Talán véletlen, talán nem, hogy pont akkor, amikor az egyik legkedvesebb barátom hamarosan Biatorbágyon kezd dolgozni, Tomi előállt egy biatorbágyi túra ötletével. Biatorbágy? Túra? Ez nekem nem áll össze, ott autópálya van, és ipari park, na és persze Matuska Szilveszter merénylete. Hogy természeti csodákban is gyönyörködhetnénk arrafelé, erre nemigen gondoltam… Kellemesen csalódtam, és ahogy Kowalsky énekli, egy pillanatra nekünk is megállt az idő Biatorbágynál (1:56) :)

A viadukt aljában parkolunk le, hogy a parkoló melletti kedves kis zöld parkban elfogyasszuk a reggelinket, miközben a hídban gyönyörködünk. A kettős vasúti völgyhíd a Füzes-patak felett ível át, híressé sajnos egy szomorú esemény, Matuska Szilveszter robbantása tette 1931-ben, amikor a robbantás következtében a hídon áthaladó gyorsvonat kisiklott és a mélybe zuhant, 22 ember halálát okozva. (Filmesek figyelmébe: 1982-ben Viadukt címen az eseményről amerikai-magyar-nszk film is készült, az IMDB-n 6,2 – felkerült a megnézendő listámra ;) ).

Mi szeretnénk mielőbb eltűnni az autók közeléből, ezért  ezúttal nem a viaduktot nézzük meg közelebbről, hanem átkelünk a patakon keresztül az út alatti alagúton, hogy rákeveredjünk a piros turistajelzésre. Az átkelést a velünk tartó Pepe élvezi a legjobban, ahogy leérünk a patakhoz, rögtön bele is hasal, hogy a kora őszi nyárban lehűtse magát :) Régebben mindenféle cselt be kellett vetnünk, hogy a egyáltalán vízhez érjen, egy pocsolyától is nyüszögni kezdett, nehogy a vacsa-vacsa lábacskái benedvesedjenek, de szoktatással most már odáig jutottunk, hogy ha vizet lát, a varacskos disznó hozzá képest kezdő strandoló :) Ez különösen akkor előnyös, amikor közvetlenül az autóba szállás előtt talál magának hívogató pocsolyát – szóval most próbáljuk megtalálni ebben is az arany középutat :)

Az alagút végén kibukkanva rögtön meglátjuk a piros túrajelzést – térkép szerint a patak mindkét oldalán fut egy, de mi a lentire találtunk rá hamarabb, így ezen indulunk el. A túráknak mindig ez a szakasza a legkevésbé kedves a számomra: kijutni a településről. Ráadásul tényleg nagyon meleg van, az aszfaltot tűzi a Nap, árnyék az utcákon haladva nemigen ér bennünket, így alig várom, hogy végre elhagyjuk a házakat. Nemsokára meglepetés ér bennünket: elértük a sportpályát! Ez miért meglepetés? A neten talált térkép méretaránya nem volt feltüntetve, most viszont már egyértelműen látszik hogy sokkal kisebbek a távolságok, mint ahogy gondoltuk, így gyorsabban is haladunk :) Örömünkben megegyezünk Tomival, hogy visszafelé igénybe fogjuk venni a pálya szélén lévő vendéglátó ipari egység szolgáltatásait :) 

Innentől már sokkal őszintébben húzódik mosolyra a szám: az Iharos völgyben folytatjuk az utat, jobbunkon a Közép-hegy, a balunkon egy szép erdősáv húzódik.

Sajnos sok árnyékot itt sem lelünk, ezért úgy döntünk, az egyik kis szekérúton felmegyünk az erdőbe – a térkép szerint ez pont a fenti piros turistaútba fut bele, amelyet mi egyébként is kerestünk. Kis emelkedőn haladunk felfelé, míg elérjük az útkereszteződést, ahol a piros a szekérútba fut, így most már pályán vagyunk :)

Egy kaszálóra érve kapjuk meg az első kilátásunkat a Budai-hegységre és az ipari parkra, reméljük, hogy amint magasabbra haladunk, ebből még többet látunk majd.

Hamarosan kicsit erősebb kaptató következik – őszintén szólva, kicsit erősebb is, mint amire számítottunk, van meredeksége, de végül is közel 300m-re kapaszkodunk fel. Meg is jegyzem Tominak, hogy ha ez ember magashegyre készül, itt érdemes lenne edzeni, fel-le rohanni ezen az emelkedőn 10-szer megtenné a hatását a fizikai felkészülésben :)

A térkép hamarosan 360 fokos kilátást ígér, ebből 180 fok teljesül, de így is csodás a panoráma a viaduktra és a városra.

Az ösvény jól követhető, a jelzések szépek, így öröm túrázni :) Nem sokkal a kilátás után megérkezünk a Kő-orrhoz, majd a Négyes- és a Hármas-sziklához. Különleges, szép és váratlan sziklák ezek az erdőben, viszont épp eléggé magasak és kitettek ahhoz, hogy kiülésre hívogassanak bennünket :) Pepét csak pórázzal visszük fel, ügyesen szökell át a kiugró lapos tömbre, Tomi pedig ismét szebbnél-szebb fotókat készít az alattunk elterülő tájról :)

A keskeny turistaúton hamarosan egy táblába botlunk, amely jelzi, hogy a biatorbágyi kaptár köveknél járunk, amelyek védelem alatt is állnak.

Kaptárkövekkel találkoztunk már a Bükkben, de nem tudtuk, hogy Biatorbágy is büszkélkedhet ilyen sziklaalakzatokkal :) Ezeket a fülkéket a legújabb kutatások alapján méhészkedésre használták, bár ez még mindig csak egy, nem bizonyított elképzelés – néhányak szerint kultikus, áldozati célokat szolgáltak. Tény, hogy a legtöbb fülke alkalmas méhcsaládok telepítésére, így méhkaptárként funkcionálhattak. Tomi mutogatja meg nekem, hogyan zárhatták el őket – nagy szerencse, hogy van egy kis tudós a háznál :)

A kaptárkövektől lefelé visz az utunk – morzsalékos, ennek következtében igen csúszós és megint csak igen meredek ereszkedés kezdődik, óvatosan kapaszkodva haladok lefelé, míg Tomi és Pepe szokás szerint lerohannak a hegyoldalon :) Ahogy leérünk, rövid szintezés után kiderül, mire volt jó az ereszkedésünk: hogy újra felmásszunk! Ez a szakasz újabb meglepetés Biatorbágytól. Induláskor még mosolyogtunk, gondoltuk, a tátrai és alpesi túráink után a szintek itt nemigen okozhatnak majd nekünk gondot, de hiba volt tiszteletlenül nekivágni az útnak: szó szerint térdre kényszerít minket az újabb emelkedő, olyan meredek, hogy négykézláb haladok felfelé, ráadásul folyton figyelek, hova lépek, mert itt is olyan morzsalékos, mint az imént lefelé volt.

Felérve szusszanunk egy kicsit, majd egy az erdő mellett tovább haladva a pirosan egy irtáson találjuk magunkat. Egy terepjáró húz el előttünk – nem sokkal később látjuk, hogy etetőanyagot szórnak szét a vadászles körül… Nem lennék az éhes disznók helyében… Az irtás nagyon gazos és fülledt, a parlagfű csak kicsivel alacsonyabb nálunk, már nem csak Tomi tüsszög az allergiától, de Pepe is, az orrára zúduló pollentömegtől sárga színben pompázik a fekete orrocskája. A kilátás azért sok mindenért kárpótol bennünket, ebből a szögből még nem láttuk a Budai-hegységet. Készül néhány szép fotó a hagyásfákról, majd lassan beérünk az erdőbe.

Gyönyörű, telepített tölgyesben találjuk magunkat, míg kiérünk a Hosszúrét oldalába.

Kevéssel később elérjük a műutat, ahol balra fordulva a volt rakétabázis bunkereihez tudnánk menni – nagyon szeretjük és rendszeresen járjuk az ilyen helyeket, de most nincs rá időnk, ezért ezt egy következő alkalomra tartogatjuk, helyette inkább ismét felfelé indulunk egy emelkedőn, melynek a tetején Tomi „száradási szünetet” rendel el :) Mostanra nagyon kellemetlenné váltak a bogarak körülöttünk – igen, nyár van és fülledt meleg, és igen, az erdőben bizony élnek bogarak, nem is kevés, de azért ez most már bosszantó, a fülemből piszkálom ki őket, Pepének rendszeresen ellepik a szemét, úgyhogy győzzük hessegetni őket magunk körül.

Úgy döntünk, nem piroson folytatjuk majd az utat, hanem a pirosba torkolló újabb szekérúton átcsapunk majd a piros keresztre, de a piros kereszt elénk jön: a Bia 25 teljesítménytúra jótékony utóhatása, hogy táblával és felfestéssel jelzik is a piros kereszt útvonalát, így még tanakodnunk sem kell, rögtön át tudunk térni a másik útra. Ennek ellenére vagy ezzel együtt meg kell dicsérjük a térképet, amelyet használtunk. Tomi találta a neten, és nem is számítottunk rá, hogy ennyire megbízható lesz, domborzatban, utakban, egyéb jelölésekben is nagyon jól használható és nagyon jó segítségünk volt egész úton, bárcsak minden turistatérkép ilyen színvonalú lenne!

Hétvégi házak és nyaralók mellett visz el az utunk, ki kutyával, ki másképp próbálja távol tartani a hívatlan látogatókat :)

Amennyire látszik, a panoráma ezekről a telkekről biztosan csodás, de megállapítom, hogy a mi környékünk van legalább ennyire szép, nem cserélném le :)

Az erdőben újabb meglepetés vár minket: egy érdekes löszfal nyúlik be az úttal párhuzamosan futó kis ösvényen, ha nem löszből volna, jó védett kis bivakhely is lehetne :) Továbbhaladva sem maradunk látnivaló nélkül: a dolomitos kőzet kibukkan a talaj alól és kis törpefenyőkkel tarkított érdekességként mutogatja magát. Tomit a Keszthelyi-hegység dolomit bányájára emlékezteti, nézve annak képeit valóban van hasonlóság, csak ez sokkal-sokkal kisebb :)

Elhagyva egy kis pihenőhelyet, amelyet az okos kis térképünk természetesen jelzett, kibukkan előttünk a Nyakas-kő. Gyönyörű látvány, igazi természeti szépség, és adja magát, hogy azonnal rámásszunk!

A talaj, ahogy az út többi részén már megszoktuk, erősen morzsalékos, de hipp-hopp a sziklánál vagyunk, hogy a sziklamászást is gyakoroljuk. Pepe ügyesen mászik – egy darabig. A laposabb részre érve, közvetlenül a nagy szikla aljánál embernyi magas már a lépték. Két másik turista napozik a kisebbik sziklán, mosolyogva nézik, ahogy Tomi megoldja Pepe feljutását, mert ugye arról szó sem lehet, hogy egy túrakutyából ne neveljünk egyben sziklamászó kutyát is:) A nyakörvénél és a bőrénél megragadva (amiből Pepe az égvilágon semmit nem érez és boldog megadással és bizalommal tűri, hogy a gazdi azt csináljon vele, amit akar, csak a közelében maradhasson), felemeli Pepét a sziklára, hogy utána engem is felsegítsen. Még pár lépcsőszerű kapaszkodás és ott is vagyunk a szikla tetején! Mesés a panoráma, látszanak biatorbágyi víztározók, Etyek, és a távolban a Gerecse vonulata.

Gyönyörű hely és nagyon magasan vagyunk! Pepét pórázzal őrizzük és kicsit süttetjük magunkat, mielőtt leindulunk. Lefele hasonló a menet, Pepe bátran jön velünk és egyszer sem bizonytalanodik el. Egy kis hasadékon átpréselve magunkat elindulunk egy lefelé tartó ösvényen, hogy utána a kicsit újra felkapaszkodva a sziklák szélén haladjunk tovább a piroson.

Oldalról nézve is impozáns a szikla, de a mélység is, ami alattunk van, úgyhogy Pepe marad pórázon :)

Az utunk hosszan vezet a sziklák tetején, a Madár-szirten és a Százlépcsőn keresztül, míg újra az erdőbe érünk. Néhány magára hagyott, az enyészetnek adott pince mellett haladunk el, fotótémának ismét remekek, de sajnáljuk,  hogy ezen a szép helyen így pusztulnak a jobb sorsot is látott kis tanyák.

Úgy döntünk, leválunk a pirosról, hogy a patak mentén folytassuk majd az utunkat. A Kutya-hegy és a Turista út találkozása szinte sorsszerű a számunkra :)  

Bár a tervünk jó volt, és a szántóföldön átkelve el is érjük a patakot, de sajnos annyira benőtt és elhanyagolt, hogy esélyünk sincs leereszkedni és így a mellette futó utcában gyalogolunk végig a Viaduktig, ahol Pepe ismét fürdőt vesz :)

Visszaérve megállapítom, hogy helytelenek voltak az előítéleteim a hellyel kapcsolatban: Biatorbágy környéke sokkal szebb és sokkal több látnivalót kínál, mint gondoltam volna. Tökéletes túra kutyával, és már csak az elinduló turistákon múlik, mit és mennyit szeretnének bevállalni, amikor ezeket a csodálatos helyeket szeretnék megnézni. A rövidre tervezett túránk végül közel 25km-es lett megint – szintek, látnivalók, távolság, mindent megkaptunk, amit egy túrától szeretünk megkapni :) Jó volt :)