az itthoni túráinkon is, végre velünk tudott tartani erre a gyönyörű környékre, ráadásul, bár korábban már járt a Tátrában, a magashegyi túrázásában eddig nemigen volt része. Emiatt nem csak ő, de mi is izgatottan készültünk, hogy jól sikerüljön a mászás, és az első alkalom élménye örömmel teli legyen.

Hogy az alaphangot megadjuk, a kiutazás napját még kultúrprogrammal töltöttük, már ha az kultúrprogramnak számít, hogy a két fiú a nap végére kimondta azt, amit soha nem hittem volna: nem bírom már meginni ezt a Gössert… :) Prabichl felé tartva mindig Leoben-nél hagyjuk el az autópályát. A város nem csak az osztrák vas- és acélipar központja, de a Gösser, Ausztria legrégebbi és talán legnépszerűbb söre, és olyan hosszú múltra tekint vissza, mint Magyarország: a gössi sörfőzés 1010-ben kezdődött. Göss, Leoben egyik városrésze, a Mur folyó partján, gyönyörű környezetben fekszik – innen származik a Gösser név. Egy korábbi túránk alkalmával már körbejártuk a várost minden lehetséges magaslatról megszemlélve, most egy kicsit belülről ismerkedtünk vele.

A sörgyár bejárata

A sörgyár mellett található Gösseum nevű sörmúzeumot látogattuk meg először, amely az itteni sörgyártás eszközeit és a folyamatot, valamint rengeteg Gösser ereklyét mutat be. A múzeumot csak körbevezetéssel lehet megtekintetni, mi most csak német nyelvű csoporthoz tudtunk csatlakozni, így részben fordítottam, de hála istennek a két fiú közül az egyik gépészmérnökként a gépeket, a másik vegyészként a folyamatot pár pillanat alatt értelmezte, úgyhogy az elcsípett töredékekből hárman mindig összeraktuk, mi mire való és miről beszél nekünk a bácsi.

Kézi palacktöltő

Szűrő

Felülnézet :)

Tomi varázsol!

A kiállítás sok-sok eleme interaktív, így összességében nagyon jól szórakoztunk – de persze a hab a sörön a kóstolás volt a kiállítás végén.Én alkoholmentes bodzás sört választottam, Tomi és Laci a Stift-Zwickl-t próbálták be.

A kóstolás helyszíne

Alig indultunk el kifelé a búcsúzás után, aki minket körbevezetett, kiabálva utánunk futott, először azt hittük, rossz irányba megyünk, de aztán mosolyogva a kezünkbe nyomott egy-egy kis üveges Gösser kulcstartót, egyben sörnyitót – eddig is úgy tekintettünk a világra, hogy minden sörnyitó, de most már kéznél lesz egy eredeti is ;)

A világ másik nagy igazsága, hogy mindenhol vannak magyarok: Ausztriában ez különösebben nem meglepő, de amikor a gyár melletti Gösser étteremben magyar pincér szolgál ki, aztán a városban sétálva egy kutya-simogatás közben a gazdi közli, hogy mondhatom magyarul is, mert ő szlovákiai magyar, és az eredetileg nagykanizsai párjával 8 éve költöztek ki, akkor azért megint elgondolkodik az ember…

A leobeni sétát követve a prabicheli estét azzal töltöttük, hogy kifundáljuk, mi legyen a másnapi célpont. Laci teljes bizalommal ránk hagyatkozott, úgyhogy ezt a meccset Tomival vívtuk. Tomi olyan csúcsot szeretett volna, amin még nem jártunk és nagyon látványos – ebben egyet is értettünk, viszont én nem szerettem volna túllőni a célon, és egy szolidabb, maximum 800-1000 méteres szintemelkedést akartam első alkalomra betervezni, hogy ne húzzuk túl egy „első bálozó” első túráját. Mit mondjak, alulmaradtam, Laci azt mondta, ha a mi hátunkon is, de lejön bárhonnan, úgyhogy végülis a 2125 méter magas Zeiritzkampelt választottuk.

Másnap fantasztikus időt fogtunk ki – Ervin szerint már két hete kitartott ez a napos, esőmentes idő Ausztriában, és aznapra is 10 óra napsütést ígértek, így ezen nem múlhatott a túránk sikere. A bőséges reggelit követően autóval a kiindulási pontunkra, a Radmer and der Hasel település végén lévő parkolóba indultunk, hogy onnan vágjunk neki a Zeiritzkampel csúcsának.

Összesen 1150 m szintemelkedés és kb. 14 kilométer várt ránk. Nem sokkal elindulás után eléggé megriadtam: az útjelző 4 óra távolságra írta a hegyünket. Tíz perc múlva az újabb tábla már csak 3,5 órát, újabb 10 perc múlva pedig 3 órát láttunk – azért ennyire nem voltunk jók, én mindenesetre megnyugodtam, hogy valószínűleg a kiindulási tábla volt hibás.

Sok... :)

A lassan emelkedő széles erdei útról nemsokára felkanyarodtunk az első kaptatósabb, ám gyönyörű fenyőerdőn vezető utunkra. Ahogy egyre feljebb emelkedtünk, úgy adódott egyre több lehetőségünk kikukucskálni a fák között és ahogy nyílt a tér, úgy vált egyre látványosabbá a táj is. Ez volt az első olyan túra, ahol aktívan használtam a túraórámat, így folyamatosan tájékoztattam a fiúkat, hány méteren vagyunk, és idáig mekkora szintet tettünk meg. A fenyőerdő csodás illatában túrázással Lacinak régi vágya teljesült,  otthon ilyen összefüggő – és nem telepített fenyőerdőt – csak az Alpokalján találunk. Az út mellett helyenként kis padokat építettek, hogy mászás közben megpihenve csodálhassuk a tájat.

Az erdőnek nemcsak az illatokat és a puha mohát köszönhettük, amelyre időnként lehuppantunk, hanem az árnyékot is, amely nagyon sokat segített.

Kb. 1-1,5 óra emelkedést követően egy kerítéshez értünk, a kerítés a Kammeralm-ot vette körbe, kis faház, ahol szusszanhattunk egy jót.

A hegyi forrás hűtötte sörök és meggyes Almdudler fogyasztása közben az osztrák nyugdíjasok, akik feltúráztak ide, figyelmeztettek minket, hogy ha a Zeiritzkampelre megyünk, erre felé kell most visszafelé is jönnünk, nem tudunk körtúrát tenni, mert a másik útat erdészeti munkák miatt lezárták. Ez elég fontos és hasznos információ volt :)

Gut, besser, mimás :)

A kis legelőnek nagyon jó hangulata volt, csodás látvánnyal, innen már teljes egészében láthattuk a Lugauert (2217m), amelyet a stájer Matterhornak is hívnak az ahhoz hasonló alakja miatt, és egyébként rajta van a listánkon :)

A Nagy Ő: Lugauer

Azzal a tudattal, hogy visszafelé itt újra megállunk és milyen jó lesz akkor megint legurítani valami finom hideget, nekivágtunk a hátralévő 800 méter szintemelkedésnek. Éppen átkeltünk a legelőn, amikor egy újabb osztrák nyugdíjassal találkoztunk – mivel alig volt 11 óra, megkérdeztük, mikor indult és honnan jön? A mi célpontunkat járta meg és büszkén mondta, hogy a parkolótól 2 óra alatt fent volt… :D Gratuláltunk, és magunk közt megállapítottuk, hogy bizony, nem csak a magyar nyugdíjasoknál, de nálunk is jobb formában van… kivéve Tomit :D Aki a közösségi élményért  mindig hajlandó visszafogni a lábában tomboló lovakat, még ha ez néha kifejezett erőfeszítést is jelent :)

Nem volt ez másképp most sem: 20-30 méterrel mindig előttünk rohant, ahogy egyre jobban kezdte adni a hegy és ezzel együtt mi is a szintet :) Előreszaladt, fotózott, bevárt: közben folyamatosan figyelt, kérdezgetett, minden rendben-e?

Nem kellett rohannunk, bőven volt időnk, így időről-időre megálltunk, pihentünk, Lacit mindig figyelmeztettük, hogy igyon – nem csak a meleg, hanem a szint miatt is fontos, hogy folyamatosan pótoljuk a folyadékot, különben fejfájás lehet a vége. Meleg volt, de szerencsére időről-időre akadt egy kis árnyék. Az egyre meredekebb és mászósabb szakaszon időnként szembejött velünk vagy inkább rohant egy-egy osztrák 60+-os kolléga, akik már lefelé tartottak, a büszkeségünket azzal próbáltuk menteni, hogy azóta, amióta  járni tudtak, valószínűleg ide járnak kirándulni, mint nálunk mások a Gellért hegyre… Újabb óra elteltével feljutottunk a nyeregre, ahol a másik túraútvonal csatlakozott be – innen már úgy tűnt, viszonylag hamar fent leszünk a csúcson, bár a keresztet még nem pillantottuk meg. A nyeregről leláttunk a parkolóba, most látszott igazán, mekkora szintet jöttünk, és most tudott igazán tudatosulni Laciban is, saját bőrén érezve, milyen csalókák magashegyen a távolságok és ami lentről igen közeli és épp csak egy ujjnyi, az nagyon sok munkát kíván, ha fel akarunk jutni :)

Radmer

Kissé lemaradva, de nyeregben érezzük magunkat :)

Nekiindultunk az utolsó szakasznak, még mindig 400 méter volt előttünk. A gerincen haladva már két oldalra is volt kilátásunk, a fotózás jó lehetőség volt az újabb pihenőkre.

Lacinak itt már kezdett nehezére esni a felfelé menet, de becsülettel küzdött. Akkor egy picit úgy éreztem, igazam volt: biztos, hogy fel fogunk menni és biztos, hogy meg fogjuk csinálni, de előjött bennem az „ugyemegmondtam”, elég lett volna ennyi szintet beletenni első alkalomra, hogy kihívás legyen az út, de mégis élvezetes. Azt mondtam Lacinak, ez most olyan, mintha első alkalommal lemenne a konditerembe és rögtön 80 kilóval tolná a sorozatot, ennek megfelelően értékelje az erőfeszítéseit és a teljesítményét minden egyes lépésnél.

A hegy pedig bőven adott még kihívást, az újabb emelkedők mögött mindig újabbak tűntek föl, már vártuk, mikor látjuk meg végre a tetejét, amikor Tomi egyszer csak odakiabált nekünk: hohó, látom a keresztet! Ezzel sikerült mozgósítani az energiákat :)

A csúcs előtti utolsó szakasz tartogatott még egy kis izgalmat: a gerinc nagyon keskeny és sziklás lett, drótkötelek segítették az átjutást, ez Lacinak nagyon a kedvére való is volt :)

Az átkelés után bevártuk egymást, hogy hárman egyszerre érintsük meg a 2125 méteren lévő keresztet! Hurrá, sikerült! Igaz, csak félúton vagyunk, de hurrá, sikerült!

A látvánnyal nem lehet betelni ilyenkor… Beírtuk magunkat a nagykönyvbe – megint kerestünk magyarokat benne, de nemigen találtunk, aztán minden ehetőt kipakoltunk a zsákokból és megebédeltünk. Míg Tomi szundikált, Laci az idáig felcipelt fotósállvány segítségével készített újabb és újabb felvételeket, miközben folyamatosan fent akart sátrazni :D

így készült :)

Ez készült :)

A hegy tetejéről látszott az utunk: a parkoló, az Alm, láttuk a csúcsokat, amiket korábban megmásztunk, és amiket még meg akarunk mászni. Nehéz napokon voltunk túl Tomival – pár nappal korábban kellett búcsút vennünk a kedves, öreg kutyusunktól, megkímélve őt a további szenvedésektől. Ezért is jöttünk el most. Tudtuk, hogy a hegyekben energiát kapunk, feltöltődünk, kicsit megerősödünk, kicsit elengedjük, ami történt… A csúcson az elmúlt napokra gondolva kipotyogott még néhány könnycsepp, de nyugalom és békesség járt át minket. Ezért járunk ide és ezért fogunk még számtalanszor visszajönni, amíg csak bírjuk erővel.

Majd ¾ órán keresztül élveztük ezt a békességet, mikor úgy döntöttünk, elindulunk vissza. Sietnünk továbbra sem kellett, jó időben indultunk, és a nehézségek ellenére jól is haladtunk felfelé, sötétedésig bőven volt még időnk. A csúcson vettem észre, hogy a napszemüveg nincs meg – valószínűleg valamelyik pihenőhelyüknél levettem és ott felejtettem, úgyhogy nagyon figyeltük, hátha megpillantjuk valahol. A gerincen még egy henyélést beiktattunk.

A következő pihenőnél pedig egyszer csak megláttam a napszemüvegemet is :)

Köszi, hogy megőrizted :)

A nyereg aljába viszonylag gyorsan leértünk. A következő szakasz, az Almhoz való lejutás rejtett magában néhány kihívást: felfelé is meredek és helyenként sziklás volt, de inkább a csúszós talaj miatt kellett nagyon figyelmesnek lennünk.  Most már elővettem a botokat, az egyikkel Laci jött, a másikkal én – zergetominak ilyesmire nincs szüksége. Egy bottal is elég jó biztonsággal és gond nélkül le tudtunk ereszkedni – Lacinak újabb meglepetés és tapasztalat volt, mennyit tud segíteni a bot, nemcsak az egyensúly megtartásával, hanem az erőnk megkímélésében is.

Kellemesen beszélgetve, időnként éneklve, és siker miatti jókedvvel ereszkedtünk lefelé, nagyon jó tempóban, így hamarosan újra az Almnál voltunk, és immár egy másik nyugdíjas csoport társaságában fogyasztottuk el a jól megérdemelt frissítőt. Tominak az egész napos csősál viselés után megint viccesre sült a feje, ezért bankrablónak álcázta magát. Cocit megismertettük az alpesi rokonával, és újra útnak indultunk.

Sörös Tomi

Coci és barátja

Az utolsó szakasz a gyönyörű súrlófényekkel teli fenyőerdőben vezetett minket megint: a szerpentines úton való ereszkedés különösen szép része volt a túránknak, méltó befejezése ennek az útnak.

Nagyon szép, teljes napunk volt, a végére már nem vitatkoztam: jó volt ez a választás, igen, lehet, hogy másik csúcsot könnyebben és gyorsabban bejártuk volna, de Laci motivációja és kitartása átsegítette őt a nehezén is, és azt hiszem, ilyen panorámáért érdemes is volt ennyit küzdeni. Szerettem ezt a túrát, és alig várom, hogy megint visszamenjünk – mert visszamegyünk, mint már annyiszor…

A Szicílián töltött négy nap – igazából ha szigorúan számolom, három – számunkra központi eseménye volt az Etna mászás.

Az Etna a világ egyik leghíresebb működő vulkánja, Európában a leghatalmasabb a maga 3370 méterével (bár ez a gyakori kitörések miatt mindig változik), ráadásul több okból is egyedülálló. Egyrészt a legrégebb óta megfigyelt tűzhányó, az Etna kitöréseit jegyezték fel a a leghosszabb ideje és a legrészletesebben is, másrészt ennek ellenére még mindig nem teljes mértékben tisztázott a működése, ami köszönhető annak is, hogy a Földközi-tenger tektonikai szempontból legbonyolultabb területén fekszik. Mivel még sosem jártunk aktív vulkánon, ezért érthetően elég kíváncsiak voltunk az élményre.

Már előző nap barátkozhattunk a heggyel, hiszen a szállásunk olyan csodálatos helyen volt, ahonnan óriáspanorámával csodálhattuk az Etna-t, a teljesen tiszta időnek köszönhetően pompásan látszódott a kürtőből eregetett füst, amely kisebb-nagyobb felhőkben távozott és szép, hosszú csíkot hagyott az égen, ahogyan a szél tovább repítette. A vulkán lábánál meglepő közelségben több település is látszik – amikor a vulkán nyugodt, a helyiek szinte meg is feledkeznek a létezéséről, és általában "barátságos óriásnak" tartják, mert végülis még ha okozott is jelentős károkat elpusztítva városrészeket, terményeket, turistaépületeket, viszonylag kevés emberi áldozatot követelt. Az állhatatos szicíliaiak ilyenkor tudomásul veszik, hogy a munkájuk gyümölcse megsemmisült és újrakezdenek mindent. Márpedig a vulkáni talaj és a kedvező időjárás miatt Szicília a Földközi-tenger egyik legtermékenyebb tájának számított, és számít ma is, így a mezőgazdaság fontos szerepet tölt be a sziget életében.

Szoba kilátással

Nagytotál

Elég korán kelünk, hogy az egész napos túrát teljesíteni tudjuk, így a korai reggelit követően még az elemózsiánkat is összekészítjük, mielőtt a minibuszokba szállunk és elindulunk, hogy a déli útról közelítsük meg a tűzhányót.

A déli út Nicolosin keresztül vezet az 1910 méteren lévő Rifugio Sapienza nevű turisztikai központig, az északi, Mareneve út kevésbe frekventált, cserébe ott található Szicília egyetlen síterepe is. Reggel a csúcsot felhő borította, úgy nézett ki, mintha egy nagy sapkát húztak volna a fejére, de körülötte sütött a Nap – a kráterből felszálló füstnek köszönhetően a levegőben lévő vízgőz kicsapódásának (kondenzációnak) köszönhetően alakult ki ez a szép felhő, amely most számunkra egyébként nem sok jót, inkább hűvöset ígért :) Egy órás, szerpentinekkel tarkított út során már gyönyörködhetünk a tengerben, és volt bizodalmunk a felhő feloszlásában, is, bár a turistaközponthoz érve ezek a remények ködbe csaptak át.

Összesen 1200 méter szintemelkedés vár ránk. Mivel a repülőre feladott csomagot nem vihettünk, a kézipoggyászban túrabotot pedig nem lehet felvinni (hacsak össze nem tudod csukni 55 cm-nél rövidebbre), ezért a botom otthon pihent. Ekkora mászást bot nélkül még nem teljesítettem, szokás szerint előjött a kishitűségem, hiába van már jó néhány ezer szint a lábamban. Csongival már leveleztem erről a túra előtt, azt mondta, esetleg a Rifugio Sapienza-nál lesz lehetőségem botot bérelni, ha nagyon szükségét érzem, de szerinte menni fog nélküle is. Tomi szerint is... Azért mikor felérünk, első dolgom körbenézni, és érdeklődni, de a botbérlő faházak csak 9-kor nyitnak, mi pedig fél 9-kor indulunk, úgyhogy összecsípom magam, és eldöntöm, hogy csakazértis és bot nélkül is menni fog ez. Magyarán nincs választásom :D

Kis ember bot nélkül jár

Az első szakasz 3 km  és 600 méter szint a Montagnola kúpig, Csongi előrevetíti, hogy ez lesz utunk nehezebbik része. A Nap hol kisüt, hol elbújik, de a mászásnak köszönhetően nem fázunk, sőt, rövidesen vetkőzésbe kezdek. A szokásos taktikával, lassan, de biztosan haladok felfelé. Néhányan a csoporttársak közül az első pár száz méter után meggondolják magukat és visszatérnek a központhoz, hogy onnan inkább a kabinos felvonóval tegyék meg az utat a házig. Ők kevésbé szoktak túrázni, de azt hiszem, jól döntöttek, jól mérték fel az erejüket, valószínűleg nagyon-nagyon megviselte volna őket az út.

A kabinok mellett-alatt a kis csapat szépen küzdi fel magát a hegyen. Valóban meredeken, és egyre nagyobb foltokban havas tájon haladunk felfelé a kezdetben fekete törmelékkel borított hegy oldalán. Néhány kisebb parazitakúpot (kitörési pontokat) is látunk, ezek jellemzően patkó alakúak, a patkó általában a lejtő irányába néz. A parazitakráterek általában egy-egy eseti kitörés eredményei, nagyságuk a kitörés intenzitásától és a felszínre kerülő vulkáni anyag mennyiségétől függ. Napjainkban nagyjából 250-300 van belőlük, de a számuk folyamatosan változik, a kitörésekkel újak keletkeznek, régiek tűnnek el. Az olaszok szerint úgy helyezkednek el, mint a kisbabák az anyjuk körül, ezért is kapta az Etna a Grande Mamma (hatalmas anya) becenevet :)

Napsütésben, hó nélkül, parazitakúpokkal indultunk

Aztán alakul a menet...

Félúton megállunk szuszogni és csokit enni. A korábbi felvonó kábeleien vastagon áll a jég, néha látunk egy-egy darabot leszakadni is, óriási tömegűek és nagyon-nagyon kemények. A régi felvonót 2001-ben egy kitörés teljesen elpusztította, 2004-ben sikerült újjáépíteni, akkor alakították ki az új turistautakat is. Az új felvonó óránként 1300 személyt képes a hegyig szállítani – most erre a mennyiségre nincs szükség, szezonon kívül inkább üresek a kabinok (ettől függetlenül folyamatosan jár), de nyáron ez tutira másképp van :)

Néha kisüt a Nap, olyankor gyönyörű a kilátás, aztán eljön a pont, ahol ránk ereszkedik a köd, és hirtelen a szétszakadt kis csapat tagjai alig látják egymást. Csongi elől walkie-talkien tartja a kapcsolatot a lemaradó végével, néha belekiabálunk a ködbe, mert 10 méterre sem látunk el. Inkább megállunk, hogy bevárjuk egymást, hogy senki ne tévedjen el a hegyen.

Erőlködik, erőlködik...

... úgy tűnik, sikerül is a felhők fölé kerülni...

... de győzött a felhő!

Még reménykedünk, hogy javulni fog az idő. A magam tempójában, jókedvűen, beszélgetve érünk fel  a menedékházhoz.

A Piccola Refugio névre hallgató turistaház 2500 méteren várja a kirándulókat. Egy kis büfé-étterem és bolt is van berendezve az egyébként nem kis épületben. Márciustól novemberig buszokkal is fel lehet idáig jönni, most ezek nem járnak, így sokkal kevesebben vannak, mint egyébként szezonban lenni szoktak. Főleg így, hogy az időjárás sem a legkedvezőbb.

Egy fél óra töltődés-időt kapunk Csongitól. Eszünk pár falatot és iszom egy teát, néhányan melegítik magukat a radiátornál, Peti pedig gőzölgésbe fog, ahogy leveszi a külső rétegeket. Miután Csongi cirka 4 órás oda-vissza utat prognosztizál a túra hátralévő részére a "csúcsig" , néhányan ismét úgy döntenek, hogy nekik ma itt van a csúcs, ilyen időjárási körülmények között nem szeretnének ennyi időt mászással kint tölteni. A maradék kb. 20 emberrel hamarosan nekivágunk a menet második részének.

Havas-jeges, de lankás úton kezdünk felfelé menni.

Bíztató kezdet ;)

A táj teljesen monokrómmá változik, minden csupa fehér-fekete: a hó elfedi a vulkáni talajt, ahol kibukkan, ott látunk fekete foltokat. Igazi színt csak a túrázók jelentenek ezen a tájon a színes nadrágokkal és kabátokkal.

A menet ezen része igazán nem megterhelő. Hosszabban, elnyújtva nyerünk szinteket, kihelyezett turistatáblák mutatják, éppen hány méteren vannak – a 10 méterenkénti szintemelkedést tudjuk követni a segítségükkel, így nagyjából mindig tudjuk, mennyi van vissza, és tudjuk bíztatni a lemaradó társakat a lassan fogyatkozó hátralévő méterekkel.

A lassú emelkedés után nemsokára rákanyarodunk a kráter csúcsára – innentől ismét jön egy nagyobb mászás. Felerősödik a szél és még jegesebbé válik minden. A jég gyönyörű formákat alkot a vulkáni tájon, a hideg birodalma egyszerre lenyűgöző, ijesztő és gyönyörű arcát mutatja nekünk.

Kezdünk zúzmarásodni. Sokan nem voltak még ilyen körülmények között, de ha kicsit lassabban is, mindenki kitartóan halad előre. A szakállak, ruhák, hajak fehérbe váltanak, próbálunk képeket készíteni egymásról, és a hideg ellenére elég jól mulatunk néhány utastárson, főleg Lalin, aki elmondása szerint 30 éve nem hord sapkát, és hirtelen pont ennyi évet öregedik, bár Tomi felajánlja neki az egyik csősálat, de nem tart rá igényt.

Vannak, akik már lefelé tartanak, néhány élelmesebb útitársunk megkérdezi, milyen messze vagyunk, a válasz 10 percre, de hogy ez lefelé vagy felfelé számolt 10 perc-e, azt nem tudjuk :) A ködtől igazából már semmit nem látunk, amikor a kráter széléhez érünk és egy kis ösvényen elkezdünk felkapaszkodni. Csongi itt külön szól, hogy lassan fog menni, de senki ne maradjon le, mert itt már könnyen elveszhetünk. Pár perc múlva fent vagyunk a kráter peremén, de ebből túl sokat nem látunk, nagyon nagy a szél és a hideg. Most vagyunk nagyjából 3000 méteren. Próbálunk pár képet készíteni, de ahogy levesszük a kesztyűt, pillanatok alatt megdermed a kezünk – Tomival tapasztaltból és érzésből tudjuk, hogy most -20 fok körül van.

Nem is bírják jól az emberek, szeretnének mielőbb visszamenni a nyeregbe. Azért előtte készül egy csoportkép és Csonginak sikerül valami vulkánosat mutatni ebben a ködös-hidegben is: egy helyen kb. 30 cm mély lukat ásunk és beletesszük a kezünket a fekete lukba: meleg!!! Legszívesebben beleülnék, de nem állnék fel utána :)

A hidegre való tekintettel viszonylag gyorsan visszatérünk a nyeregbe és elindulunk lefelé. Az út eleje még havas, a tempó gyorsabb, mint felfelé, és már nem tép minket a szél. Lefelé menet meglátunk egy kis házat, néhányan odamegyünk megnézni, mi az. Az ajtaja nyitva, ez egy kis, újonnan épített menedék, bár bemenni nem egyszerű a jég és a hó miatt. Belül üres, egy kis kályha szolgálja azt, aki úgy dönt, itt tölt egy éjszakát.

Ahogy csökken a szint, a havat egyre több helyen váltja fel a jég – elkezdődnek a csúszkálások, az apró lépések, és néhany talajt is fognak. A széles útra érve helyenként kisebb kupacokon kell átkelni – itt az első pár átkelő segíti a többieket, hogy ne essenek el, de ez még sem mindig sikerül, van, aki négy-öt esést is átél, mire visszaérünk a házhoz. Mi megússzuk néhány kisebb csúszással, hála a jó bakancsnak is.

Mire lecuccolunk a házban, a hideg és az út miatt sokan szinte teljesen lemerülnek – nem csoda, a téli körülmények és a szint erősebbé tette a túrát, mint amihez valószínűleg szokva vannak. Nagyon jól esik ismét egy tea, Tomi és néhány fiú az „Etna tüze” nevű 70%-os likőrrel próbál lelket (is) önteni magába :) Állítólag gumicukor íze van, hogy a tűz gyomrukat felmelegíti, az biztos :) Tomi fotómasinája megadta magát: már fent sem igazán tudta használni, megint befagyott, most kezd kiolvadni, csupa víz minden alkatrész, úgyhogy meg sem próbáljuk megmutatni a fotóinkat a lent maradtaknak.

Evés, ivás, pihenés és élménybeszámoló után megint készülődünk, hogy a háztól visszaereszkedjünk a parkolóba. A „csúcsot” megjárt csapatból néhányan megint lemorzsolódnak, és inkább a kabinos lejutást választják. Még csak fél három van, az utolsó járat négykor indul, így simán beleférnek az időbe.

Kb. 10 emberrel vágunk neki az ereszkedésnek. Nem azon az úton megyünk, amin feljöttünk, mert a jegesedés miatt biztosan sokkal veszélyesebb és csúszósabb lenne a lejutás, hanem azon a szerpentin úton, amelyen szezonban a buszok hozzák fel a turistiákat is. Egy kicsit hosszabb, de sokkal lejtősebb és szélesebb, mint a kabinos felvonó mellett csúszkálni a hegyoldalon.

Az egyik túravezetőnk, Troll Tamás :)

Lefelé ónos eső permetez bennünket, így most nem zúzmara, hanem vékony, töredező hártya borítja be hamarosan a kabátokat. A csapat fáradt, leginkább csendesen bandukol lefelé, mi elől Csongit faggatjuk az eddigi és a következő túráiról. A köd nem szállt fel, de egy kicsit ritkább, így azért valamivel többet látunk a tájból. A hó és a jég fokozatosan eltűnik, és hamarosan a fekete sáros vulkáni talajon csattogunk.

Egy-másfél óra múlva érünk vissza a Rifugio Sapienza-hoz, ahol a többiek kis italozással ütötték el az időt. Csongor mögött másodikként lépek be, tapsolással és örömujjonggással fogadnak minket, melengető a fogadtatás, amivel várnak bennünket és amilyen büszkék ránk :) Mit mondjak, azért én is az vagyok, hiszen a félelmeim ellenére a bot tényleg nem hiányzott, sőt, igazából sokszor észre sem vettem, hogy nincs nálam, és így is sikerült úgy végigmennem, hogy még maradt bennem energia.

Mivel hamarabb teljesítettük a távot, mint eredetileg terveztük, ezért még marad annyi időnk, hogy a pizzázás előtt Acitrezza halászfaluját meglátogassuk és megnézzük az  Küklopsz által Odüsszeusz után hajigált sziklákat a települést tengerpartján. A valóság persze az, hogy az Etna egy 18 km magas kitörésekor repültek el egészen idáig ezek a hatalmas sziklatömbök, amelyek közül az egyikre egy kolostor is épült. Már sötét van, így leginkább a sziluettjét tudjuk kivenni a látványosságnak, de az éjszakai fények a tengerparton így is nagyon szép látványt nyújtanak.

Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy elmenjünk és megegyük életem legfinomabb pizzáját, hogy aztán a szállásunkra utazva kipihenjük a nap fáradalmait.

A hideg és köd ellenére nagyon kellemes napot töltöttünk az Etnán, még akkor is, ha igazából a tájból és a vulkáni képződményekből kevesebbet láttunk.Olyan arcát csodálhattuk meg ennek a vulkánnak, amelyet a legtöbb turista nem, a többit majd megnézzük fényképeken :) Egyszer még biztosan visszajövünk ide Tomival, hogy az elmaradt kilátást bezsebeljük Grande Mamma-tól.

Köszönet szokás szerint Tominak, és ezúttal kedves túratársunknak, Varga Krisztiánnak is a képekért :)

Decemberben egy ismerősünk megkeresett, mert szeretett volna a párjának karácsonyra hótalpas túrát ajándékozni, de hogy elkerülje, hogy olyan helyre menjenek, ahol a párja esetleg járt, egy kis segítségért fordult hozzám. Némi ármánykodással sikerült kideríteni, hogy a Rax-Schneeberg jó választás lesz, azt viszont akkor még egyikünk sem sejtette, hogy a végén nem ők, hanem mi fogunk elmenni. Márpedig így lett :)

Néhány nappal az utazás előtt Artúr lebetegedett, és Éva több ismerőst, köztünk minket is, megkeresett, átvennénk-e tőlük féláron az utat. Hegyek? Hó? Jóárasítva? Ez az a kombó, amire akármennyi dolgunk is volt a hétvégére – márpedig volt bőven -,  nem tudtunk nemet mondani.

Így két nap múlva hajnalban már küldtem a képet a jótevőinknek, hogy robogunk Ausztria felé.  A program egy könnyebb Rax-fennsík hótalpas túra volt az egyik napra, és egy Schneeberg csúcstámadás a második napra.

Néhány óra buszozást követően érkezik meg a buszunk a Rax-felvonóhoz, ahol rövid cihelődést követően gépesített szintemelkedéssel 1000 métert sikerül bezsebelnünk néhány perc alatt, szóval új szintidőm van 1000 méteren :) A völgyben, hát, hogy fogalmazzak szépen, „takony” idő volt, de erősen reménykedtünk, hogy a felhők fölött sütni fog a Nap, mint mindig is szokott, és így is lett. A felvonó félúton kezdett kibukni a ködből, és mire 1512 méter magasan lévő házhoz érünk, már hétágra süt Nap és felülről nézzük a felhőt, amely a völgyben ragadt. Tomival hetek óta ilyen látványra vágytunk: napsütés, hegyek, inverzió, yesss!

Mintha puha párnák lennének...

Újabb készülődés kezdődik, napszemüveg, napvédő krém - persze Tomira nem tudom ráerőltetni, utálja, ha zsíros az arca krémtől, inkább választja a sült sertés-színt a túra végére. A hótalpak beállításával és felcsatolásával meglepően könnyen boldogulok, egy technikai kérdést leszámítva tökegyedül sikerül magamra applikálni, dagadok a büszkeségtől :)

Miután eleget fotóztunk és puccba vágtuk magunkat, választhatunk: közel 40 emberrel túrázunk együtt, ezért a túravezetők meghirdetnek egy tempósabb, haladósabb csoportot, és egy beszélgetősebb, kicsit ráérősebb, fotózgatósabb csoportot – mi is ide csatlakozunk inkább. Másnap eléggé megbánjuk, de még nem tartunk ott... Ami előttünk áll, az egy 4-5 órás, 400 méteres szintkülönöbségű hótalpazás a Jakobskogelre és egy kicsit tovább.

A felvonónak köszönhetően nagyon sok az ember, sokan bakancsban, kutyával, szánkóval, síléccel, „csak úgy” sétálgatnak el az Ottó házig, ami nekünk is az első megállónk. Különösebb nehézsége így a túra ezen részének nincs, bőven van időnk nézelődni, fotózni. A napsütés és a hótalpazás azért kimelegít rendesen, így rövidesen kabát nélkül folytatom az utam. A látvány fantasztikus, magáért beszél – de nehezen barátkozunk meg az embertömeggel... annyira elszoktunk tőle, hogy ilyen sok ember legyen körülöttünk a hegyekben, általában igyekszünk kerülni az agyonlátogatott helyeket, a teljesítménytúrákat, mindennél többre tartjuk a természet adta közös magányunkat. De ha az ember túraszervező cég túrájára megy, erről le kell mondania és ezt el kell fogadni, különben puffog, mint Tomi a hegyen.

Feltűnik az Otto haus

Kulisszatitok: a kép elkészülte után 5 perccel egy jól sikerült mozdulat után fenékre huppantam. Arról szerencsére nincs kép.

Az Ottó háznál megeresztik a drónt – kétségtelenül gyönyörű felvételek fognak készülni, és a panoráma megfizetethetetlen.

Az egyik legnépszerűbb rax-i kirándulóhely 1644 méteres magasságban várja az ide érkezőket, ahova egyébként Sigmund Freud is gyakran ellátogatott. A házat Ottó főhercegről nevezték el, akit bécsi körökben „a szép Ottónak” neveztek,  és meglehetősen kicsapongó életet élt, híres volt zavaros szerelmi ügyeiről, nyilvános botrányairól – végül hosszú szenvedést követően szifiliszben húnyt el. Érdekes, hogy mindezek ellenére mégis róla nevezték el ezt a hüttét :) Fontos! Bárki, aki erre jár, egy dolgot semmiképp ne hagyjon ki: gőzgombóc!  Nyammm.

Pihennek a hótalpak az Otto haus előtt

Az Ottó ház a csúcsra vezető útról

Rövid pihenést követően igen gyorsan fent vagyunk a Jakobskogel 1737m-es csúcsán és már kattognak is csúcsfotók.

Újabb kereszt a tarsolyba

A csúcsról teliben csodálhatjuk meg a Schneeberg masszívumát, és rálátunk a Rax legmagasabb csúcsára, a 2007 méter magas Heukuppére.

Miután az egyes csapat elindul, lassan mi is elkészülünk és útra kelünk. És talán itt jön egy pici fordulópont, végre tényleg érintetlen körülöttünk a táj, megszűnik a tömeg, mi is leszakadunk, és végre megint úgy van, mint mindig, ketten vagyunk, helyezkedem Tomi kamerájának, már amennyire ez tőlem telik, hogy legalább egy normális képet lehessen rólam készíteni.

Tomi munkában :)

Érintetlen gyönyörűség

Nemsokára  a nyeregből elindulunk lefelé, kisebb-nagyobb lankákon haladunk az Ottó házig, hogy onnan a korábbi útvonalon visszatérjünk a felvonóhoz.

Ereszkedés a völgybe

Látszik a holnapi úticélunk: Schneeberg

A felvonónál ismét rengeteg ember, de egy jól elhelyezett fenék a nyugágyban és egy almdudler a kézben átlendít minket a tömegiszonyon :)

Lefelé menet a kabinunk visszasüllyed a ködbe, majd a buszunkkal a szállásunkra, a Weichtalhaus-hoz utazunk. A két éve felújított, nagyon szép házban két szobában, matracszállásunk kapunk helyet a 38 emberrel. Mondhatom, hogy a 20 emberes szobában nekünk jut a nászutas-lakosztály: az ablak mellett, a sarokban lévő duplaágyas emeletes ágy alsó szintjén saját terünk terem :)

A ház funkcióiban, szabályaiban nagyon hasonlít egy menedékházra (hiszen végülis az :) ), de olyan szép a berendezése, olyan új minden, hogy kicsit nehéz összerakni a fejben :) Pl. ugyanúgy le kell venni a bakancsot a bejáratnál és csak papucsban közlekedhetünk a házban, vagy bár külön a nőknek és a férfiaknak, de két-két tusoló van összesen az első szinten, a kantin/társalgó/étterem rész szintén nem bővelkedik helyekben,  a szobában lévő konnektorokban nincs áram, szóval tényleg sok minden van, ami nem lep meg már egy menedékházban, de még mindenből sugárzik, hogy alig használták, minden minőségi, minden nagyon szép. Finomat vacsorázunk két újdonsült vacsoratársunkkal, akikre először azt hiszem, testvérek, de kiderül, hogy a reláció Hanna és Gyuri között apa-lány :)

Az éjszaka rutinosan füldugóval telik, de fél hétkor mi vagyunk az elsők Tomival, akik kelnek, ami egy menedékházban megint csak meglepő, ahhoz szoktunk, hogy hajnal 2-3 körül az emberek már fejlámpánál készülődnek, szerelkeznek és indulnak neki a hegynek. A svédasztalos reggeli is túlteljesíti az elvárásainkat: egy csomó mindent hoztunk le, mert sok helyen nincs zöldség, sajt, a kontinentális reggeli legtöbbször megáll a vajas kenyér-tea-esetleg némi szalámi verziónál. Hát itt nem :) Felvágottak, sajtok, sajtkrémek, kávé, tea, müzli, paprika, paradicsom és ropogós, meleg zsemle – a kínálat néhány hoteléval vetekszik.

Fél 9-kor indulunk a Schneeberg felé, 1 óra 20 perces buszozás után érünk Losenheimbe. Ma már a völgyben is ragyogó a napsütés, szóval ebből lehet tudni, hogy ma biztosan kapunk szelet, ami elfújta a felhőket... A terv az volt, a Salamander felvonóval felmegyünk az Edelweiss hüttéig, és onnan kezdjük meg a csúcstámadást, ezzel szintet és időt lehet nyerni. De mint tudjuk, a tervek azért vannak, hogy megváltoztassuk őket (mondom én, aki tervezésből élek...).  Ez most így is történt, ugyanis a nagy szél miatt nem járt a felvonó. B terv: felgyaloglás a hüttéig. A távolság nem nagy, de 400 méter szintet jelent, ami szinte méterre pontosan annyi, mint a tegnapi teljes túra szintemelkedése.

A hegyen akad szél...

A csapatból néhányan ma már nem szerettek volna túrázni,  csak feljönni a felvonóval a hüttéig, ők meglehetősen csalódottak, és nem túl lelkesen másznak az igen meredek sípályán felfelé.

Méterről méterre feljebb

Azért panoráma itt is akad :)

Mivel a pálya nagyon szépen le van már taposva, Tomival úgy döntünk, a hótalp helyett csúszásgátlóval megyünk fel a hüttéig, és nagyon élvezzük, hogy nem klaffog a lábunkon semmi. Hozzá is tesz a teljesítményemhez, és bár olykor-olykor meg kell állni szusszani, kevesebb mint egy óra alatt azért ezen a meredek, időnként csúszós terepen felküzdöm magam a hüttéig. Itt elég rendesen cibál már minket a szél, de a háznál menedékbe tudunk húzódni. Néhányan leválnak, nekik itt ér véget a túra egy kis hüttézéssel, környékbeli sétával – így tesz most Hanna és Gyuri is, de azért előtte készül róluk egy kép :)

Az egyes csapat elindul – megfordul a fejemben, hogy tartsunk-e velük, hiszen készenállunk, de aztán el is hessegetem, jó lesz ez így is. Rosszul döntöttem, döntöttünk. Nem sokkal később mi is útra kelünk, de az első száz méter után elbizonytalanodnak a túravezetőink, merre ment az első csapat: kicsit kóválygunk,aztán walkie-talkien kérnek útbaigazítást az első csapat vezetőitől és irányba állunk. Lassan, de biztosan küzdjük le a métereket, néha több megállóval és tovább tartó pihenéssel, mint ami szerintünk indokolt lenne, dehát a táj szép, mi jól érezzük magunkat, igazából minden ok.

Amikor kinyílik a táj, csodás látvány tárul elénk a fenyők között – hát hiszen ezért jöttünk! Nincs hideg, a tegnapinál hűvösebb az idő, és az erdőben a szél sem tép úgy bennünket. Sok síelővel találkozunk, csúsznak le a hegyről, úgyhogy legtöbbször libasorban haladunk felfelé, hogy ne akadályozzuk egymást.

Az ebédszünetet követően bekanyarodunk a kevésbé kijárt és mélyebb hóval borított fenyvesbe – Tominak idáig tart a csúszásgátló, itt már elkezd jobban süllyedni, úgyhogy ő is hótalpra vált. Nem sokkal később elérjük a Kuhschneeberg 1500 méter körüli széles fennsíkját. Újabb fotók kattognak, gyönyörű az erdő és a kilátás. Eddig 5 km és kb. 650 méter szintemelkedés van a lábunkban.

Pihenő

Ahogy továbbmegyünk, egy kis menedékháznál megint csípünk pár falatot. Itt már nagyon sok időt töltünk, Tomi egyre nyugtalanabb, haladna, szeretne felmenni. Az első csapat már jelezte, hogy a gerincen 80-100km/órás szél tombol, csak a legelszántabbak induljanak útnak majd. Ez eléggé elbizonytalanítja az embereket. Még készül néhány hóangyalka, majd meglátjuk az első csapat néhány tagját lefelé haladni. Ők visszafordultak, sokalták a szelet. Felmerül a kérdés: ki akar továbbmenni tőlünk? Még kb. 2 km és nagyjából 450 méter szint van előttünk. Mindenki a mászásra szavaz, így nekiindulunk, majd pár méter után páran úgy döntenek, inkább mégsem. Végül a döntés, hogy az egyik túravezetőnk megy a többiekkel, amíg lehet, a többiek pedig maradnak és visszafordulnak.  Először a lent maradás mellett döntök, hogy ne lassítsak senkit, aztán mégis elindulok a csoport után.

Alig 100 méter után a túravezető újra felteszi a kérdést: ki akar továbbmenni? Én még nem értem be őket, Tomi egyedül teszi fel a kezét. És megszületik a döntésünk következménye: ez a csapat is visszafordul. Tomi iszonyú dühös és csalódott, szembejön velem és keserűen néz csak, mikor értetlenkedve kérdezem, mi történt. Nem értem, nem értjük. Ha egyetlen ember is fel akar menni, akkor azt az egyet is fel kell vinni, a többieket a másik túravezető simán egyedül is le tudta volna vinni már. Hallom is, amikor a lent maradó túravezető is elmondja a visszafordulónak, hogy fel kellett volna vinnie Tomit (aki egyébként akár egyedül is felment volna). Már mindegy. Nem indulunk neki. Én lelkifurdalással, Tomi dühösen és csalódottan bóklászik a törpefenyők között. Igaza van. Fel tudott volna menni, volt akarta, ereje, energiája. Közel egy órába telik, mire egyáltalán újra megszólal.

Lassan megindulunk lefelé – Tomi szótlanul, én is, klaffogunk a hótalppal visszafelé a fenyvesben. Hagyom, hadd dolgozza ki magában. Nemsokára elkezdek fázni, még egy réteget magamra kell vennem, a Nap már lemenőben és egyébként is az árnyékos oldalon vagyunk. Hamarosan Tomi leveszi a hótalpat, lemaradunk. Megjön a hangja... kipanaszkodja magát, teljesen megértem. Nem, nem volt arról szó induláskor, hogy ez a csapat nem megy fel a csúcsra, ha így lett volna, nem tartunk velük. Megölelem, lemaradunk, és megerősítjük magunkban: az utazási irodás szervezett túrái már nem nekünk valók, önállóan is képesek lettünk volna ennek a túrának a teljesítésére, és legközelebb ez így is lesz. Megvigasztaljuk egymást, mert végülis nagyon szép helyen jártunk, gyönyörű időben, jókat beszélgettünk egymással, jókat dalolásztunk út közben, de azt, hogy jól éreztük magunkat, azt határozattan, rosszindulat nélkül kimondhatom, magunknak köszönhetjük.

A Nap rózsaszínűre festi az eget, mire visszaérünk a hüttéhez, hogy bevárjuk az első csapatot, akik nagyon gyorsan megérkeznek.

Összezsúfolódunk a pici, de nagyon-nagyon meleg hüttében, eszünk egy frankfurti virslit, aztán a fejlámpa fényénél elindulunk lefelé a buszhoz a sípályán, az elején erős szélben, később már szélvédetten. Az én fejlámpámban nincs elem (ez aztán a felkészülés :) ), de Tomi 1500 lumenes reflektora vagy 6-7 embert segít le egyszerre, és a végére egész jól összebarátkozunk még egy utastársunkkal. Sokkal gyorsabban leérünk, mint fel :) Miután bepakolunk a buszba, elindulunk hazafelé, és nemsokkal éjfél után végre újra az otthonunkban vagyunk.

Sokat gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg az út pozitívumait és negatívumait. A négy túravezetőből kettőnek első útja volt, sajnos, ezt meg is éreztük a bőrünkön, mert nagyrészben ennek tudható be, hogy végülis a csúcstámadásunk elmaradt, pedig minden körülmény adott lett volna hozzá. Hozzáteszem, ez szerintem neki is jó tanulópénz volt és biztos vagyok benne, hogy legközelebb másképp fog reagálni egy ilyen helyzetben, de nem jó dolog tanulópénznek lenni, nem szeretem, ha valaki az én rovásomra tanul meg valamit (van, aki igen...?). Kicsit szigorú vagyok, de szerintem nehezen engedhető meg a kóválygás is, amit az Edelweisshüttétől tettünk meg: ha nem tudják az utat, előre egyeztetni kell azzal, aki tudja, egy fizetős túrán szerintem ilyen hibát nem illik véteni profi túravezetőknek.

A csúcstámadós napon későn indultunk, eleve későn keltünk és utána még utaztunk másfél órát. Bár a felvonó nem járt, és ez valóban hozzátett a menetidőnkhöz plusz egy órát, de ha már 8-9 körül ott vagyunk és nem fél 11 körül indulunk neki, akkor még bőven-bőven belefér a napba a túra, akár mindkét csapatnak, akár világosban leérkezéssel is. Nyilván volt ennek is oka, lehet, hogy szállást nem találtak ennyi ember számára, vagy annyira bevált a hely, ahol voltunk,hogy ragaszkodtak hozzá– mindenesetre szerintem érdemes lett volna egy korábbi indulást beiktatni.

Újra megfogalmaztuk magunkban, mennyire nem szeretünk tömegben túrázni, ezért az igazán felkapott helyeket továbbra is kerülni fogjuk – nyilván vannak olyanok, amelyeket az ember soha nem hagy majd ki emiatt (khm-khm, lásd e hétvégén az Etna mászásunk), de például ez pont egy olyan túra, amit egyedül is bármikor megoldunk.

Ami viszont fontos és jó, hogy ismét együtt, jókedvűen, általunk olyan nagyon szeretett környezetben, hegyek között, napsütésben, fantasztikus látvánnyal töltekezve töltöttünk két napot! Amikor visszamegyünk, legyen az télen vagy nyáron, csak az időjárás állíthat majd meg minket.

Elég gyorsan sikerült visszarázódnunk a mindennapi mókuskerékbe, de annál jobban esik visszamerengeni a pár héttel ezelőtti novemberi nyaralásra, úgyhogy itt az idő, hogy megosszam a benyomásaimat erről a gyönyörű szigetről :) Összegyűjtöttem pár dolgot, amivel a találkozhatsz és amire nem kell számítanod, ha kacérkodsz egy madeirai kiruccanás gondolatával :)

 Amivel találkozni fogsz a szigeten:

1   Madeirai pinty.

 A szigeten endémikus a madeirai pinty. A kicsi, színes kis verébszerű madarak végigkísérik a túrázót az erdőben, és abban a pillanatban, ahogy az gyanútlanul leül elfogyasztani a tízóraiját, seregestől veszik körbe csipogva a kis dagadt begyükkel és indul a harc a morzsákért. Nagyon jópofák, nagyon bátrak és nagyon sokan vannak :)

 Ezt a képet Tomi nem teleobjektívvel készítette, egyszerűen annyira nem féltek, hogy ilyen közelről tudta fotózni :) 

2. Eső, napsütés, szél és folyamatos 20 fok és Janus arc.

Úgy tartják, Madeira az örök tavasz szigete, ennek minden vonzatával együtt :) Már a repülőtéren figyelmeztetett minket az autóbérlő cég képviselője, hogy a kocsiban mindig legyen esőkabát, mert bármikor eleredhet az eső,  napsütésből teljesen hirtelen válthat nedvesre az  idő, és igaza is lett. Néhányszor mi is eláztunk, de ami ennél még erősebb élmény volt számunkra, az a sziget megosztottsága volt időjárási szempontból. Faialban pihentünk, ez a kis település a sziget északi partján található. Mi ezt az oldalt elneveztük haragos oldalnak:) A vulkáni eredetű  sziget közepén húzódik a sziget domborzatát meghatározó hegylánc – ez gyakorlatilag kettévágta a sziget időjárását is: a déli parton az egy hét alatt szinte csak napsütést láttunk egyetlen futó záporral, az északi part ezzel szemben esős, szeles és némileg hűvösebb is volt (értsd: csak 20 fok volt, nem 21 :) ). 

Haragos oldal Faial strandján

Pihi a napos oldalon a Levada das Rabacason

Ennek számunkra több folyománya is lett: először is szerencsésnek éreztük magunkat, hogy a szigetnek nem csak a mindig a napos, nyaralós, happy oldalát látjuk, hanem megismerhetjük azt az arcát is, amelyik egy kicsit vadabb, kicsit tombolósabb – konkrétan volt olyan szél, hogy azt hittem, felborít minket a Fiat Puntóval, így igazán természetközeli, elemi élményekben is részünk lehetett. A híres Porto Moniz-i starndot lezárták, mert olyan erős és magas hullámok voltak, hogy életveszélyes lett volna a kialakított fürdőhelyet használni.

A Porto Moniz-i strand óceán ostrom alatt, mi felette

Másodsorban a változékony idő változékonnyá tette a programjainkat is. A reggelünk mindig azzal indult, hogy felnéztünk a hegyekre: ha felhőben úsztak, tudtuk, hogy az aznap nem a hegymászásról fog szólni (márpedig a 7 napból egyetlen reggelünk volt, amikor valami hegycsúcs-kezdemény kikandikált a felhők közül :)),  így mindig kreatívan, spontán kerestük a lehetőségeket a túrázásra és a kirándulásra. Ennek köszönhetően sok olyan programot csináltunk, amit jó idő esetén valószínűleg nem iktattunk volna be, mert folyton a hegyen lógtunk volna. Így jártunk be például egy olyan levadát, amelyet egy túrakönyvben sem találtunk meg, de a térkép szerint bíztatónak ígérkezett vagy így mentünk fel Monte-ba felvonóval, ahova egyébként szintén nem mentünk volna el :)

A hőmérséklet viszont a magyarországi november miatt viszont kimondottan kellemes volt – minden alkalommal élmény volt  kilépni a házból, annyira kellemes, nem meleg, nem hideg, simogató jóidő volt. Mosni egyszer próbáltunk – sikerült is, de a magas páratartalom és az esők nem száradtak meg a ruhák, úgyhogy feladtuk :)

 3. Nyugdíjasok.

Ha novemberben mész, mint mi, túlnyomó többségben nyugdíjas korú túrázókba fogsz botlani. A pár héttel előttünk a szigetre látogatók is erről az élményről számoltak be, ezért merészkedem általánosítani: leginkább francia és német 60-70 évesek rótták az utakat, bár olyan jól tartják magukat, hogy inkább kortalannak mondanám őket. Hogy miért inkább az ő szigetük Madeira, nehezen fejtettük meg, igazából nem is sikerült. Tény, hogy Madeira bővelkedik nem megterhelő túralehetőségekkel úgy, hogy közben azért egy-két nagyobb kihívást is ki tudsz harapni belőle, de például a legkeményebb Pico Grande mászásunkon is találkoztunk idősebbekkel. Mindenesetre jó volt látni ezt az aktív nyugdíjaskort, remélem, mi is hasonlóakká válunk majd. Arra is gondoltunk, hogy esetleg a fiatalok drágálják Madeirát, ezért nincsenek ott, de az árfekvése Nyugat-Európához képest inkább olcsó, így ezt az indokot is kizártuk. Talán az az ok, hogy nincs igazi pancsolós-homokos óceánpartja (kivéve a kedvenc Prainhankat), végülis passzoltuk a kérdést azzal, hogy nekünk itt bizony jó.

4. Gyümölcs, gyümölcs, gyümölcs.

Mindenhol. Erdőben, út szélén, levada mentén, piacon, házak mellett.

A medvetalp kaktusz termése, ha valaki nem ismerte volna fel :)

A meredek partoldalak miatt túl sok síkság nincs a szigeten, így lépcsős elrendezésben, teraszosan termesztik a  banánt és olyan sok helyen, mintha krumpli lenne.

Teraszos banán :)

Sosem tudtam, hogy a nálunk szobanövényként tartott könnyezőpálmának ennyire finom gyümölcse van :) Maracuja (másik nevén passion fruit, magyarul passiógyümölcs) minden mennyiségben és típusban elérhető: paradicsom maracuja, banán maracuja, ananász maracuja, citrom maracuja. Tomi maracuját evett maracujával. Maracujakrém. Maracuja üdítőital. Maracujaital (Briza) sörrel.  És persze megtanultuk helyesen kiejteni a nevét is: MÁRÁKÚZSA :D Nagyon megszerettük az annóná-t is.

                 A funchali piac: fő szabály, kóstolj mindent, vásárold meg máshol, aranyár veszély.

5. Mentolszagú erdők 

Életemben először túráztam eukaliptusz erdőben - úgy tartják, az illatok sokkal több emléket tudnak felidézni bennünk és sokkal jobban emlékszünk is rájuk, egy dolog biztos: a mentolról nekem mostantól eukaliptusz erdők és Madeira fog eszembe jutni és fordítva.

 A Ribeira de Janela levadán

Amivel valószínűleg nemigen fogsz találolkozni – mi legalábbis nem találkoztunk ;)

1. Óriási, pálmafás, homokos óceánpartok.

Ha arra készülsz, hogy egész nap pálmafák alatt süttesd magad a homokon az óceán partján, nem Madeira lesz nálad a befutó :) A vulkáni jelleg miatt a starndok túlnyomó részét vulkáni kavics borítja, néhány helyen azért kialakítottak homokos beachet is.

 Ponta do Sol 

Az egyetlen original homokos strand Prainha – nagy szerelem lett a számunkra. Szezonon kívül egy-két lézengőn kívül nem volt senki, így volt szerencsénk két napnyugtát is itt tulajdonképpen kettesben végigcsodálnunk, a második alkalommal már fürödtünk is , vagyis inkább dobáltattuk magunkat a hullámokkal, néha olyan erővel csaptak ki bennünket a partra, hogy utána csak feküdtünk a homokon :)

 A hegyoldalon tudunk leereszkedni a partra, ahol egy kis büfé is üzemel, szezonon kívül csak ötig;)

És ilyen lentről a napnyugta... 

2. Vadon élő, négylábú emlősök.

A gyümölcsökkel ellentétben ebből nem jutott a szigetre, amikor a Jóisten a földgolyóra pottyantotta Madeirát.  Madarakat, gyíkokat, és nagyon sok (főleg már nem élő) rágcsálót láttunk, de sem majmok, sem nagytestű vadak nem élnek a szigeten. Ennek is köszönhető az az érintetlenség, amely az erdőket jellemzi, nincs igazán vadkár, lerágott törzsú fák, vadcsapások. Szóval, ha a vadászat a „hobbid”, akkor maradjon Afrika,  de inkább ne vadássz, ha nincs túlszaporulat és nem muszáj :)

3. Hosszú, egyenes gyorsító szakaszok és ép autók

 Madeira útjai nem kezdőknek, nem ideggyengéknek és nem tériszonyosoknak való. Ha egyik sem vagy, még talán élvezheted is az autós közlekedést a szigeten :) Madeira 20km széles és 50km hosszú – ezen a területen emelkedik tengerszintről 1800 méterre a legmagasabb csúcsa, egy vulkánról beszélünk, így nem meglepő, hogy rendkívül meredek útjai vannak. A szigetlakók őrületes munkával rengeteg alagutat és némi autópályát is kiépítettek, ezek a szerencsésebb szakaszok, de abban a pillanatban, ahogy a sziget belseje felé veszed az irányt, lehet felkötni a gatyát. Szűk, meredeken kanyargó szerpentinek, az egyik oldaladon sziklafal, a másikon szakadék, és bár a kilátás valóban pompás az óceánra, azért szorul a babszem, mikor jön szembe egy busz… Viszont, pont emiatt, szinte nem volt olyan út, ahol ne lett volna közvilágítás. A legnagyobb vihar alkalmával inkább megkerültem volna az egész szigetet, hogy visszaérjünk a szállásunkra, mert féltem az esőben, szélben, sötétben átautózni Mordoron, de óriási meglepetés volt, hogy még a hegyen is volt világítás, így óvatosan, hússzal, de végül biztonságosan értünk haza.

Nem látszik, de itt nagyon nem sima semmi... cserébe tényleg mindenhol fény.

Nem érdemes 6 sebességes autóval menni – a 2-es, 3-as fokozatnál feljebb nem jutottam, a 4-es ünnepnap volt, az 5-ös csak az autópályán… A városokban sem jobb a helyzet, a szűk utcák miatt a madeirai sofőrök úgy tudnak a falhoz parkolni, hogy kb. egy papírlapnyi hely nem marad a kocsi és a fal között.  Ennek köszönhetően szinte minden autón található kisebb-nagyobb törések, karcolások, nyomódások. Inkább kisebb, városi autókkal közlekednek, nagyobbak a mezőgazdasággal foglalkozó régi Toyota Hiluxai voltak inkább.

Kétségtelenül stresszt okozott nekem a madeirai autóközlekedés, ennek ellenére mégis javaslom annak, aki idetéved, hogy béreljen autót, mert a tömegközlekedés – bár jól kiépített és sok buszt láttunk -, sokszor elkerüli a túraútvonalak kiindulópontjait, így elég körülményes eljutni sok szép helyre.

4. Lapos, sík alföldek.

Ezt már érintettem – egy nagy, szabadalt hegyről beszélünk, a legnagyobb sík területe a Paul de Serra fennsík, amely 20 négyzetkilométernél nem nagyobb területű. A platója tele van turbinával, ott jártunkkor erős szél volt, úgyhogy dolgoztak rendesen, délutánra pedig már a felhők is beúsztak, így érdemes korán indulnia annak, aki itt szeretne túrázni.

Kilátás a Pico Grande-ról a Paul da Serra fennsíkra

5. Barátságtalan emberek.

A madeirai emberek nagyon kedvesek, mosolygósak és vendégszeretőek. Az egyik legnagyobb bevételi forrásuk mára az idegenforgalom lett (természetesen a méltán híres bor, csipke, kosár  és a banán export mellett), ezért megbecsülik a vendéget. Egyetlen emberrel találkoztunk, aki nem beszélt angolul – meglepő módon egy banki alkalmazott-, de még a madieirai csöves is angolul kért tőlünk coint a megélhetésre és nem csak betanult szöveg volt, mert beszélgetni is tudtunk vele :) De ugyanúgy beszél a többség németül és az étlapon franciául is fel vannak tüntetve az ételek.

6. Ókori romok.

A szigetet a XV. században gyarmatosították a portugálok (ők adták neki az Ilha de Madeira, vagyis a Fák szigete elnevezést), így különösen csodás régészeti leleteket és ókori romokat itt nem lehet felfedezni, bár az egykori erődök és falak maradványai szép látványt nyújtanak.

Madeirát mindenkinek ajánlom, aki aktív pihenésre vágyik, aki a virágokat szeretné csodálni, annak viszont azt javaslom, az áprilisi-májusi időszakot lőjje be magának, mert a legtöbb virág akkor pompázik :)

TúraJuci szombatját szerették az égiek, pazar időjárással ajándékozták meg azokat, akik úgy döntöttek, szombaton velünk tartanak a rövid, de szép kilátással kecsegtető vártúránkon.

A találkozó fél 10-re volt megbeszélve a csővári polgármesteri hivatal elé, és nem mi érkeztünk elsőnek :) Brúnóék már hintáztak, Eszterék a kocsinál készülődtek, és nagy meglepetésre Peti is beelőzött bennünket, ezt igazi kitüntetésnek éreztem, tudván, hogy számára ez mekkora erőfeszítést jelentett. Szépen lassan becsorogtak a többiek is, mire összeállt a csapat már 20 pár emberi és 8 kutya láb várta, hogy nekivágjunk a menetnek.

A hivatal előtti ligetes játszótéren megejtettünk egy kis játékos bemutatkozást – mi Tomival gyakorlatilag mindenkit ismertünk és nagyon jó érzés volt végigtekinteni a sok kedves ismerősön, akiket a legkülönfélébb helyekről „szedtünk össze”: család, volt vagy aktuális kollégák, barátok, barátok útján szerzett barátok, jógatáborosok, valamilyen korábbi túrán megismert, rég látott túratársak – volt minden, mint a búcsúban (igen, ez a végén be is bizonyosodott! ;) ). Ám pont mivel ilyen sokféle helyről érkeztek, ezért éreztem fontosnak, hogy már az elején kialakuljon valamilyen kapcsolódás az emberek között. A feladat annyi volt, hogy három, magunkra jellemző dologgal minden emberhez menjünk oda egyenként és mutatkozzunk be egymásnak. Egy nagy méhkas alakult ki társalgó emberekkel és a játék olyan jól sikerült, hogy gyakorlatilag le kellett lőnöm őket, mert úgy belelendültek a beszélgetésbe, hogy észrevétlenül reppent az idő tova :D Ezúton is hála és köszönet a nyitottságukért :) A második ismerkedős játékban különböző szempontok (pl. lakóhely, milyen zenét szeretsz stb.) kellett csoportokba rendeződniük – itt sikerült beletrafálnom egy olyan pillanatba, amitől rendesen meghatódtam :) A többi egyelőre titok, nem az én tisztem világgá kürtölni :)

Miután jól bemelegedtünk egymás megismerésébe, elindultunk a vár felé. Körtúrát terveztünk és nem ugyanazon az útvonalon szerettünk volna visszajönni, ezért a szántóföld felé vettük az irányt, ami már a mi jól bejáratott útvonalunk is egyben. A szántóföldig azonban két megállónk is volt a faluban, és egyik sem presszó: az első a Csővár térképnél, ahol megnéztük, hova is tartunk, a második pedig egy lakóháznál, amelyet a 19-20. század fordulóján építettek, aztán felújítottak, mostanra pedig az eredeti építészeti irányvonalat megtartva modernizáltak. Az ott lakó hölgy nagyon kedvesen felajánlotta, hogy nézzünk körül odabent – le a kalappal a ház és a hölgy előtt is :)

Lassan elértük a falu határát, már igen-igen jóidő volt, ezért egy szerelékigazítás és öltözék-könnyítés okán pár percet cihelődtünk. Rövid késbemutató után folytattuk az utunkat a szántóföld mellett.

A csapat meglehetősen szétszakadt, így Pepe újabb sárban lubickolós mutatványát csak azok látták, akik legelöl voltak :D Az út szélén emelkedő magaslesre a gyerekeken kívül csak Attila kapaszkodott fel, pedig a kilátás onnan is igen szép volt az egyre színesedő erdőben.

Eredetileg úgy terveztük,  hogy átvágunk a szántóföldet keresztező úton, de hiába haladtunk előre, az út nem jött közelebb, én pedig elkezdtem kételkedni, hogy ott van-e most egyáltalán… Tomi elvágta a gordiuszi csomót – nekivágtunk toronyirányt az erdő szélének…

Pár száz méter után természetesen megláttuk a mellettünk futó utat is, akkor már igazából mindegy volt, nekünk is, és a repcének is :) Volt 3 gyerekünk, ebből kettő folyamatosan rohangált előre és láthatóan igen jól érezték magukat, a harmadik apa nyakában utazva, cumival a szájában figyelte az eseményeket. A két kutya, Mandarin, a vizsla és a mi Pepénk, egymást elfogadva, de egymással nem különösebben foglalkozva a saját stílusukban teljesítették a várhatót: Mandarin főleg Niki körül sündörögve, Pepe árkon-bokron-tökön-paszulyon keresztül, magát szétrohangálva nyargalt ide-oda az emberek között.

Mire beértünk az erdőbe, nagyon jó kis beszélgetések kezdtek kialakulni – pont jókor jött az emelkedő J Mire felértünk a várhoz vezető útelágazáshoz, szép piros pofikat lehetett látni mindenütt és nem csak a napsütés miatt :)

Az első utunk a sziklákhoz vezetett, hogy kilátást csenjünk és kicsit megpihenjünk, szendvicsezzünk :) Olyan voltunk, mint a gyíkok, és csak ültünk, napoztunk, ettünk, beszélgettünk, nevettünk, kínálgattuk egymást a portékáinkból és előkerültek a távcsövek is– ezt hívják idillnek :)

A rövid pihenő után folytattuk az utunkat a várhoz, alig 25 perc múlva el is értük a bázist :) Sokan nem voltak még itt, és a vár falu felőli oldalán különösen jólesett a szélcsendes, napsütéses idő a panorámával, úgyhogy itt megint eleresztettük egy kicsit magunkat. Van valami megnyugtató abban, hogy csak ülünk a sziklákon és bambulunk ki a fejünkből :)

Nem is esett túl jól a többségnek visszamenni a vár elé a szalonnasütögetős helyre, amelyet ráadásul befoglaltak. Természetesen ez nem volt akadály, építettünk mellé egy másik tűzrakóhelyet, és nekiindultunk fát és nyársnak valót gyűjteni a vár körül. Határozottan állíthatom, a mi tűzrakóhelyünk a végén sokkal csinosabb is lett, mint az eredeti :)

Bevallom, kegyetlen voltam, de a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve (aki összegyűjti, hány közhellyel élek ebben a bejegyzésben, TúraJuci bögrét nyer) : mielőtt nekiállhattak volna sütögetni, elővettem a szpesöl edisön Túrajuci kvízt, és négy csapatba rendeződve kérdések bombafelhőjében találták magukat az ártatlan, túrázni vágyó népek. Voltak villámkérdések, tippelős játék, várfelismerés, gyűjtőfeladat – ismét hatalmas köszönet és gratula a résztvevőknek, nagyon ügyesen, aktívan és kreatívan játszottunk egy jót! A négy csapat, csak hogy megmaradjon az idők végezetéig az emlékük: Fekvőrendőrök, Négyek, Egy húron pendülők és a Villámcsapat. A játékot az Egy húron pendülők nyerték meg, de a dicsőség mindenkié :)

A végére mindenki nagyon éhes lett, így pont jól jött, hogy a másik tűzrakótól időközben elmentek, de a tüzet meghagyták nekünk, így két tűznél tudtuk sütögetni a pogácsánkat. A szabad rablás itt is játszott, csokik, kolbászok, sajtok, csípős szósz, mustár – gyakorlatilag minden körbe-körbe járt, és hol itt, hol ott lehetett fekvő emberbe botlani :) Pepe valamiért nem kívánta a száraz tápot, amit energia utánpótlásnak hoztam fel, ellenben a lepottyant kolbászokat szívesen feltakarította. Hálisten. Egy szónak is száz a vége: igen kellemeset ebédeltünk és napoztunk, ismét :)

A kellemes pihenésünket csak az időnként felbukkanó cross motorosok zavarták meg a motorzajjal és a bűzzel. Többen is jöttek, több turnusban, holott az erdőben egyébként tilos ez a jármű.. nagyon bosszantóak voltak.

Visszaindulás előtt mindenki megkapta a túrán való részvételért járó TúraJuci emléklapot, és egy kis édességet, majd nekivágtunk az ismerős úton leereszkedni a faluba. Annyi változtatást vittünk csak a dologba, hogy lefele menet végig a piros vár jelzést követtük.

Matyi vitt egy kis csavart azért a történetbe, még korábban meglátott egy piros túrajelzést viselő kivágott rönköt, azért visszaszaladt és cipelte végig az úton. Így saját túrajelzése is lett és boldogan mesélte, milyen díszt fog magának készíteni és hogy mostantól biztosan sosem fog eltévedni :)

A faluba érve szolid majális hangulat fogadott bennünket: a kocsmával szemben kész vurstli várt minket, a gyerekek fel is szálltak a körhintára, néhányan  sörért tértek be a presszóba, a többiekkel pedig leültünk a park közepén egy utolsó kis lazulásra, hogya  késő délutáni napon még egy kicsit együtt legyünk a nap lezárásaként.

Aztán szépen lassan mindenki készülődött és hazaindult – egy szűk kör még Erdőkertesen folytatta velünk a levezetést, sőt, akadt, aki másnap reggelig élvezte a vendégszeretetünket :)

Egy dolog teljesen biztos: ha kívántam volna sem sikerülhetett volna jobban ez a nap. Ragyogó időben, csupa kedves, mosolygós emberrel, nagyon jóízűeket beszélgetve, túrázva, játszva telt az egész kirándulásunk! Tele vagyok hálával és egy kicsit izgulok is: úgy érzem, sikerült magasra tenni a lécet, és nagyon bízom benne, hogy a következő TúraJuci túra alkalmával sikerülni fog visszahozni valamit ennek a túrának a jókedvéből és kedvéből :) Köszönöm szépen!!!

A képek Laci, Viktor és Tomi szerzeményei :)

Tavaly már jártunk Ausztriában Prabichl-ben túrázni (Tomi Gabesz legénybúcsújának köszönhetően kétszer is), és a hely annyira megfogott bennünket, hogy idén már társaságot is hívtunk magunkkal, hogy megosszuk a hegyek élményét a barátainkkal is.

A tavalyi túra emlékétől persze azóta sem tudtunk szabadulni: részemről életem legmegerőltetőbb túráját sikerült abszolválni a 18km hosszú, 1800m szintemelkedést és csökkenést magában foglaló úttal, amelyet egy olyan egyszerű mondattal indítottunk az Eisenerzer Reichenstein 2156m magas csúcsán a jól megérdemelt mászás utáni pihenésünket töltve, hogy „ de jól néz ki az a  kis tengerszem ott lent, menjünk,nézzük meg”. Térkép nem volt nálunk, de itt nagyon eltévedni nem lehet – tévedni igen, sikerült teljesen megkerülnünk a masszívumot, miközben leereszkedtünk a tengerszemhez, majd a hegyet a másik oldalról újra megmászva és kerülve visszatérni a faluba. Tiszta amatőrnek éreztem magunkat... :)

Az elindulás még fenyők között, a háttérben a Polster :)

Gerinc

A gerincen haladva jobbunkon végig a bánya látványa kísért minket

Valahogy így :)

Pihenő a csúcson, és egyszer csak...

Ó de szép, menjünk le, nézzük meg...

Nincs mit szépíteni, bőgve roskadtam le, mikor tudatosodott bennem, mennyi van még hátra, hogy „én csak azért jöttem, mert jól akartam magam érezni”, de Tomi olyan motivációs hegyi beszédet tartott, hogy nem lehetett nem felkelni és továbbmenni. Hogy pontosan miket mondott, arra nem emlékszem, már fél óra múlva sem tudtam volna visszamondani, de hatott és ennyi szeretetre nem lehet más a válasz, mint hogy az ember összekaparja a morzsáit.

És persze ismét olyan élményeket sikerült szerezni, amelyek csak azoknak adatnak meg, akik hajlandóak elindulni.  Találkoztunk „Dachstein, Dachstein über alles”-t teli torokból üvöltve éneklő néger túrázóval , megtaláltuk egy szembejövő túrázó osztrák nyugdíjas objektív sapkáját, aki cserébe a hüttében ingyen kört ígért nekünk, és sikerült egy igazi alpesi képeslap szereplőivé válnunk, mikor a hüttének nagy jóindulattal nevezhető kis hegyi házban a bérlő szőke, fonott hajú unokája elhúzta a nótánkat a tangóharmonikájával. Még soha nem féltem úgy tehenektől, mint ezen az úton: legalább ötvenen állták el az utunkat, a nyakunkban lévő csengő hangja olyan koncertet adott, mintha Tibetben lennénk, de azok a merev pillanatások és óriási testek lefagyasztottak és mindenféle kerülő úton tudtuk csak elhagyni őket, miközben Tomi azzal nyugtatott, hogy ne féljek, mert azt megérzik és nekünk jönnek... Ez nyilván bevált és utána nem rettegtem... a tehén igenis félelmetes és nagy.

Igen, az a színes foltocska én vagyok!

Sokat kellett menni, hogy ekkorának lássuk, és az emberek a vízben még mindig parányiak

A hütte!

Vértehenek. A többi nem fért a képre.

Ha ezt a plusz kört nem számoljuk bele, az Eisenerzer Reichenstein  kellemesen teljesíthető túra fantasztikus kilátást ígérő csúccsal és habzó sörrel a végén :) Hétvégén nagyon népszerű, viszonylag könnyen elérhető (kondiciótól függően)  3 órás szintidejű folyamatos emelkedéssel. A látvány végig lenyűgöző, a gerincre való felkapaszkodás után az eisenerzi bányát figyelhetjük folyamatosan, a távolban pedig egyre magasodó hegyek soksága, míg a hátunk mögött a Polster figyeli, ahogy egyre feljebb jutunk. Kalandosabb természetűek a gerincen választhatnak egy kicsit technikásabb, vaslépcsőkön és dróttal biztosított szakaszt is a csúcstámadás előtt, de a normál úton való feljutás is ugyanannyi időt vesz igénybe. Mi imádtuk, a mászás minden izzadságcseppével és könnyével együtt.

Gyönyörködés

Eisenerzer Reichenstein és a hüttéje

A túra és egyben az én végem

Nem véletlen, hogy idén júniusban visszatértünk, de immár barátok társaságában, hogy velük is megosszuk a „könnyített” menetet, értsd a normál fel-le túrát tengerszem nézegető spontán ötletek nélkül.

Mi egy nappal hamarabb kiértünk Ottóval, így volt lehetőségünk még egy napot a hegymászkának szentelni, a tavaly kihagyott Polsternek hármasban indultunk neki. A sejtelmes hangulatú fenyőerdőből kibukkanva megkaptuk a kilátást, amely utána végigkísért minket a csúcsig. Újabb szögből csodálhattuk meg a bányát, és végre tudjuk, milyen a zeller hang :) A Polster valamivel alacsonyabb, mint a Reichenstein,  „csak” 1911m, ráadásul van könnyítés, ha valaki nem vállalkozik önerőből a csúcskilátásra, akkor az egész évben működő ülőlifttel is felcsalhatja magát. Természetesen ez nálunk szóba sem jöhet, hol maradna a mászóbecsület :)

Pihi a hegyoldalban

Kilátásunk

Zellerhang!

A csúcson!

A jól megérdemelt csúcscsoki elfogyasztása után Ottó visszatért a házba – hiába, egy izraeli telefonkonferencia is tud olyan izgalmas lenni, mint a magashegyek, ja, nem :) -, mi pedig Tomival folytattuk az utunkat a Vordenberger Grismauer (2014) csúcsa felé. Lehettem volna lelkesebb, de  előbb le kellett ereszkednünk egy kis völgybe, aztán újra fel a csúcsra, csúcs pedig olyan meredeknek tűnt és olyan magasnak, hogy nem teljesen őszintén mosolyogtam Tomira. Mindenesetre nem hagytam volna ki :)

Tehát itt vagyunk és oda megyünk... Az éles szeműek kiszúrhatják a miniatűr keresztet a csúcson.

A Polsterről kb. 1,5 óra alatt értünk el a következő kereszthez, és nagyon is megérte megerőltetni az arcizmaimat és a testemet: végig sziklás terepen, kisebb-nagyobb görgetegek és kisebb-nagyobb hófoltok közt, a legvégén pedig meglehetősen kitetten mászva értünk a csúcsra, ahol még külön bejegyezéssel is megörökítettem az ottjártunkat. Ezt a csúcsot egyben tanulsággal is zártuk: pár száz méterre a nyeregtől juthattunk volna el a TAC Spitze lábához, ahonnan könnyebb klettersteig úton még egy csúcsot zsebre rakhattunk volna, de nem hoztunk felszerelést, anélkül pedig fostos vagyok, úgyhogy ez egyenlőre bakancslistán maradt, de többé nem indulunk el ferrata szett nélkül. Így sem volt okunk panaszra, sőt, kivéve, hogy egy nyugdíjas 70 év körüli osztrák házaspár megint olyan csúnyán kenterbe vert a tempójukkal, hogy megint megfogadtam, hogy többet és kitartóbban kell edzenem, ha hazamegyünk...

Fel-fel

TAC Spitze

És egy kis júniusi hógolyózás is belefért :)

Az itt már nem is olyan miniatűr kereszt mellett

Le-le

Innentől már kedves ereszkedés lett volna a túra hazáig – ha lett volna annyi eszem, hogy körmöt vágok indulás előtt. Ismét egy amatőr húzás, gratula, a lejtmenetben elég kellemetlenül érezte magát a lábam egy idő után. Hálisten a Leobnerhüttében az Almdudler és egy kis lábmasszázs sokat dobott a fájdalomcsillapításon, hogy utána kb. 1 óra alatt kényelmesen visszaérjünk a szállásunkra.

Ami jár, az jár :)

Ha valaki ezt a túrát célozná meg,  a ritkábban túrázók inkább csak a Prabichl-Pölster-Leobnerhütte-Prabichl útvonalon menjenek, akik bírják, azok nyugodtan vágjanak neki a Grismauernek és a TAC-nak is, nem fogják megbánni :)

Este megérkeztek a többiek, így másnap velük kiegészülve vágtunk neki újra a Reichenstein-nak, hogy ezúttal a társasággal, a társaságért másszuk meg a csúcsot :) Ez viszont már egy másik bejegyzés lesz.. :)

( A fotók, mint minden bejegyzésben szinte, Tomi csodás képei :) )