Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy délelőtt 10 óráig aludtam volna – az erdélyi levegő és az előző napi utazás miatt most mégis sikerül jócskán a napba nyúlva ébredni, Tomival együtt, aki szintén nem a nagy hortyogásokról híres :)

A társaság többi része is nagyjából ebben az időben ébredezik, lent újra kipakoljuk a hűtőt és nekilátunk a reggelinek. Nagyon meleg van és rengeteg a darázs, küzdünk ellenük rendesen. Mivel a hét további részére nem mond túl jó időt a gugli, ezért úgy döntünk, a mai napot szánjuk a fürdőzésre, ki tudja, lesz-e még lehetőségünk rá. Összepakoljuk a fürdőzős felszerelést és bringára pattanunk, hogy lecsorogjunk a zetelaki víztározóhoz, ahol a legközelebbi pancsolási lehetőség van. Ivótól lesuhanunk Zeteváraljára, a kereszteződésnél viszont megtorpanunk – Tomival ma délelőttre jelentkeztünk be a pálinkáért, ezért itt lecsatlakozunk a többiekről, akik jobbra folytatják az utat a víztározóhoz, mi pedig elkanyarodunk balra Zetelaka felé.

Zetelaka a következő falu, 7,2km-re van Zeteváraljától, a Nagy-Küküllő völgyének felső, hegyvidéki szakaszán fekszik. Nevét a monda szerint Zéta királyról kapta, aki itt épített várat magának. Szinte teljes egészében magyarok lakják. „Porból lettünk, fából élünk!”, ez a mondás járja a zetelaki székelyek között, hiszen az itt lakók nagyrészt famegmunkálásból élnek, a zsindelykészítés ma is az itteni mesterségek kedvelt ága. Csendesen emelkedő aszfaltos úton érünk a falutábláig, ahonnan Csámpi előző napi iránymutatása alapján valóban könnyen megtaláljuk a célpontot a völgyben fekvő, hosszan elnyúló kis utcán.

A ház előtt megállunk, csengő nincs, benyitni nem merünk, mert bentről ugat egy kutya, kicsit tanácstalanul nézelődünk, próbálunk kopogtatni a kapunk. Két cigánylány sétál el mellettünk, tőlük kérdezzük, vajon jó helyen járunk-e, de nem tudnak segíteni. A következő pillanatban mosolygós biciklis emberke áll meg mellettünk, megkérdezzük, ő-e az, akit keresünk, és nagy szerencsénkre igen :) Azt mondja, Székelyföldön nem kell kopogni, itt mindenhol be kell nyitni a kapun.. hát, jó, de azért az a kutya csak ugatott odabent… :)

A lépcsőn már jön elénk a háziasszony is, mondjuk, mi járatban vagyunk, és már tessékelnek is be bennünket a házba, ó, a cipőt nem kell levenni, mink is így járunk be! Leültetnek a konyhaasztalhoz, a vendéglátónk, 50 év körüli, kopaszodó-őszülő, huncut szemű székely ember int az asszonynak, hogy hozza a pálinkát és már beszélgetünk is. Honnan jöttünk, kik vagyunk, honnan tudtuk, hogy ide kell jönni, persze, hogy nekik is van magyarban egy csomó rokonuk és ismerősük. Szokás szerint nem vagyok túl aktív a pálinkafogyasztásban, az elsőbe is illendőségből kortyolok, a másodikat már köszönöm, nem kérem, mire a házigazdánk helyeslően bólogat: az asszonynak nem is illik sokat innia, ha itt egy nőszemély a kocsmában van vagy sokat iszik, azt bizony nagyon megszólják. A pálinka helyett aztán csipsszel kínálnak, na, az már csúszik :) Elmesélik, ők sem nagyon beszélnek románul, az iskolában sem kellett, egyedül a katonaságon okozott ez gondot. Beszélgetünk az iskoláról, félmosollyal nyugtázzák, igen, persze, tanulnak magyar történelmet és románt is, de hát más nézőponttal tanítják itt az eseményeket. Szeretnek itt élni, nem éltek máshol és nem is akarnak, ezt a helyet ismerik, bár sok ismerősük van már magyarban, rokonok is, igaz, nem nagyon lehet olyan székely családot találni, akinek ne lenne… A ház asszonya által készített áfonya pálinkba is belekóstolunk, ez nem olyan karcos 55 fokos, mint amit az előbb kaptunk, lányos italnak is hívják :)

Két röpke óra elteltével lassan szedelőzködünk a batyunkban a zsákmánnyal. Az udvaron megcsodáljuk a házilag összerakott fűrészgépet, kapunk még pár ajándék hagymát, aztán egy darab szalonna is nálunk landol, amikor megkérdezzük, van-e eladó. Fizetnénk érte, de nem engedik, azt mondják, "annyi nincs, hogy eladjunk,ez csak ajándékba van", tegyük el… Nagyon jóleső ilyen vendégszeretetet tapasztalni teljesen idegen emberektől.

Melegséggel a szívünkben pattanunk biciklire, de nem jutunk messzire, a falu végén kibukkan a patak az út mellett, megállunk, ledobjuk a cipőket és felfrissülünk a hideg vízben. Kiválasztunk két követ, amelyeket emlékbe elviszünk és élvezzük az életet :)

A szántóföldeken keresztül vezető utat követjük a főútig, közben lehagyunk egy székely parasztembert, útbaigazít :)

Visszatekintve csodálatos a látvány, kellemes dombok, lankák emelkednek a Küküllő felett, gyönyörű a völgyben fekvő település.

Bár nagy a meleg, most már lefelé megyünk, egy kis menetszéllel ez jobban esik, de azért Zeteváraljára érve betérünk a benzinkút melletti kis boltba folyadékpótlásért. Azért útközben is bőven akad látnivaló :)

A főút mellett egy meredek domboldalon lobog egy óriási székely zászló, két oldalán egy-egy kopjafa. Feltoljuk a biciklit, és csak itt látszik igazán, milyen nagy is a zászló.

A székely zászló a himnusz mellett a székely identitás jelképe. Égszínkék alapon arany csík, arany színű Nap és Hold (Nap nyolcágú csillagváltozatban – a jelenlegi nyolc székely széknek megfelelően) látható rajta. A Nap az egység, a Hold a székelyek hitének, reményének a jelképe. A mai formája 2004-ben született, de eredetileg Székely Mózes, az egyetlen székely családból származó erdélyi fejedelem idejéből származik. Az elmúlt években többször lobbant fel vita amiatt, hogy székely zászlót -amely egyben Hargita megye zászlaja is- tűztek ki hivatalokra Erdélyben, polgármestereket pereltek be miatta, és még idén is 350 ezer Ft-os bírságot kapott Erdőszentgyörgy polgármestere azért, mert megtagadta a magyar és a székely zászló eltávolítását a kisváros főterén álló épületről, amely egyébként egyházi tulajdonban van.

A zászlótól 100 méterre fekszik a temető, gondos, szépen rendezett, a bejárata természetesen szépen faragott székely kapu. Körülnézve megállapítjuk, hogy itt tényleg lehet békében nyugodni, sűrű erdővel borított dombok tekintenek ránk minden irányból.

Lassan visszaérünk a házhoz, ennek nagyon örülök, mert a meleg kezdi kiszívni az erőmet. A banda egyik fele (Ági és Tomi) fent pihennek, a Bene család bringázás gondolatával kacérkodik, tervezik bevenni a Hargitát. Dóri vacillál, én szintén, a hőség és az eddigi bringázás már sokat kivett belőlem, de aztán csak nekiduráljuk magunkat, hogy a fiúkkal tartsunk, legfeljebb visszafordulunk, ha nem bírjuk. Szólok Ágiéknak, azt mondják, később utánunk indulnak autóval, és már el is kezdünk tekerni a Hargita felé.

Enyhe, de folyamatos emelkedővel haladunk a Hargita lábáig, a fiúk mennek elől, mi Dórival hátul beszélgetve tekerünk. Az hegyre vezető útkereszteződésben Széchenyi emlékművet találunk, a tábla egyik fele Széchenyi Zsigmond arcképét ábrázolja, a másikon egy idézet található: "Minden vadászzsákmány legszebbike - az emlék." A második világháborúban, amikor minden nemes menekülésre kényszerült, gróf Széchenyi Zsigmond kitartott hazájában. 1941-ben a Madarasi Hargitára látogatott a híres vadász és író, ahol eltévedt, és egy éjszakát az erdőben töltött, neki állítottak itt emléket. Egy fénykép erejéig összeállunk, aztán indulunk tovább :)

Az erdei út kezdetén egy szomorkás fej jelzi, hogy innen még 10km van hátra a csúcsig, hát, az annyira nem tűnik soknak, de ha hozzávesszük az 1100 méteres szintemelkedést, akkor az már combosabb :)

Az út mellett  A meleg és a délelőtt már megtett 30 km már kezd fárasztani, de azért lassan és biztosan elindulok a murvás, kavicsos úton felfelé. Bene Tomi kilátásba helyez a nap végére egy nagy sört, amit én egy kakaóra tervezek beváltani, ennek ellenére egyre kevésbé esik jól az emelkedés, többször állok meg, néha inkább tolom a biciklit. Az út nagyon szép, és kicsit forgalmas is – ezen az úton autóval is fel lehet jutni a hegyre, és ezt sokan ki is használják. Egyszer csak traktorok jönnek velünk szembe, hátul megpakolva magyar turistákkal, akik integetnek, pacsit adnak és szurkolnak nekünk a tekeréshez. Egy helyen az én Tomim lemegy a patakoz, hoz egy kis vizet, engem is hűt és magát is :)

Pár kilométer araszolás után úgy érzem, ma nem megy tovább és – mivel szokás szerint női napokat élek – nem is erőltetném tovább, leszállok és tolom a biciklit. Tomi persze biztat, szerinte máris nagyon sokat teljesítettem.. A gyaloglást jobban bírom, mint a bringázást, akár feltolom a hegyig, így képzelem. Egyszer csak megáll mellettünk egy autó: Ági és Tomi most értek utol bennünket, ők is szurkolnak, és megkérdezik, nem akarok-e velük menni… :) A válaszom nem, valahogy felküzdöm magam, de amikor beérik a fiúkat és megállnak velük is beszélgetni, meggondolom magam és a végén felpakoljuk a bringát a kocsira, én meg beülök hátra :) Dórit is kérdezzük, ő még bírja, de azért megegyezünk, hogy ha meggondolja magát, telefonáljon és J.Tomi visszajön érte.

A kocsiban ülve látjuk, mi vár még a többiekre, egyre tisztább, mekkora munka van még előttük és csak idő kérdésének tartjuk, hogy Dóri szintén csatlakozzon hozzánk – nem az erőnléte hiányosságai folytán, hanem mert tényleg nagyon kemény mászás van még hátra, annak ellenére, hogy az aprósziklás út rövid idő után újra aszfaltra vált és azon azért mégis könnyebb a haladás. Szerpentines, meredeken emelkedő úton kanyargunk fel és sziszegünk, hogy ezt bizony, jól kifogták…

Amikor felérünk a hegyre, még világos van, de már kezd szürkülni, mi még látunk a hegyekből valamennyit, de biztosra vesszük, hogy a többieknek ez ma már nemigen fog megadatni. A hegyen áll az 1941-ben elkészült Madarasi Menedékház, amely még az akkori magyar kormány támogatásával épült, azóta szolgálja az idetévedő kirándulni, túrázni, sportolni vágyókat. Úgy tűnik, épp felújítás alatt áll, az ajtaja zárva, így  mi nem ide, hanem a Pethő panzióba térünk be.

1700 méteren már hűvösebb a levegő, a pulcsimat pedig Tominál felejtettem, így a mai napon először nincs meleg egyáltalán, sőt. Bár Ági kölcsön felsője segít, hogy enyhítsem a fázást, meleg teát és babgulyást rendelek. Még le sem adjuk a rendelést, mikor csörög J.Tomi telefonja: Gábor hívja, vissza tudna-e menni Dóráért.. Számítottunk a hívásra, Tomi indul is lefelé.

A babgulyásomhoz lilahagymát hoznak „köretnek”, még nem ettem így, de azt hiszem, nagyon jó húzás :D A leves rendkívül finom és nagyon jólesik, viszont mivel kint egyre hűvösebb van, behúzódunk a teraszról az étterembe, Dóriék már itt találnak bennünket jóllakottan, amikor visszaérnek. Innentől már csak a fiúknak kell szurkolunk… Szemernyi kétség nincs bennem, hogy Molnárka az akadályt simán fogja venni, maximum némi izzadsággal fog felérni, de teljesen simán fog feljutni, csak abban reménykedem, hogy legalább egy icipicit elfárad és le tudja mozogni az energiáit :) Szokás szerint nem okoz csalódást, épp sötétedés előtt egyszer csak megjelenik az étteremben, én meg ugrok a nyakába: 2km-rel a vége előtt nem bírta tovább a (neki:)) visszafogott tempót, meg kellett húznia és izomból feltekert, mert még nagyon sok volt benne :D Ok, akkor még két fiúnk van kint, addig neki is rendelünk ételt.

Tomi mesél: tényleg durva az emelkedő, de a fiúk nagyon derekasan állják a sarat, tolják be az energiát, de keményen küzdenek. Negyed óra, húsz perc elteltével ők is megérkeznek, ahogy meglátjuk őket, rohanunk ki a teraszra, kurjongatunk és tapsolunk: kb. 2 óra és 10km hegymenet után, elfáradva, de mosolyogva érnek fel és  mi rettenetesen büszkék vagyunk rájuk! :) Evés közben megbeszéljük, nem tiszteltük eléggé a Hargitát, alábecsültük a feladatot… De ők megcsinálták, és ez a lényeg. Miután mindenki átmelegedett és jóllakott, jöhet a következő kihívás: a fiúk legurulnak a hegyről ugyanezen az úton. Előkerülnek a fejlámpák, az én bringámról is levesszük a fényeket és pluszban felhelyezzük Tomim bringájára, B. Tomi izzítja a videót és megegyezünk, hogy az autóval előttük fogunk menni, hogy világítsunk nekik, mert már igencsak ránk sötétedett.

Megindulunk lefelé az autóval, mögöttünk a sötétben három kis fénypötty suhan. J.Tomi mindig csak annyival megy, hogy ne maradjanak le mögöttünk nagyon, aztán az ablakot is lehúzzuk, hogy a kiömlő zene elriassza az állatokat és hogy szórakoztassuk a fiúkat – de legjobban szerintem én szórakozom :) Tudom, hogy Tomim nagyon élvezi, hogy próbálgathatja a bringáját és vele örülök, átérzem az adrenalint, ami tombolhat benne ahogy vagy ötvennel suhan lefelé a sötét erdőben a járgányán, és mellette még remek aláfestő zene is megy a Fatboy slimtől, olyan az egész, mint egy nagy extrém videóklip a sötétben :) Amikor Gáborék egy kicsit jobban lemaradnak, megállunk, bevárjuk őket, Tomim szól, hogy nagyon elvakítja a féklámpa, ezért elénk gurul, és innentől kezdve ő diktálja a tempót az autónak, a helycserés támadás miatt még jobban is jár, mert az autó lámpái megvilágítják előtte az utat. Jobbról-balról szempárok villannak a sötétben, de szerencsére nem ugrik ki elé semmi. Tomim nagyon jól halad, lejjebb tette a nyerget, így folyamatosan kiállva suhan az erdőben, mi lehúzott ablakkal utána. Nem látom az arcát, de tudom, mennyire jól érzi magát, egyedül a sötétség miatt fogja még kicsit a lovakat. Fél óránál nem telik sokkal több időbe, míg visszaérünk a házhoz, és mivel Gáborék megálltak egészségügyi szünetet is tartani, ezért a safety car visszafordul, hogy őket is bekísérje, mi Tomival addig kaput nyitunk. Visszaérve kiderül, Dórának nem tett jót a sok hegyi kanyar, és mivel amúgy is kivett belőlünk a nap, úgy döntünk, legyen itt a vége :)