Sokszor felteszik a kérdést: ha választhatsz, nyaralás a tengerparton, vagy nyaralás hegyvidéken? Mifelénk a válasz túlontúl egyértelmű, természetesen a hegyvidékre szavazunk – de azért nagyon nem esett rosszul a legutóbbi mászásunk után csobbanni egyet az Égei-tengerben.

A görögországi négynapos út gyakorlatilag az Olümposzról szólt, és bár azért fért bele némi városnézés is, de a túlsúly a természeti szépségen volt. Az első napunk nagyjából a kiutazással telt, mert Pozsonyból kellett indulnunk, Thesszaloniki repülőterén pedig kicsit megbonyolították a dolgunkat a bérelt autókkal – az egyik nem indult, a másiknak leesett a sárvédője, de cirka másfél óra ügyintézés után sikerült a szállásunk felé venni az irányt.

Megérkeztünk!

A másnap első felét Thesszalonikiben töltöttük. Görögország második legnagyobb városa és legforgalmasabb kikötője bennünk túl jó benyomást nem tett – bár látnivalók akadnak itt is bőven a régészeti feltárásoknak köszönhetően. A hosszú török uralom után a háború pusztította el a várost, szinte teljes egészében újjá kellett építeni, ezért sok a hasonló és hasonló korú bérház. Nagyon forgalmas, igazi ipari és kikötőváros. Az autóval való közlekedés rejteget magában kihívásokat, nyugtatót javasolt az erre érzékenyeknek előre beszerezni. Maga a város is elég zsúfolt, sok helyen koszos, szemetes, valahogy az sütött belőle a számunkra, hogy az itt élő emberek annyira nem foglalkoznak a környezetükkel. Rengeteg a kóbor kutya és macska – általában jó húsban vannak, és nem veszélyesek, de nem kicsik.  Lehet, hogy ha több időt töltünk el itt, jobban átérezzük a város hangulatát és jobban meglátjuk a szépségeit, de erre késztetést a pár óra ottlét alapján nem éreztünk :)

A város legfőbb látnivalót azért természetesen bezsebeltük, először is Galerius császár diadalívét és rotundáját néztük meg. A diadalívet a császár a perzsák felett aratott győzelem dicsőségére emeltette. Gondosan faragott katonák, harci jelenetek díszítik, illetve felfedeztünk rajta egy oda nem illő harci velociraptort is :)

Harci veloci!

Az Unesco világörökség részét képező kör alakú épület (a rotunda) korábban templom volt, később a törökök mecsetté alakították, az udvaron álló minaret is ennek az emlékét őrzi. Kicsit rosszabbul jártak, mint mi, itt 480 éven keresztül tartott a török uralom, és alig egy évszázada ért véget. 

A XX. században újra ortodox templommá lett. A belülről szinte teljesen üres épület mennyezeti freskóit nem régen fedezték fel és restaurálták, egyébként lenyűgözően szépek :) Tomit természetesen az épület akusztikája ragadta magával, és mivel rajtunk kívül akkor éppen nem volt más látogató, a felrikkantásai csak minket ijesztgettek halálra.

Bohóckodás...

A rotunda után tettünk egy rövid sétát a partra a város emblematikus épületéhez, a Fehér Toronyhoz, amely mára egyáltalán nem fehér. A legenda szerint egy itt raboskodó zsidó fogoly a szabadságért cserébe egy éven át festette anno, a szabadságát meg is kapta, a festék azonban mostanra lepergett.

Visszatekintve

A városnézést piacozás zárta. Bevallom, nem félelem nélkül mentem be a sorok közé: a halasok olyan üvöltözéssel kínálgatták a portékát, hogy néha azt hittem, én csináltam valami rosszat, úgyhogy közel húzódtam Tomihoz :) Rengeteg jég, rengeteg hal, tenger gyümölcsei, hús – és persze némi kínai áru. Néhány sötétebb bőrű egyed szemetes zsákból árulta a cigit, volt balkán hangulat.

 A biztonság kedvéért leültünk egy sarki talponállóba, hogy a fiúk erőt gyűjtsenek, mielőtt tovább indulunk.

Városi dolgaink végeztével végre elindultunk az autókkal hegy felé.

Az Olümposz Görögország legmagasabb hegysége, mi a legmagasabb csúcsát, a Mytikast (jelentése Orom) terveztük megmászni. A görög mitológia szerint ez az istenek örök lakhelye, és itt található a 12 olümposzi isten kristálypalotája, amelyben Zeusz uralkodott.

Felfelé szerpentinezve két megállóhelyet is beiktattunk: Csongi először egy fantasztikus kilátással  bíró pihenőhelyet választ nekünk, ahol megállunk pár percre fotózni, gyönyörködni, örömködni.

A rövid szusszanást követően tovább emelkedünk felfelé, hogy az Ayiu Dhionísiu kolostorromnál kicsit hosszabban elidőzzünk. Először egy gyönyörű vízeséshez sétálunk el – a jéghideg vízben való lábáztatás kihagyhatatlan, még akkor is, ha alig 5 másodperc után nem tűszúrás, hanem görcsszerű fájdalom áll a lábunkba  a hidegtől. A vízesés tetején egy fiatal srác bátorságpróbázik – lent a barátai bíztatják, hogy ugorjon, ő pedig hosszú perceken keresztül hezitál, de végül csak elrugaszkodik, hogy a hideg vízbe vesse magát. Mi is örülünk, tapsoltunk neki, főleg azok után, hogy pontosan tudjuk, milyen hőmérsékletű a víz.

Hogy Tomi tudjon fotókat készíteni, kicsit lemaradunk a többiektől, de a kolostorromot már együtt érjük el. A kolostor területén csupasz női lábszár nem megengedett, ezért a rövidnadrágosokkal hosszú szoknyát húzunk – az enyém dereka akkora, hogy a fél társaság beleférne :) A hely gyönyörű, itt biztosan jól lehet(ne) meditálni és világtól elvonulni, de annyi turista érkezik ide, hogy nehezen képzelem el a nyugalmat. A kolostort a 2. világháborúban lebombázták, ezt követően építették újjá, de még mindig kicsit befejezetlennek tűnik a falakból kiálló csövekkel és építési törmelékkel.

Privát pihenő :)

A kolostortól már csak pár perc autózás, hogy megérkezzünk az 1100 méteren található Priónia menedékház parkolójába, ahonnan a túránk indul. Megkezdődik a csomagok racionalizálása, merthogy ide két nap múlva térünk csak vissza: legyen elég meleg ruha a mászáshoz, elegendő élelem, folyadék, hálózsák, minden, amire szükségünk lesz a túra alatt és a két hegyen töltött éjszakához. Ádámnak, aki gurulós bőrönddel érkezett, és úgy mutatkozott be, hogy ő lesz az első, aki gurulós bőrönddel mássza meg az Olümposzt, Csongi ad egy kölcsön hátizsákot, hogy végül ezt az elég nehezen kivitelezhető tervet biztosan ne tudja véghezvinni :)

A mászás elengedhetetlen kelléke: a gurulós bőrönd!

Az összecsomagolás után kb. délután 16 óra magasságában állunk neki a mászásnak. A napi penzumunk 800 méter szintemelkdés 5 km-s távon , a célállomásunk a Petróstrunga menedékház, ahol az első éjszakát fogjuk tölteni. Mi tudjuk, mi vár ránk – de nem mindenki van teljesen tisztában azzal, hogy ez a táv és szint pontosan mit jelent.

A társaság jó tempóban, szépen indul le az erdőben. Az elején nagyon együtt vagyunk, aztán kicsit kezd szakadni a társaság.

Tomival jobban lemaradunk a végével, pontosan tudom, szereti, ha nincsenek sokan körülöttünk, mert így tud tiszta tájképeket készíteni, és én sem bánom, hogy kényelmesebb a tempó. Tomas és Csaszi, két újdonsült felvidéki barátunk társaságában haladunk felfelé. Hamarosan kiderül, hogy valóban nem tudták felmérni, mi vár rájuk: a szint erősebb, mint gondolták volna, ezért egy kicsit lassabban, komótosabban tempózunk, időről-időre rövid szusszanásokat tartva. A táj gyönyörű, helyenként ki tudunk kukucskálni a völgyre. Meleg van, rövidnadrágban és pólóban izzadva küzdjük a szintet a meredek emelkedőn. Néha szamarak ereszkednek velünk szemben, lefelé vezeti őket a gazdájuk, nekik köszönhetjük majd a menedékházban az ellátmányt :)

Az első pihenőhelyhez érve a fiúkat feltöltjük vízzel és szőlőcukorral – kipirulva pihegünk, és én is érzem, hogy az elmúlt pár nap étvágytalansága meghozza a gyümölcsét, fogy az energiám, nincs miből mászni, úgyhogy a szőlőcukor nekem is a barátom. Mivel továbbra is a végén haladunk majd, ezért szólok Csonginak, hogy az egyik walkie-talkiet elteszem és bekapcsolom, ha bármi lenne, jelentkezünk.

Újra megindulunk, a szint fele még biztosan előttünk, bár jó időben vagyunk. A fiúkkal hármasban battyogunk felfelé, néha beszédesebben, néha csöndesebben :) Tomi előre-hátra rohangászik, én megszoktam, a fiúk csodálják az energiáit. Kezd kicsit hűvösebb lenni, de továbbra sem hiányzik sem pulcsi, sem hosszú nadrág – meg is jegyzem, hogy jobb, hogy nem délelőtt vagy kora délután indultunk, mert akkor sokkal melegebb lenne, még fárasztóbb volna.

Meredeken felfelé...

Az újabb pihenőnél már egyre fantasztikusabb a kilátásunk is, bár a csúcsot innen még nem lehet látni.

Újabb adag szőlőcukor ad energiát nekünk, és már dalra is tudunk fakadni, így érjük el a menedékházat. Elég nagy az öröm az arcokon, amikor végre felérünk. És nem is futottunk annyira rossz időt, 2 és fél óra alatt felértünk :)

Megérkeztem!!! Háttérben a tenger <3

A Petrostrunga menedékház 1940 méteres magasságban található, 80 személy befogadására alkalmas. A teraszáról egészen a tengerig ellátunk, az étkezője olyan, mint a hüttékben általában, viszont van egy nagy társalgója, ami azonnal belopja magát a szívembe.

Mindenhol van wifi, áram, pokrócot is tudnak adni, és természetesen hüttepapucsot is, a teljes komforthoz a fürdési lehetőség hiányzik egyedül, de ezt tudtuk is. Felcihelünk az emeleti szobánkba, ahol nem csak mi, hanem idegenek is alszanak majd az emeletes ágyakon, majd lemegyünk enni és inni. Továbbra sincs étvágyam, de Tomi a maradékot is elveszi, amikor a bolognai spagettimet, azt gondolván, hogy végeztem, jól megcsípősözi :) Vacsora után a társalgóban kezdünk el kártyázni: a vesztes Tátra Teát iszik, nehéz eldönteni, ki játszik nyerésre :)

Nagyokat nevetünk, nagyon jól érezzük magunkat. 10 óra körül a holnapi kipihentség érdekében a többség elteszi magát másnapra – én is felmegyek, próbálok pihenni és aludni, de hiába a füldugó, hiába a fáradtság, csak fekszem a felső szinten, nem megy az elalvás. Több óra fetrengés után úgy döntök, lemegyek Tomiékhoz. Épp az élet nagy dolgairól beszélgetnek Ádámmal a teraszon, támogatják Árpit, aki nem nyert a kártyában – talán itt az ideje feltámogatni is… A nem egyszerű művelet után Tomival úgy döntünk, a társalgóban alszunk, sokkal hűvösebb, csöndesebb, sötétebb, mint a fenti szoba, így végül 4 óra alvást csak sikerül beleszuszakolni az éjszakába.

Másnap reggel 6-kor kelünk, az indulást fél 8-ra ütemezte Csongi. Hozott kajából reggelizünk, de azért egy meleg tea lecsúszik mellé. Reggelre már mindenki külön nevet kap az általunk Guiseppe-nek hívott személyzettől: így lett Gyuriból Jurij, Tomasból Fantomas, Tomiból Tomas1, Lucából Luszi… :)

A kialvatlanság és a kevés táplálkozás miatt kicsit tartok a mai napi energiáimtól, de már annyi ilyet csináltam, hogy Tomi is megnyugtat, ez menni fog. A mai napi adagunk 1100 méter szint fel a csúcsig, aztán 800 méter ereszkedés, mindezt kb. 13 km-be zsúfolva.

Induláskor kicsit végre hűvösebb van – hála a reggelnek és magasabb szintnek: kezdetben erdőn haladunk keresztül. Nagyon kellemes, szép fenyves, néha megcsap minket a finom gyantaillat. Hamarosan elérkezünk a gerincre vezető útra – innen már nincs védelem sem a Nap, sem a szél ellen. Néhány jönnek utánunk a menedékházból, és egyre többen szemből is.

A gerincre felkapaszkodni megint egy kisebb próbatétel. A társaság továbbra is jól halad, a hátsó traktus kiegészül Kingával, néha Juzsóval és Gyurival is, összességében nagyon jó hangulatban haladunk, sőt, Tomas a tegnap nap után szinte megtáltosodva rohan felfelé :)

Azért érkeznek tőlük a megjegyzések, hogy bizony, mostantól jobban tisztelik a hegyeket, és ha ők ezt egyszer megcsinálják… :) A gerinc tetejére érve 360 fokos a panoráma: van szél, és bőven van kilátás. Mindenki felöltözik, előkerülnek a vastagabb kabátok és a sapkák is.

Rövid emelkedés után már a Múzsák fennsíkján vagyunk.

Fent a fennsík...

De azért addig is még van hova mászni...

Bizony, innen már látszik a csúcs, ott vár ránk a Mytikas! Cseppet sem csodálkozom, hogy a helyet a művészetek ihletőiről, a múzsákról nevezték el. Nehéz betelni innen a látvánnyal.

A síknak tetsző emelkedőn tovább 150 méter szintet emelkedünk az ebédünk helyszínéig. A fennsíkon többen is sátraznak és innen két menedékházat is látunk. Van itt élet… :)

Útközben Árpi megpihen, úgy tűnik, most került teljesen a tegnapi éjszaka hatása alá. Közel a menedékház, így mi tovább haladunk, fent pedig fél órát kapunk az ebédre. Tomi persze nem bír magával: ja, hát ha fél óránk van, akkor ő addig felszalad erre a másik csúcsra. Ám tedd, én addig eszek :)

Én a háznál, Tomi idefent

Táplálkozunk, gyönyörködünk, napozunk. A pihenő végeztével nekiindulunk a traverznek: Árpiék úgy döntenek, még pihennek, és csak később indulnak utánunk, emiatt már nyilvánvaló, hogy a csúcstámadásban nem fognak most részt venni.

A hegy oldalában haladva kerüljük meg a csúcsot, míg elérünk a beszállóig.

Visszapillantás a traverzről a házra

Csongi felhívja a figyelmünket az utolsó szakasz nehézségeire: 250 métert kell megtennünk, de ebben 150 méter szintemelkedés van, tehát gyakorlatilag igen meredeken, kézzel-lábbal mászva kell megtennünk ezt a részt  a kuloárban. Kitettség nem lesz, de a meredekség és a guruló kövek miatt nem veszélytelen a szakasz. Csaszi úgy dönt, marad, a többiekkel nekivágunk, a zsákjainkat immár lent hagyva.

Tudtam, hogy így lesz: ez a kedvenc szakaszom :) Mászunk felfelé, félni nem félek, egyszer-kétszer bizonytalanodom el, hova lépjék, de Tomi végig a hátam mögött halad és segít, ha megakadok. Nagyon élvezem a mászást.

Jönnek szemből is lefelé ereszkedők, és mi magunk is jobban tartunk a lejöveteltől.

Jövünk!

A többség szépen halad, Ádám a démonaival küzd, igen eredményesen, de nem tudjuk megállni, hogy ne emlegessük állandóan a gurulós bőröndjét, milyen jó hasznát venné most. Alig 40-45 perc múlva megérkezünk csúcsra! Hopp, siker! :) A csúcsot látjuk, kilátást nem, a csúcs ködbe burkolózik, Zeusz rejtőzködik előlünk. Repkednek a csúcscsokik, a gratulációk és megy a fényképezkedés. Örülünk :)

A szusszanás után elkezdünk ereszkedni. Jókat mókázva, nevetgélve haladunk lefelé, Ádám az összes tériszonyát a hegyen hagyta, úgyhogy ő is megkönnyebbülve jön lefelé, míg Gyuri kismama módjára jön utánunk.

Bohócok :)

Leérve már vár ránk Csaszi és Árpiék: a csúcspálinkát itt kortyolják be az illetékesek.

Jóbarátok a csúcs alatt 

Innentől már csak lefelé van. Először csak a hegy oldalában traverzálunk a Zonária ösvényen. Sikerül annyira előremennem Tomihoz képest, hogy olyan fotók készüljenek, amin olyan messze vagyok és olyan pici, hogy alig látszódom :)

De azért ott vagyok :)

Ez az ösvény csodálatos kilátást nyújt: visszatekintve látjuk a hegyet, előre a tengert, körülöttünk csúcsok. Itt különösen jól éreztem magam, és persze a móka itt sem maradt el.

Miénk a tér :)

Amikor már látszik az esti pihenőhelyünk, az egyszerűen „A”-nak nevezett menedékház, néhányan megállunk és kifekszünk napozni egy platón. Egyszerűen csak élvezzük a pillanatot… nem kell már sietnünk, nagyon gyorsak voltunk megint egész nap, még legalább 3 óra van napnyugtáig, mi pedig kb. 20 percre vagyunk a háztól. Azért lassan összeszedjük magunkat és csatlakozunk a lentiekhez.

Itt lehet hesszelni...

A Spilios Agapitos menedékház 110 férőhelyes, az előzővel szemben itt van tusoló is – jéghideg vízzel :)  Ez persze nem gátolt meg bennünket abban, hogy a két napos út izzadtságát lemossuk magunkról, még ha büdös gyorsan is… Az étel bőséges és nagy adagokat adnak, kicsit drágábban, mint a Petrostrunga-ban, mert ott pl. 1 EUR volt a tea, itt pedig 1,5 EUR. Viszont nagyon sok ember volt… A vasárnap estét töltöttük itt, de még az étkezőkben is megágyaztak matracokon, mert a szobákban nem fértünk volna el. Sokkak inkább hütte hangulat volt a zsúfoltság és a zaj miatt, amiben persze elöl jártunk, a társasozás közben mindenki rekeszizma megfájdult a sok nevetéstől.

Naplemente a ház udvaráról, háttérben a tenger

Az éjszaka viszonylag nyugalmasan telt, bár nagyon szorosan voltunk :) Reggel korán keltünk és indultunk útnak a maradék 1000 méteres lejtmenetnek.

Folyamatosan, hol meredekebben, hol kevésbé meredeken ereszkedve, vissza-vissza pillantottunk a hegyünkre, amelyen a felkelő Nap is megcsillantotta a fényét. Gyönyörű látvány volt.

Ahogy ereszkedetünk, úgy tért vissza az erdő, úgy vált egyre kevésbé sziklássá a terep.

Sokan jöttek felfelé, a legmeglepőbb találkozása Csaszinak volt, aki itt futott össze egy falubelijével, és szlovák módra üdvözölték is egymást: „hát te mi a f*szt keresel itt?” :)

Alig 2 óra múlva újra a parkolóban voltunk – bár egy másikban, ezért Csongiék elmentek az autókért, hogy elindulhassunk a jól megérdemelt tengerparti csobbanásunkhoz.

Ezután már csak a finom ebéd volt hátra, hogy utána a repülőtérről hazafelé vegyünk az irányt.

Nagyon jó csapat, nagyon jó túra volt. Gyuri azt mondta, biztosan tudja, hogy vissza fog ide térni. Én abban nem vagyok biztos, hogy ide visszajövünk, mert annyi csodás hely van még, amit szeretnénk felfedezni, de hogy jól eltesszük és nagyon jó érzésekkel gondolunk majd erre a négy napra, az teljesen biztos.

(Köszönöm a képeket Tominak, Bölcskei Gyurinak, Varga Juzsónak, Dunay Sárának és Csadó Gyurinak:) )