Decemberben egy ismerősünk megkeresett, mert szeretett volna a párjának karácsonyra hótalpas túrát ajándékozni, de hogy elkerülje, hogy olyan helyre menjenek, ahol a párja esetleg járt, egy kis segítségért fordult hozzám. Némi ármánykodással sikerült kideríteni, hogy a Rax-Schneeberg jó választás lesz, azt viszont akkor még egyikünk sem sejtette, hogy a végén nem ők, hanem mi fogunk elmenni. Márpedig így lett :)

Néhány nappal az utazás előtt Artúr lebetegedett, és Éva több ismerőst, köztünk minket is, megkeresett, átvennénk-e tőlük féláron az utat. Hegyek? Hó? Jóárasítva? Ez az a kombó, amire akármennyi dolgunk is volt a hétvégére – márpedig volt bőven -,  nem tudtunk nemet mondani.

Így két nap múlva hajnalban már küldtem a képet a jótevőinknek, hogy robogunk Ausztria felé.  A program egy könnyebb Rax-fennsík hótalpas túra volt az egyik napra, és egy Schneeberg csúcstámadás a második napra.

Néhány óra buszozást követően érkezik meg a buszunk a Rax-felvonóhoz, ahol rövid cihelődést követően gépesített szintemelkedéssel 1000 métert sikerül bezsebelnünk néhány perc alatt, szóval új szintidőm van 1000 méteren :) A völgyben, hát, hogy fogalmazzak szépen, „takony” idő volt, de erősen reménykedtünk, hogy a felhők fölött sütni fog a Nap, mint mindig is szokott, és így is lett. A felvonó félúton kezdett kibukni a ködből, és mire 1512 méter magasan lévő házhoz érünk, már hétágra süt Nap és felülről nézzük a felhőt, amely a völgyben ragadt. Tomival hetek óta ilyen látványra vágytunk: napsütés, hegyek, inverzió, yesss!

Mintha puha párnák lennének...

Újabb készülődés kezdődik, napszemüveg, napvédő krém - persze Tomira nem tudom ráerőltetni, utálja, ha zsíros az arca krémtől, inkább választja a sült sertés-színt a túra végére. A hótalpak beállításával és felcsatolásával meglepően könnyen boldogulok, egy technikai kérdést leszámítva tökegyedül sikerül magamra applikálni, dagadok a büszkeségtől :)

Miután eleget fotóztunk és puccba vágtuk magunkat, választhatunk: közel 40 emberrel túrázunk együtt, ezért a túravezetők meghirdetnek egy tempósabb, haladósabb csoportot, és egy beszélgetősebb, kicsit ráérősebb, fotózgatósabb csoportot – mi is ide csatlakozunk inkább. Másnap eléggé megbánjuk, de még nem tartunk ott... Ami előttünk áll, az egy 4-5 órás, 400 méteres szintkülönöbségű hótalpazás a Jakobskogelre és egy kicsit tovább.

A felvonónak köszönhetően nagyon sok az ember, sokan bakancsban, kutyával, szánkóval, síléccel, „csak úgy” sétálgatnak el az Ottó házig, ami nekünk is az első megállónk. Különösebb nehézsége így a túra ezen részének nincs, bőven van időnk nézelődni, fotózni. A napsütés és a hótalpazás azért kimelegít rendesen, így rövidesen kabát nélkül folytatom az utam. A látvány fantasztikus, magáért beszél – de nehezen barátkozunk meg az embertömeggel... annyira elszoktunk tőle, hogy ilyen sok ember legyen körülöttünk a hegyekben, általában igyekszünk kerülni az agyonlátogatott helyeket, a teljesítménytúrákat, mindennél többre tartjuk a természet adta közös magányunkat. De ha az ember túraszervező cég túrájára megy, erről le kell mondania és ezt el kell fogadni, különben puffog, mint Tomi a hegyen.

Feltűnik az Otto haus

Kulisszatitok: a kép elkészülte után 5 perccel egy jól sikerült mozdulat után fenékre huppantam. Arról szerencsére nincs kép.

Az Ottó háznál megeresztik a drónt – kétségtelenül gyönyörű felvételek fognak készülni, és a panoráma megfizetethetetlen.

Az egyik legnépszerűbb rax-i kirándulóhely 1644 méteres magasságban várja az ide érkezőket, ahova egyébként Sigmund Freud is gyakran ellátogatott. A házat Ottó főhercegről nevezték el, akit bécsi körökben „a szép Ottónak” neveztek,  és meglehetősen kicsapongó életet élt, híres volt zavaros szerelmi ügyeiről, nyilvános botrányairól – végül hosszú szenvedést követően szifiliszben húnyt el. Érdekes, hogy mindezek ellenére mégis róla nevezték el ezt a hüttét :) Fontos! Bárki, aki erre jár, egy dolgot semmiképp ne hagyjon ki: gőzgombóc!  Nyammm.

Pihennek a hótalpak az Otto haus előtt

Az Ottó ház a csúcsra vezető útról

Rövid pihenést követően igen gyorsan fent vagyunk a Jakobskogel 1737m-es csúcsán és már kattognak is csúcsfotók.

Újabb kereszt a tarsolyba

A csúcsról teliben csodálhatjuk meg a Schneeberg masszívumát, és rálátunk a Rax legmagasabb csúcsára, a 2007 méter magas Heukuppére.

Miután az egyes csapat elindul, lassan mi is elkészülünk és útra kelünk. És talán itt jön egy pici fordulópont, végre tényleg érintetlen körülöttünk a táj, megszűnik a tömeg, mi is leszakadunk, és végre megint úgy van, mint mindig, ketten vagyunk, helyezkedem Tomi kamerájának, már amennyire ez tőlem telik, hogy legalább egy normális képet lehessen rólam készíteni.

Tomi munkában :)

Érintetlen gyönyörűség

Nemsokára  a nyeregből elindulunk lefelé, kisebb-nagyobb lankákon haladunk az Ottó házig, hogy onnan a korábbi útvonalon visszatérjünk a felvonóhoz.

Ereszkedés a völgybe

Látszik a holnapi úticélunk: Schneeberg

A felvonónál ismét rengeteg ember, de egy jól elhelyezett fenék a nyugágyban és egy almdudler a kézben átlendít minket a tömegiszonyon :)

Lefelé menet a kabinunk visszasüllyed a ködbe, majd a buszunkkal a szállásunkra, a Weichtalhaus-hoz utazunk. A két éve felújított, nagyon szép házban két szobában, matracszállásunk kapunk helyet a 38 emberrel. Mondhatom, hogy a 20 emberes szobában nekünk jut a nászutas-lakosztály: az ablak mellett, a sarokban lévő duplaágyas emeletes ágy alsó szintjén saját terünk terem :)

A ház funkcióiban, szabályaiban nagyon hasonlít egy menedékházra (hiszen végülis az :) ), de olyan szép a berendezése, olyan új minden, hogy kicsit nehéz összerakni a fejben :) Pl. ugyanúgy le kell venni a bakancsot a bejáratnál és csak papucsban közlekedhetünk a házban, vagy bár külön a nőknek és a férfiaknak, de két-két tusoló van összesen az első szinten, a kantin/társalgó/étterem rész szintén nem bővelkedik helyekben,  a szobában lévő konnektorokban nincs áram, szóval tényleg sok minden van, ami nem lep meg már egy menedékházban, de még mindenből sugárzik, hogy alig használták, minden minőségi, minden nagyon szép. Finomat vacsorázunk két újdonsült vacsoratársunkkal, akikre először azt hiszem, testvérek, de kiderül, hogy a reláció Hanna és Gyuri között apa-lány :)

Az éjszaka rutinosan füldugóval telik, de fél hétkor mi vagyunk az elsők Tomival, akik kelnek, ami egy menedékházban megint csak meglepő, ahhoz szoktunk, hogy hajnal 2-3 körül az emberek már fejlámpánál készülődnek, szerelkeznek és indulnak neki a hegynek. A svédasztalos reggeli is túlteljesíti az elvárásainkat: egy csomó mindent hoztunk le, mert sok helyen nincs zöldség, sajt, a kontinentális reggeli legtöbbször megáll a vajas kenyér-tea-esetleg némi szalámi verziónál. Hát itt nem :) Felvágottak, sajtok, sajtkrémek, kávé, tea, müzli, paprika, paradicsom és ropogós, meleg zsemle – a kínálat néhány hoteléval vetekszik.

Fél 9-kor indulunk a Schneeberg felé, 1 óra 20 perces buszozás után érünk Losenheimbe. Ma már a völgyben is ragyogó a napsütés, szóval ebből lehet tudni, hogy ma biztosan kapunk szelet, ami elfújta a felhőket... A terv az volt, a Salamander felvonóval felmegyünk az Edelweiss hüttéig, és onnan kezdjük meg a csúcstámadást, ezzel szintet és időt lehet nyerni. De mint tudjuk, a tervek azért vannak, hogy megváltoztassuk őket (mondom én, aki tervezésből élek...).  Ez most így is történt, ugyanis a nagy szél miatt nem járt a felvonó. B terv: felgyaloglás a hüttéig. A távolság nem nagy, de 400 méter szintet jelent, ami szinte méterre pontosan annyi, mint a tegnapi teljes túra szintemelkedése.

A hegyen akad szél...

A csapatból néhányan ma már nem szerettek volna túrázni,  csak feljönni a felvonóval a hüttéig, ők meglehetősen csalódottak, és nem túl lelkesen másznak az igen meredek sípályán felfelé.

Méterről méterre feljebb

Azért panoráma itt is akad :)

Mivel a pálya nagyon szépen le van már taposva, Tomival úgy döntünk, a hótalp helyett csúszásgátlóval megyünk fel a hüttéig, és nagyon élvezzük, hogy nem klaffog a lábunkon semmi. Hozzá is tesz a teljesítményemhez, és bár olykor-olykor meg kell állni szusszani, kevesebb mint egy óra alatt azért ezen a meredek, időnként csúszós terepen felküzdöm magam a hüttéig. Itt elég rendesen cibál már minket a szél, de a háznál menedékbe tudunk húzódni. Néhányan leválnak, nekik itt ér véget a túra egy kis hüttézéssel, környékbeli sétával – így tesz most Hanna és Gyuri is, de azért előtte készül róluk egy kép :)

Az egyes csapat elindul – megfordul a fejemben, hogy tartsunk-e velük, hiszen készenállunk, de aztán el is hessegetem, jó lesz ez így is. Rosszul döntöttem, döntöttünk. Nem sokkal később mi is útra kelünk, de az első száz méter után elbizonytalanodnak a túravezetőink, merre ment az első csapat: kicsit kóválygunk,aztán walkie-talkien kérnek útbaigazítást az első csapat vezetőitől és irányba állunk. Lassan, de biztosan küzdjük le a métereket, néha több megállóval és tovább tartó pihenéssel, mint ami szerintünk indokolt lenne, dehát a táj szép, mi jól érezzük magunkat, igazából minden ok.

Amikor kinyílik a táj, csodás látvány tárul elénk a fenyők között – hát hiszen ezért jöttünk! Nincs hideg, a tegnapinál hűvösebb az idő, és az erdőben a szél sem tép úgy bennünket. Sok síelővel találkozunk, csúsznak le a hegyről, úgyhogy legtöbbször libasorban haladunk felfelé, hogy ne akadályozzuk egymást.

Az ebédszünetet követően bekanyarodunk a kevésbé kijárt és mélyebb hóval borított fenyvesbe – Tominak idáig tart a csúszásgátló, itt már elkezd jobban süllyedni, úgyhogy ő is hótalpra vált. Nem sokkal később elérjük a Kuhschneeberg 1500 méter körüli széles fennsíkját. Újabb fotók kattognak, gyönyörű az erdő és a kilátás. Eddig 5 km és kb. 650 méter szintemelkedés van a lábunkban.

Pihenő

Ahogy továbbmegyünk, egy kis menedékháznál megint csípünk pár falatot. Itt már nagyon sok időt töltünk, Tomi egyre nyugtalanabb, haladna, szeretne felmenni. Az első csapat már jelezte, hogy a gerincen 80-100km/órás szél tombol, csak a legelszántabbak induljanak útnak majd. Ez eléggé elbizonytalanítja az embereket. Még készül néhány hóangyalka, majd meglátjuk az első csapat néhány tagját lefelé haladni. Ők visszafordultak, sokalták a szelet. Felmerül a kérdés: ki akar továbbmenni tőlünk? Még kb. 2 km és nagyjából 450 méter szint van előttünk. Mindenki a mászásra szavaz, így nekiindulunk, majd pár méter után páran úgy döntenek, inkább mégsem. Végül a döntés, hogy az egyik túravezetőnk megy a többiekkel, amíg lehet, a többiek pedig maradnak és visszafordulnak.  Először a lent maradás mellett döntök, hogy ne lassítsak senkit, aztán mégis elindulok a csoport után.

Alig 100 méter után a túravezető újra felteszi a kérdést: ki akar továbbmenni? Én még nem értem be őket, Tomi egyedül teszi fel a kezét. És megszületik a döntésünk következménye: ez a csapat is visszafordul. Tomi iszonyú dühös és csalódott, szembejön velem és keserűen néz csak, mikor értetlenkedve kérdezem, mi történt. Nem értem, nem értjük. Ha egyetlen ember is fel akar menni, akkor azt az egyet is fel kell vinni, a többieket a másik túravezető simán egyedül is le tudta volna vinni már. Hallom is, amikor a lent maradó túravezető is elmondja a visszafordulónak, hogy fel kellett volna vinnie Tomit (aki egyébként akár egyedül is felment volna). Már mindegy. Nem indulunk neki. Én lelkifurdalással, Tomi dühösen és csalódottan bóklászik a törpefenyők között. Igaza van. Fel tudott volna menni, volt akarta, ereje, energiája. Közel egy órába telik, mire egyáltalán újra megszólal.

Lassan megindulunk lefelé – Tomi szótlanul, én is, klaffogunk a hótalppal visszafelé a fenyvesben. Hagyom, hadd dolgozza ki magában. Nemsokára elkezdek fázni, még egy réteget magamra kell vennem, a Nap már lemenőben és egyébként is az árnyékos oldalon vagyunk. Hamarosan Tomi leveszi a hótalpat, lemaradunk. Megjön a hangja... kipanaszkodja magát, teljesen megértem. Nem, nem volt arról szó induláskor, hogy ez a csapat nem megy fel a csúcsra, ha így lett volna, nem tartunk velük. Megölelem, lemaradunk, és megerősítjük magunkban: az utazási irodás szervezett túrái már nem nekünk valók, önállóan is képesek lettünk volna ennek a túrának a teljesítésére, és legközelebb ez így is lesz. Megvigasztaljuk egymást, mert végülis nagyon szép helyen jártunk, gyönyörű időben, jókat beszélgettünk egymással, jókat dalolásztunk út közben, de azt, hogy jól éreztük magunkat, azt határozattan, rosszindulat nélkül kimondhatom, magunknak köszönhetjük.

A Nap rózsaszínűre festi az eget, mire visszaérünk a hüttéhez, hogy bevárjuk az első csapatot, akik nagyon gyorsan megérkeznek.

Összezsúfolódunk a pici, de nagyon-nagyon meleg hüttében, eszünk egy frankfurti virslit, aztán a fejlámpa fényénél elindulunk lefelé a buszhoz a sípályán, az elején erős szélben, később már szélvédetten. Az én fejlámpámban nincs elem (ez aztán a felkészülés :) ), de Tomi 1500 lumenes reflektora vagy 6-7 embert segít le egyszerre, és a végére egész jól összebarátkozunk még egy utastársunkkal. Sokkal gyorsabban leérünk, mint fel :) Miután bepakolunk a buszba, elindulunk hazafelé, és nemsokkal éjfél után végre újra az otthonunkban vagyunk.

Sokat gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg az út pozitívumait és negatívumait. A négy túravezetőből kettőnek első útja volt, sajnos, ezt meg is éreztük a bőrünkön, mert nagyrészben ennek tudható be, hogy végülis a csúcstámadásunk elmaradt, pedig minden körülmény adott lett volna hozzá. Hozzáteszem, ez szerintem neki is jó tanulópénz volt és biztos vagyok benne, hogy legközelebb másképp fog reagálni egy ilyen helyzetben, de nem jó dolog tanulópénznek lenni, nem szeretem, ha valaki az én rovásomra tanul meg valamit (van, aki igen...?). Kicsit szigorú vagyok, de szerintem nehezen engedhető meg a kóválygás is, amit az Edelweisshüttétől tettünk meg: ha nem tudják az utat, előre egyeztetni kell azzal, aki tudja, egy fizetős túrán szerintem ilyen hibát nem illik véteni profi túravezetőknek.

A csúcstámadós napon későn indultunk, eleve későn keltünk és utána még utaztunk másfél órát. Bár a felvonó nem járt, és ez valóban hozzátett a menetidőnkhöz plusz egy órát, de ha már 8-9 körül ott vagyunk és nem fél 11 körül indulunk neki, akkor még bőven-bőven belefér a napba a túra, akár mindkét csapatnak, akár világosban leérkezéssel is. Nyilván volt ennek is oka, lehet, hogy szállást nem találtak ennyi ember számára, vagy annyira bevált a hely, ahol voltunk,hogy ragaszkodtak hozzá– mindenesetre szerintem érdemes lett volna egy korábbi indulást beiktatni.

Újra megfogalmaztuk magunkban, mennyire nem szeretünk tömegben túrázni, ezért az igazán felkapott helyeket továbbra is kerülni fogjuk – nyilván vannak olyanok, amelyeket az ember soha nem hagy majd ki emiatt (khm-khm, lásd e hétvégén az Etna mászásunk), de például ez pont egy olyan túra, amit egyedül is bármikor megoldunk.

Ami viszont fontos és jó, hogy ismét együtt, jókedvűen, általunk olyan nagyon szeretett környezetben, hegyek között, napsütésben, fantasztikus látvánnyal töltekezve töltöttünk két napot! Amikor visszamegyünk, legyen az télen vagy nyáron, csak az időjárás állíthat majd meg minket.