Pepe, az 5 hónapos amstaff kiskutya január óta élt két kétlábú gazdájával és két négylábú barátjával az erdő mellett. A gazdikat már nagyon jól betanította, hogy rendszeresen kapjon tőlük enni, elvigyék sétálni, simogassák és játszanak vele, ha ehhez van kedve, és néha kegyesen bebújt melléjük az ágyba, amikor reggel ébredeztek és látszott rajtuk, hogy hozzá akarnak bújni kicsi, szőrös, babakutya szagú, esetlen testéhez. Cserébe igyekezett a kedvükben járni, megjutalmazta őket sok-sok kutya puszival, és ha félelmükben a nevén szólították, és magukhoz hívták, mindig visszaszaladt, hogy megnyugtassa őket. Mivel látta, hogy hiába olyan magasak és hiába ehetnek mindig annyit, amennyit csak akarnak, mégis védtelenek, ezért ha veszélyt érzett, ugatással próbálta őket figyelmeztetni, hogy bújjanak el, amíg ő elhárítja a bajt.

Két négylábú barátját, Foltit és Rudit nagyon hamar megszerette. Folti, a francia bulldog eleinte nagyon nagynak tűnt, de ahogy telt-múlt az idő, Pepe azt vette észre, hogy Folti egyre kisebb, és egyre jobban le kell hozzá hajolnia, ha játékból vagy bosszantásból meg akarja csipkedni a nyakát. Bár ezt az „összemenést” nem nagyon értette, de elfogadta, és mikor már úgy tűnt könnyebbnek, inkább lefeküdt a hátára és földszintes játékot játszott a kis, hörgős Foltossal. Rudi, a bullterrier, nagyon sok mindenre megtanította: tőle leste el, hogyan kell nyomban a gazdik ölébe mászni, ha azok leülnek a földre, tőle látta, hogy ha a gazdik egy konyha nevű illatos helyen tevékenykednek, akkor érdemes a lábuk mellett körözni, mert előbb-utóbb véletlenül lepottyanhat egy finom falat (bár azt mindig furcsállotta, miért botlanak meg benne, hiszen ha ő látja őket, akkor a gazdiknak is látnia kellene őt), és Ruditól tanulta meg azt is, hogyan kell a kötél végét a szájba véve jó erősen megrázni és morogni hozzá, hátha az ellenfél feladja a harcot.

A napok boldogan, nyugodtan teltek, néha a gazdik beültették egy zajos, guruló dobozba, ahol nagyon jókat tudott szundikálni, és amikor felébredt, mindig valami új, idegen szagokkal teli helyen találta magát, ahol nagyokat szaladgált az erdőben, míg a gazdik néha szuszogva, mászva haladtak előre egész nap. Időnként Rudi és Folti is velük tartott, ilyenkor még boldogabb volt, és örömmel futott versenyt Rudival, ki ér előbb a gazdikhoz, ha azok megint elrikkantják a nevüket.

Egy borongós reggelen újra érezte a levegőben a közelgő kirándulás illatát. A gazdik jószagú dolgokat tömködtek a hátukon hordott zsákba, aggódva kémlelték a felhőket az égen, és kirándulós ruhákba bújtak. Beigazolódott a sejtése, hamarosan újra a hangos, guruló dobozban találta magát. Először kicsit panaszkodott, hogy Rudi és Folti nem tarthat velük, megrezegtette a hangszálait, hogy a gazdik észrevegyék, mennyire nem ért egyet az eljárással, de aztán a halk duruzsolás és puha pokróc megnyugtatta, ezért úgy döntött, inkább elszundikál.

Az út a szokottnál hosszabb volt, így megörült, amikor megálltak és kicsit kimászhatott a fűre. A rövid szaglászás után tovább folytatták az útjukat, Pepe pedig újra behunyta a szemeit. Egy focipályán ébredt fel, és ha ébren lett volna és tudott volna olvasni, tudta volna, hogy megérkeztek Kislődre. Kislőd – és Pepe ezt nem tudhatta – a Bakony lábánál fekszik egy gyönyörű völgyben, és ezen a napon – és ezt Pepe hamarosan már tudta -, egy kutyás teljesítménytúra induló és célállomása volt egyben.

Ahogy kiszálltak az autóból, a gazdik őt is felszerelték egy zsákkal. Nem volt kényelmetlen, és különösebben nehéz sem, már sétált benne korábban is Tomi gazdival. Ahogy egy asztalhoz tartottak, már több másik kutyát is látott, kicsit körbeszaglászta őket, aztán nyugodtan megvárta, amíg a gazdik fura embernyelven beszélgetnek, hogy aztán a nyakába egy kis sárga selyemszalagot kössenek és  egy papírral a kezükben elinduljanak a sétára a sportpálya mellett.

Pórázon haladtak vele kifelé a faluból, néha hátratekintgetve a völgyből kiemelkedő templomtoronyra.

A felhők már szétoszlottak az égen, a Nap halványan derengett le rájuk, és Pepének nem kellett attól tartania, hogy vizes lesz a bundája az esőtől. Kényelemes tempóban gyalogoltak a betonút bal oldalán egészen addig, amíg egy híd alatt áthaladva a Sobri Jóska kalandpark bejárat előtt két nagyon kedves hölgyhöz nem értek. Nagyon kedvesek, mert Pepe alig ért oda, máris finom falatokat kapott tőlük. Elővette kedvenc fegyverét: leült és a tőle telhető legcukibb nézéssel kezdte szuggerálni a pontőröket: a tapasztalat szerint a kétlábúak ettől mindig elolvadnak és további finom falatokkal szokták jutalmazni – egy plusz falatot sikerült is kicsikarni így magának, de aztán muszáj volt továbbindulni.

A gazdik itt végre szabadon engedték, nem volt többé a póráz kötöttsége, lehetett menni szaglászni! Kis vadászházak mellett haladtak el a murvás úton, hogy lassan beérjenek az erdőbe. Most már nem kellett figyelni a felhőket, a Nap már hétágra sütött.

Útközben kisebb-nagyobb csapatok mellett haladtak el, Pepe póráz nélkül, kedvesen megszaglászta az ismeretleneket, aztán futott tovább a gazdik után. Az út egyik felén hatalmas, kidöntött fatörzsek hevertek: Tomi gazdi felmászott és Pepét is maga után hívta, Pepe csak egy percig tétovázott, máris szökellt fel törzsekre. A hátizsák kicsit már kezdte zavarni, de hiába nyüsszentett egyet-kettőt, a gazdik nem engedelmeskedtek neki és nem vették le róla, amíg a következő ellenőrző pontra nem értek.

Egy csodaszép réten várta őket az újabb jutalomfalat: itt már nem csak Pepét, a gazdikat is megkínálták, igaz, őket almával. Hogy ezt kényelmesen elfogyasszák, leültek egy padra és figyelték az érkező kutyusokat.

Egy kisebb társaság Pepéhez hasonló staff kutyusokkal pihent meg, a barátkozás után Pepe tovább is ment. És egyszer csak megtörtént a baj…

Már az úton idefelé is találkoztak két agárral, az ő gazdijaik akkor félrehúzódtak a két kutyával. Most ideértek, és a vidáman és kíváncsian az asztal körül szaladgáló Pepe egyszer csak az agárhoz ért. Egy pillanat műve volt: az agár, amely magasabb volt, mint Pepe valaha lesz, lehajolt, a fogai közé fogta a testét és megrázta... A gazdi már csak a vinnyogást és a morgást hallotta, aztán látta, ahogy az agarat a gazdája elrángatja a kiskutyáról. Pepe megijedt és a tőle másfél méterre ülő gazdik lábához szaladt és leült. Nem nyüszögött, nem sírt, csak nézett, nagy szemekkel a gazdikra: „Most én csináltam valami rosszat? Mi történt?” Az agár gazdája bocsánatot kért, de mivel Pepén semmit nem látszódott a  megilletődöttségen kívül, a gazdik is nyugodtak maradtak. De csak egy darabig… Elindulás után Tomi gazdi szólt Judit gazdinak, hogy azért ez a támadás nem múlt el nyom nélkül, Pepének vérzik az oldala. Éppen elhaladtak az agarak mellett – Pepe már nem volt megilletődve, megint odament volna, de a gazdik visszaparancsolták, viszont elhaladva már jól látszódott a véres kis oldala. Judit gazdi most ijedt meg igazán…

Tomi gazdi kicsit alaposabban megnézte a sebet és megbeszélték, hogy a célba állatorvost hívnak, hogy Pepe megfelelő kezelést kapjon. Pepe vidám volt, futkosott, szaglászott, semmi jelét nem adta, hogy fájna neki a sebesülés vagy nem érezné már jól magát – nem értette, a lány gazdi szeméből miért folyik az a vizes valami és miért néz olyan aggódóan, szomorúan, hogy végül Tomi gazdinak komolyan el kellett beszélgetnie vele arról, hogy ezek az érzések nem segítenek Pepének, aki ráadásul szemmel láthatólag  nem is igazán szorul segítségre, és láthatóan „kilyukasztott” bőrrel is éppen olyan jól érzi magát, mint a harapás előtt, sőt, jobban, hiszen lekerült róla a hátizsák.

Útközben néhány tétovázó túrázót segítettek irányba állni, és lassan elértek egy kerítés széléhez Úrkút mellett.

Az előttük haladók határozottan jobbra kanyarodtak, Judit gazdi tétovázott. Az itiner és a térkép szerint nem az a helyes irány, nekik balra kell tartaniuk. Tomi gazdi mindig bízott a lányban és teljesen ráhagyatkozott, így elindultak balra, ahol egy szembejövő túrázó és a vele tartó tacsi megerősítették, hogy ez a helyes irány, ez az út vezet Úrkútra. Úrkútra érve újabb kis csapatot láttak a falu felé indulni – de megint szembementek az árral, és megint jól döntöttek, a gazdik a helyes úton jártak és pár perc múlva elérték a 3. ellenőrzőpontot.

Első dolguk a pontőr kikérdezése volt: elmesélték Pepe kalandját, és megkérdezték, van-e állatorvosi ellátás a célban. Mivel pontőr nem tudott válaszolni, telefonon kért segítséget, és megtudták, hogy ilyen nincs, legközelebb Ajkán vagy Veszprémben van ügyeletes állatorvos. Szerencsére Pepe továbbra életvidám és szófogadó kiskutyaként viselkedett, így nem volt kérdés, hogy a túrát végig fogják csinálni.

Pepe kíváncsian szaglászott körbe és amikor a gazdik elindultak egy falépcsőn a mélybe, gondolkodás nélkül és bátran követte őket. Sosem látott még ilyen magas sziklafalakat, de akkor sem ijedt meg, amikor leért a 20-25 méter mély töbör aljába a hűvös, nyirkosabb sziklafalak között.

Az ilyen helyeket „földtörténeti ablaknak” is nevezik, mert az ember felszínalakító munkájának köszönhetően az ásványi anyag kitermelés mellett itt a hegység kialakulásának korai időszakába is be lehet pillantani. Rózsaszínes-sárgás-barnás színű üledékes kőzetek, leginkább mészkő építi fel a Csárdahegyet, ahol az őskarszt található, amely a Bakony 110 millió évvel ezelőtti kiemelkedése és szárazra kerülése után kezdett el karsztosodni. A XX. század első felében kézi erővel bányásztak itt, ennek köszönhetően váltak láthatóvá az ősi formák. 1951-ben védetté nyilvánították ezt a területet, a töbrök, sziklakúpok rendkívül látványossá teszik ezt a szép természeti kincset. Pepe nem is tudta, most micsoda helyen járnak a tappancsai, de mint mindig, nagy érdeklődéssel szaglászott körbe :)

A lépcsőkön való közlekedés Pepének már rég nem volt kihívás, már kiskorában megtanulta, hogyan kell biztonságosan fel-le közlekedni rajta, így félelem nélkül szaladgált fel és néha vissza, míg újra felértek a tetejére. Visszakapaszkodva a gazdik úgy döntöttek, a falu felé kerülnek  egy kicsit, hogy biztosan elkerüljenek egy újabb találkozást az agarakkal – pont akkor csatlakoztak rá a turistaútra, amikor az agarak elhaladtak előttük kb. 20 méterrel, így a terv bevált :) Innentől már a tanösvényt kellett követni egészen Kislődig, kb. a fele út volt vissza a célig.

Az út továbbra is nagyon kellemes volt, igazi szint nem volt benne, így Pepe vágyódó szemmel nézett fel Tomi gazdira, hátha észreveszi, hogy egy kis futás is beleférhet. Miután Tomi az összes cuccát átmálházta Judit gazdira, nekiiramodtak, és Pepe a kis sebes hónaljával boldogan ugrált és rohangált az úton. Széles szekérúton kanyarogtak egy kis emelkedéssel, de a túra  legmagasabb pontját 485m-en erőlködés nélkül, könnyedén érték el. A levegőben medvehagyma illata terjengett, Tomi gazdi sok szép képet készít a virágzó növényről, és Pepe természetesen minden dzsumbujba követte, hiszen a végén még eltéved, vigyázni kell rá!

Bár a fák elrejtették, mégis ki-kibukkant a Bakony déli vonulata a gerincen haladva, az erdő már duzzadt a tavaszi erőtől. Egy tisztább részen Tomi gazdi a földön kezdett kotorászni, Pepe nem tudta, mi lehet olyan érdekes a földön heverő kavicsokban, persze, ő is szereti megrágcsálni őket, amíg ki nem veszik a  szájából, de Tomi gazdi csak kotorászik és mutogatja őket, aztán bele teszi őket a táskájába. Embernyelven valami nummulitest emlegetnek, de Pepének ez semmit nem jelent…

Nemsokára utolértek egy kisebb csapatot, akiket aztán el is hagytak, kivéve Gabit és Bogyót, akik csatlakoztak a hármashoz. Bogyó igazi szerelemgyerek, egy éves kis szuka, hűségesen kutyagolt gazdija mellett. A 4. ellenőrzőponton újabb jutalomfalatban részesültek a kutyusok, Pepe már pontosan tudta, mi következik, illedelmesen ült le, hogy megkapja a finomságokat. A gazdik kitartását cukorkával jutalmazták.

Az egyre jobban elboruló időben Bogyó mellett ügetve érkezett Pepe vissza a Sobri Jóska kalandparkhoz, de most nem előről, hanem hátulról kerülve a parkot, hogy az első ellenőrzőpontnál megismert pontőröktől ismét jutalmat lehessen bezsebelni. A pontőröknek már volt hírük Pepéről, velük beszéltek a gazdik, hol lehet állatorvost találni.

Pepe magasra emelt orrocskája megérezte a levegőben, hogy változás közeleg, és a következő pillanatban egy csepp víz landolt a buksija tetején. Az első cseppet követte még néhány, de még annyira sem vizesítette be, hogy érdemes legyen megráznia magát. A gazdik újra pórázra vették, és széles vasdarabokon vezették keresztül, amelyeket sínnek hívnak, hogy utána újra két pontőrhöz érjenek, akik szokás szerint egy kis csemegével hízelegtek neki. A cseppek itt már elkezdtek sűrűbben potyogni, a gazdik is megálltak és újabb bőrt vettek magukra. Pepe megint elcsodálkozott, milyen furák ezek a kétlábúak, hiszen ez csak finom víz! Az ám, de hirtelen a lába előtt is víz folyt, ráadásul nem is kicsit széles. Pepe erősen elgondolkodott, víz felülről, víz előtte, azért ez már neki is sok… Inkább nem megy sehova! Végül sikerült Judit gazdinak is hasznát venni, néhány kísérlet után felemelte Pepét és átsétált vele a túloldalra. Bogyó és Gabi gond nélkül követték őket :)

Nem sokkal később az út mellett két óriási, fekete állat mellett mentek el, szarvak is voltak a fejükön, azt mondták, ők a bivalyok. Az eső már elállt, így meg tudtak állni gyönyörködni az izmos állatokban.

Innen már csak pár méter volt a falu határa, így nem sokkal később újra ott álltak a rajtnál, ami most már cél volt :) A gazdik büszkén vették át Pepe nevében az oklevelet, amely az első, de biztosan nem az utolsó az életében!

A parkolóban szép fehér amstaff kutya várakozott a gazdijával – a gazdija kérdezte, ő-e  a sérült kutyus? Pepe illedelmesen odament és megmutatta magát, és mivel szimpatikusnak találta a fiatalembert, ezért alaposan körbe is puszilgatta az arcát, míg annak a fehér staffja Tomi gazdi ölében helyezkedett el. Kiderült, hogy a kutyus gazdit keres, és Pepe nagyon remélte, hogy hamarosan olyan boldog falkája lehet, mint amilyen az övé. Lassan elbúcsúztak, és Pepe újra autóba szállt, hogy elinduljon hazafelé.

Élete első teljesítménytúráját könnyedén teljesítette és tudta, ezek után bátran jöhetnek a nagyobb kihívások, hiszen ő is csak egyre nagyobb és erősebb lesz! És legközelebb, mikor már begyógyulnak a sebei és nagy és erős lesz, az agarak jobban teszik, ha nagy ívben elkerülik, mert akkor már nem fog megszeppenve a gazdik lába mögé bújni, ha rátámadnak…. de addig is, szunyókál egy jót a finom, meleg autóban, hogy otthon Rudi és Folti közé bújva mindent elmesélhessen nekik az újabb kalandról :)

Ps. Pepe sebe szépen gyógyul, szépen ki lett tisztítva, másnap pedig az állatorvos is átmosta a sérülést. Most antibiotikumot kap, hogy ne fertőződjön el, de a kedélye, a mozgása és az energiája töretlen :)