Tavaly már jártunk Ausztriában Prabichl-ben túrázni (Tomi Gabesz legénybúcsújának köszönhetően kétszer is), és a hely annyira megfogott bennünket, hogy idén már társaságot is hívtunk magunkkal, hogy megosszuk a hegyek élményét a barátainkkal is.

A tavalyi túra emlékétől persze azóta sem tudtunk szabadulni: részemről életem legmegerőltetőbb túráját sikerült abszolválni a 18km hosszú, 1800m szintemelkedést és csökkenést magában foglaló úttal, amelyet egy olyan egyszerű mondattal indítottunk az Eisenerzer Reichenstein 2156m magas csúcsán a jól megérdemelt mászás utáni pihenésünket töltve, hogy „ de jól néz ki az a  kis tengerszem ott lent, menjünk,nézzük meg”. Térkép nem volt nálunk, de itt nagyon eltévedni nem lehet – tévedni igen, sikerült teljesen megkerülnünk a masszívumot, miközben leereszkedtünk a tengerszemhez, majd a hegyet a másik oldalról újra megmászva és kerülve visszatérni a faluba. Tiszta amatőrnek éreztem magunkat... :)

Az elindulás még fenyők között, a háttérben a Polster :)

Gerinc

A gerincen haladva jobbunkon végig a bánya látványa kísért minket

Valahogy így :)

Pihenő a csúcson, és egyszer csak...

Ó de szép, menjünk le, nézzük meg...

Nincs mit szépíteni, bőgve roskadtam le, mikor tudatosodott bennem, mennyi van még hátra, hogy „én csak azért jöttem, mert jól akartam magam érezni”, de Tomi olyan motivációs hegyi beszédet tartott, hogy nem lehetett nem felkelni és továbbmenni. Hogy pontosan miket mondott, arra nem emlékszem, már fél óra múlva sem tudtam volna visszamondani, de hatott és ennyi szeretetre nem lehet más a válasz, mint hogy az ember összekaparja a morzsáit.

És persze ismét olyan élményeket sikerült szerezni, amelyek csak azoknak adatnak meg, akik hajlandóak elindulni.  Találkoztunk „Dachstein, Dachstein über alles”-t teli torokból üvöltve éneklő néger túrázóval , megtaláltuk egy szembejövő túrázó osztrák nyugdíjas objektív sapkáját, aki cserébe a hüttében ingyen kört ígért nekünk, és sikerült egy igazi alpesi képeslap szereplőivé válnunk, mikor a hüttének nagy jóindulattal nevezhető kis hegyi házban a bérlő szőke, fonott hajú unokája elhúzta a nótánkat a tangóharmonikájával. Még soha nem féltem úgy tehenektől, mint ezen az úton: legalább ötvenen állták el az utunkat, a nyakunkban lévő csengő hangja olyan koncertet adott, mintha Tibetben lennénk, de azok a merev pillanatások és óriási testek lefagyasztottak és mindenféle kerülő úton tudtuk csak elhagyni őket, miközben Tomi azzal nyugtatott, hogy ne féljek, mert azt megérzik és nekünk jönnek... Ez nyilván bevált és utána nem rettegtem... a tehén igenis félelmetes és nagy.

Igen, az a színes foltocska én vagyok!

Sokat kellett menni, hogy ekkorának lássuk, és az emberek a vízben még mindig parányiak

A hütte!

Vértehenek. A többi nem fért a képre.

Ha ezt a plusz kört nem számoljuk bele, az Eisenerzer Reichenstein  kellemesen teljesíthető túra fantasztikus kilátást ígérő csúccsal és habzó sörrel a végén :) Hétvégén nagyon népszerű, viszonylag könnyen elérhető (kondiciótól függően)  3 órás szintidejű folyamatos emelkedéssel. A látvány végig lenyűgöző, a gerincre való felkapaszkodás után az eisenerzi bányát figyelhetjük folyamatosan, a távolban pedig egyre magasodó hegyek soksága, míg a hátunk mögött a Polster figyeli, ahogy egyre feljebb jutunk. Kalandosabb természetűek a gerincen választhatnak egy kicsit technikásabb, vaslépcsőkön és dróttal biztosított szakaszt is a csúcstámadás előtt, de a normál úton való feljutás is ugyanannyi időt vesz igénybe. Mi imádtuk, a mászás minden izzadságcseppével és könnyével együtt.

Gyönyörködés

Eisenerzer Reichenstein és a hüttéje

A túra és egyben az én végem

Nem véletlen, hogy idén júniusban visszatértünk, de immár barátok társaságában, hogy velük is megosszuk a „könnyített” menetet, értsd a normál fel-le túrát tengerszem nézegető spontán ötletek nélkül.

Mi egy nappal hamarabb kiértünk Ottóval, így volt lehetőségünk még egy napot a hegymászkának szentelni, a tavaly kihagyott Polsternek hármasban indultunk neki. A sejtelmes hangulatú fenyőerdőből kibukkanva megkaptuk a kilátást, amely utána végigkísért minket a csúcsig. Újabb szögből csodálhattuk meg a bányát, és végre tudjuk, milyen a zeller hang :) A Polster valamivel alacsonyabb, mint a Reichenstein,  „csak” 1911m, ráadásul van könnyítés, ha valaki nem vállalkozik önerőből a csúcskilátásra, akkor az egész évben működő ülőlifttel is felcsalhatja magát. Természetesen ez nálunk szóba sem jöhet, hol maradna a mászóbecsület :)

Pihi a hegyoldalban

Kilátásunk

Zellerhang!

A csúcson!

A jól megérdemelt csúcscsoki elfogyasztása után Ottó visszatért a házba – hiába, egy izraeli telefonkonferencia is tud olyan izgalmas lenni, mint a magashegyek, ja, nem :) -, mi pedig Tomival folytattuk az utunkat a Vordenberger Grismauer (2014) csúcsa felé. Lehettem volna lelkesebb, de  előbb le kellett ereszkednünk egy kis völgybe, aztán újra fel a csúcsra, csúcs pedig olyan meredeknek tűnt és olyan magasnak, hogy nem teljesen őszintén mosolyogtam Tomira. Mindenesetre nem hagytam volna ki :)

Tehát itt vagyunk és oda megyünk... Az éles szeműek kiszúrhatják a miniatűr keresztet a csúcson.

A Polsterről kb. 1,5 óra alatt értünk el a következő kereszthez, és nagyon is megérte megerőltetni az arcizmaimat és a testemet: végig sziklás terepen, kisebb-nagyobb görgetegek és kisebb-nagyobb hófoltok közt, a legvégén pedig meglehetősen kitetten mászva értünk a csúcsra, ahol még külön bejegyezéssel is megörökítettem az ottjártunkat. Ezt a csúcsot egyben tanulsággal is zártuk: pár száz méterre a nyeregtől juthattunk volna el a TAC Spitze lábához, ahonnan könnyebb klettersteig úton még egy csúcsot zsebre rakhattunk volna, de nem hoztunk felszerelést, anélkül pedig fostos vagyok, úgyhogy ez egyenlőre bakancslistán maradt, de többé nem indulunk el ferrata szett nélkül. Így sem volt okunk panaszra, sőt, kivéve, hogy egy nyugdíjas 70 év körüli osztrák házaspár megint olyan csúnyán kenterbe vert a tempójukkal, hogy megint megfogadtam, hogy többet és kitartóbban kell edzenem, ha hazamegyünk...

Fel-fel

TAC Spitze

És egy kis júniusi hógolyózás is belefért :)

Az itt már nem is olyan miniatűr kereszt mellett

Le-le

Innentől már kedves ereszkedés lett volna a túra hazáig – ha lett volna annyi eszem, hogy körmöt vágok indulás előtt. Ismét egy amatőr húzás, gratula, a lejtmenetben elég kellemetlenül érezte magát a lábam egy idő után. Hálisten a Leobnerhüttében az Almdudler és egy kis lábmasszázs sokat dobott a fájdalomcsillapításon, hogy utána kb. 1 óra alatt kényelmesen visszaérjünk a szállásunkra.

Ami jár, az jár :)

Ha valaki ezt a túrát célozná meg,  a ritkábban túrázók inkább csak a Prabichl-Pölster-Leobnerhütte-Prabichl útvonalon menjenek, akik bírják, azok nyugodtan vágjanak neki a Grismauernek és a TAC-nak is, nem fogják megbánni :)

Este megérkeztek a többiek, így másnap velük kiegészülve vágtunk neki újra a Reichenstein-nak, hogy ezúttal a társasággal, a társaságért másszuk meg a csúcsot :) Ez viszont már egy másik bejegyzés lesz.. :)

( A fotók, mint minden bejegyzésben szinte, Tomi csodás képei :) )