A szombati ferrata után levezetésképp terveztünk egy kis fotós kirándulást Bokodra. A kis település nevét fotós oldalak hozták elénk, gyönyörű képeket láttunk a tóban cölöpökön álló,utcaszerűen elhelyezkedő stégekről, ezért úgy gondoltuk, hogy mivel elég közel vagyunk,  ne hagyjuk ki az élményt. Ráadásul hatan voltunk hat fényképezőgéppel… Minden adott volt :)

Bokod Tatabányától 18km-re fekszik délnyugati irányban. Környén áthaladva még tipikus falunapba is botlunk, vurstlival, sörsátorral és rengeteg emberrel, de kitartunk és megyünk tovább – egészen a bokodi kiskocsmáig, hogy ott egy-egy sör és jégkrém leguruljon. A felfrissülést követően elindulunk a tóhoz.

A Bokodi-tó az 1961-ben indult Oroszlány Hőerőmű Vállalat (Vértes Erőmű) részére létesített hűtőtó, amely az erőmű melletti rét elárasztásával, és a rajta keresztül futó Által-ér felduzzasztásával keletkezett. Az ér eredeti medre valahol a tó közepén húzódott, ahol jelenleg a gát található. A gát azért épült, hogy fenntartsa a hűtőtó természetes keringését, mivel az erőmű felmelegíti, míg a hideg ágban lehűlt víz a  technológia miatt keletkezett gőzt visszahűti. Az erőmű által termelt hulladékhőnek köszönhetően a tó télen sem fagy be teljesen. A tó körül valóságos kis horgászparadicsom alakult ki, főleg ponty, amúr, keszeg, süllő és csuka fordul elő a vizében – ahogy leparkolunk, ebből ízelítőt is kapunk, egy horgász – meglehetősen büszke és boldog ábrázattal - éppen akkor emel ki egy nagyobb csukát a vízből.

Kicsit bizonytalanok vagyunk, merre kellene elindulnunk, hogy a kis utcácskás stégeket megtaláljuk, de a parton horgászók útbaigazítanak bennünket, ahogy kiderül, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A tó mellett az erdőben haladunk, kicsit Erdőkertes hasonlít a sok homok és magas fenyők miatt, de a tó illata emlékeztet, hol vagyunk :)

15 perces séta után elérkezünk pár házhoz. Mindegyik kis lakhoz egy-egy stég vezet be, némelyik kerítéssel el van zárva, mások szabadabban megközelíthetőek, és minden házhoz tartozik a parton egy-egy pottyantós WC :) Csak környezettudatosan! :) A házak változó stílusúak, de mindegyik kb. 25-30m2-esnek tűnik. Vannak köztük gyönyörűen karbantartott épületek és vannak olyanok, amelyek valóban csak a célt szolgálják: kijönni erre a varázslatos hangulatú helyre, beszívni a friss levegőt, megfogni az ebédre valót, és aztán csak pihenni… A nap lemenőben van, igazi fotósfények születnek és néha megcsapja az orrunkat a nyaraló családok vacsorájának grill illata.. nem utasítanánk vissza egy meghívást, az biztos :)

Ahogy tovább haladunk, lassan zsákutcába futunk,  úgy tűnik, nem a megfelelő irányt vagy ösvényt választottuk, ezért visszafordulunk, hogy a tó másik partján keressük a szerencsénket. A tó partján ülők csak azt látják, hogy elvonulunk hatan, fényképezőgéppel a kezünkben, nyakunkban, mindenki kattintgat, mint az őrült, ezért az egyik helyen megkérdezik, valamilyen fotóstábor lakói vagyunk? :) Nem, de akár lehetnénk is :)

Ahogy a nap egyre lejjebb kúszik, lassan elérünk egy hosszú stéget, amelyről kis, párhuzamos hidak vezetnek a horgászkunyhókhoz és nyaralókhoz.

Sajnos ez még mindig nem az a  rész, amely miatt jöttünk, de így is gyönyörű a látvány. A naplemente kiváló alkalom ellenfényes fotókhoz, úgyhogy megint nem kell félteni minket.

A hosszú stégen változatos lécek vezetnek végig kb. 300 méter hosszan – én egyszer csak azt látom, hogy Tomi elől beszélget egy emberrel, aztán hirtelen lekanyarodik, integet, és már bent is van a házikóban :)Ahogy utolérem őt, intenek, hogy menjek be én is, és a vendéglátónk, akiről hamarosan kiderül, hogy egy oroszlányi hegesztő mesterember, már kínálja is a pálinkáját, a sörét, a vizét és mesél :) Pár perc múlva utánunk somfordál Gabesz, aztán jön Szilvi és Peti, és végül a fotós házi feladatát kőkomolyan gondoló Benyuska is megérkezik.  Közben a naplemente is befejeződik, 20-25 perc vendégeskedés után pedig lassan felcihelődünk, még haza is kell vezetnünk.

Az stégről vendéglátónk telefonszámával és ígéretével távozunk: ő jó, ha 3 hetente lejut ide egy kicsit horgászni, ha bármikor szeretnénk eljönni, telefonáljunk és jöhetünk. Szinte kék túra érzésem van, ezért érdemes az embernek lejönnie „vidékre”, ezért érdemes kiszakadni Budapestről, mert ilyen emberekkel találkozhatunk. Pesten elmennénk egymás mellett a metró aluljáróban, bámulnánk egymás szótlan, fáradt, mosolytalan arcát a buszon… Minél több ilyen élményt szeretnék.

Az egyre sötétedő úton háromfelé szakadva sétálunk vissza az autókhoz, még két óra autókázás vár ránk, amíg hazaérünk, de kétség nem fér hozzá: megint olyan helyet találtunk, ahová érdemes visszatérnünk (főleg, hogy a kihagyott részeket megnézzük ;)) , és megint olyan élményeket szereztünk, amelyekre érdemes emlékezni :)