Nem tudom, hány látogatásunk volt már az eisenerzi Alpokban, de olyan szorgalmasan hágtunk fel az elérhető csúcsokra, hogy lassan eljutunk odáig, hogy körülnézve egyre kevesebb ismeretlen keresztet lássunk, és egyre messzebb kelljen autóznunk kedvenc szállásunktól, hogy új, eddig ismeretlen keresztet ölelgessünk meg.

Legutóbbi látogatásunk még egy  igen kedves kihívással fűszerezte a csúcsválasztást: Laci, aki olyan sokszor társunk az itthoni túráinkon is, végre velünk tudott tartani erre a gyönyörű környékre, ráadásul, bár korábban már járt a Tátrában, a magashegyi túrázásában eddig nemigen volt része. Emiatt nem csak ő, de mi is izgatottan készültünk, hogy jól sikerüljön a mászás, és az első alkalom élménye örömmel teli legyen.

Hogy az alaphangot megadjuk, a kiutazás napját még kultúrprogrammal töltöttük, már ha az kultúrprogramnak számít, hogy a két fiú a nap végére kimondta azt, amit soha nem hittem volna: nem bírom már meginni ezt a Gössert… :) Prabichl felé tartva mindig Leoben-nél hagyjuk el az autópályát. A város nem csak az osztrák vas- és acélipar központja, de a Gösser, Ausztria legrégebbi és talán legnépszerűbb söre, és olyan hosszú múltra tekint vissza, mint Magyarország: a gössi sörfőzés 1010-ben kezdődött. Göss, Leoben egyik városrésze, a Mur folyó partján, gyönyörű környezetben fekszik – innen származik a Gösser név. Egy korábbi túránk alkalmával már körbejártuk a várost minden lehetséges magaslatról megszemlélve, most egy kicsit belülről ismerkedtünk vele.

A sörgyár bejárata

A sörgyár mellett található Gösseum nevű sörmúzeumot látogattuk meg először, amely az itteni sörgyártás eszközeit és a folyamatot, valamint rengeteg Gösser ereklyét mutat be. A múzeumot csak körbevezetéssel lehet megtekintetni, mi most csak német nyelvű csoporthoz tudtunk csatlakozni, így részben fordítottam, de hála istennek a két fiú közül az egyik gépészmérnökként a gépeket, a másik vegyészként a folyamatot pár pillanat alatt értelmezte, úgyhogy az elcsípett töredékekből hárman mindig összeraktuk, mi mire való és miről beszél nekünk a bácsi.

Kézi palacktöltő

Szűrő

Felülnézet :)

Tomi varázsol!

A kiállítás sok-sok eleme interaktív, így összességében nagyon jól szórakoztunk – de persze a hab a sörön a kóstolás volt a kiállítás végén.Én alkoholmentes bodzás sört választottam, Tomi és Laci a Stift-Zwickl-t próbálták be.

A kóstolás helyszíne

Alig indultunk el kifelé a búcsúzás után, aki minket körbevezetett, kiabálva utánunk futott, először azt hittük, rossz irányba megyünk, de aztán mosolyogva a kezünkbe nyomott egy-egy kis üveges Gösser kulcstartót, egyben sörnyitót – eddig is úgy tekintettünk a világra, hogy minden sörnyitó, de most már kéznél lesz egy eredeti is ;)

A világ másik nagy igazsága, hogy mindenhol vannak magyarok: Ausztriában ez különösebben nem meglepő, de amikor a gyár melletti Gösser étteremben magyar pincér szolgál ki, aztán a városban sétálva egy kutya-simogatás közben a gazdi közli, hogy mondhatom magyarul is, mert ő szlovákiai magyar, és az eredetileg nagykanizsai párjával 8 éve költöztek ki, akkor azért megint elgondolkodik az ember…

A leobeni sétát követve a prabicheli estét azzal töltöttük, hogy kifundáljuk, mi legyen a másnapi célpont. Laci teljes bizalommal ránk hagyatkozott, úgyhogy ezt a meccset Tomival vívtuk. Tomi olyan csúcsot szeretett volna, amin még nem jártunk és nagyon látványos – ebben egyet is értettünk, viszont én nem szerettem volna túllőni a célon, és egy szolidabb, maximum 800-1000 méteres szintemelkedést akartam első alkalomra betervezni, hogy ne húzzuk túl egy „első bálozó” első túráját. Mit mondjak, alulmaradtam, Laci azt mondta, ha a mi hátunkon is, de lejön bárhonnan, úgyhogy végülis a 2125 méter magas Zeiritzkampelt választottuk.

Másnap fantasztikus időt fogtunk ki – Ervin szerint már két hete kitartott ez a napos, esőmentes idő Ausztriában, és aznapra is 10 óra napsütést ígértek, így ezen nem múlhatott a túránk sikere. A bőséges reggelit követően autóval a kiindulási pontunkra, a Radmer and der Hasel település végén lévő parkolóba indultunk, hogy onnan vágjunk neki a Zeiritzkampel csúcsának.

Összesen 1150 m szintemelkedés és kb. 14 kilométer várt ránk. Nem sokkal elindulás után eléggé megriadtam: az útjelző 4 óra távolságra írta a hegyünket. Tíz perc múlva az újabb tábla már csak 3,5 órát, újabb 10 perc múlva pedig 3 órát láttunk – azért ennyire nem voltunk jók, én mindenesetre megnyugodtam, hogy valószínűleg a kiindulási tábla volt hibás.

Sok... :)

A lassan emelkedő széles erdei útról nemsokára felkanyarodtunk az első kaptatósabb, ám gyönyörű fenyőerdőn vezető utunkra. Ahogy egyre feljebb emelkedtünk, úgy adódott egyre több lehetőségünk kikukucskálni a fák között és ahogy nyílt a tér, úgy vált egyre látványosabbá a táj is. Ez volt az első olyan túra, ahol aktívan használtam a túraórámat, így folyamatosan tájékoztattam a fiúkat, hány méteren vagyunk, és idáig mekkora szintet tettünk meg. A fenyőerdő csodás illatában túrázással Lacinak régi vágya teljesült,  otthon ilyen összefüggő – és nem telepített fenyőerdőt – csak az Alpokalján találunk. Az út mellett helyenként kis padokat építettek, hogy mászás közben megpihenve csodálhassuk a tájat.

Az erdőnek nemcsak az illatokat és a puha mohát köszönhettük, amelyre időnként lehuppantunk, hanem az árnyékot is, amely nagyon sokat segített.

Kb. 1-1,5 óra emelkedést követően egy kerítéshez értünk, a kerítés a Kammeralm-ot vette körbe, kis faház, ahol szusszanhattunk egy jót.

A hegyi forrás hűtötte sörök és meggyes Almdudler fogyasztása közben az osztrák nyugdíjasok, akik feltúráztak ide, figyelmeztettek minket, hogy ha a Zeiritzkampelre megyünk, erre felé kell most visszafelé is jönnünk, nem tudunk körtúrát tenni, mert a másik útat erdészeti munkák miatt lezárták. Ez elég fontos és hasznos információ volt :)

Gut, besser, mimás :)

A kis legelőnek nagyon jó hangulata volt, csodás látvánnyal, innen már teljes egészében láthattuk a Lugauert (2217m), amelyet a stájer Matterhornak is hívnak az ahhoz hasonló alakja miatt, és egyébként rajta van a listánkon :)

A Nagy Ő: Lugauer

Azzal a tudattal, hogy visszafelé itt újra megállunk és milyen jó lesz akkor megint legurítani valami finom hideget, nekivágtunk a hátralévő 800 méter szintemelkedésnek. Éppen átkeltünk a legelőn, amikor egy újabb osztrák nyugdíjassal találkoztunk – mivel alig volt 11 óra, megkérdeztük, mikor indult és honnan jön? A mi célpontunkat járta meg és büszkén mondta, hogy a parkolótól 2 óra alatt fent volt… :D Gratuláltunk, és magunk közt megállapítottuk, hogy bizony, nem csak a magyar nyugdíjasoknál, de nálunk is jobb formában van… kivéve Tomit :D Aki a közösségi élményért  mindig hajlandó visszafogni a lábában tomboló lovakat, még ha ez néha kifejezett erőfeszítést is jelent :)

Nem volt ez másképp most sem: 20-30 méterrel mindig előttünk rohant, ahogy egyre jobban kezdte adni a hegy és ezzel együtt mi is a szintet :) Előreszaladt, fotózott, bevárt: közben folyamatosan figyelt, kérdezgetett, minden rendben-e?

Nem kellett rohannunk, bőven volt időnk, így időről-időre megálltunk, pihentünk, Lacit mindig figyelmeztettük, hogy igyon – nem csak a meleg, hanem a szint miatt is fontos, hogy folyamatosan pótoljuk a folyadékot, különben fejfájás lehet a vége. Meleg volt, de szerencsére időről-időre akadt egy kis árnyék. Az egyre meredekebb és mászósabb szakaszon időnként szembejött velünk vagy inkább rohant egy-egy osztrák 60+-os kolléga, akik már lefelé tartottak, a büszkeségünket azzal próbáltuk menteni, hogy azóta, amióta  járni tudtak, valószínűleg ide járnak kirándulni, mint nálunk mások a Gellért hegyre… Újabb óra elteltével feljutottunk a nyeregre, ahol a másik túraútvonal csatlakozott be – innen már úgy tűnt, viszonylag hamar fent leszünk a csúcson, bár a keresztet még nem pillantottuk meg. A nyeregről leláttunk a parkolóba, most látszott igazán, mekkora szintet jöttünk, és most tudott igazán tudatosulni Laciban is, saját bőrén érezve, milyen csalókák magashegyen a távolságok és ami lentről igen közeli és épp csak egy ujjnyi, az nagyon sok munkát kíván, ha fel akarunk jutni :)

Radmer

Kissé lemaradva, de nyeregben érezzük magunkat :)

Nekiindultunk az utolsó szakasznak, még mindig 400 méter volt előttünk. A gerincen haladva már két oldalra is volt kilátásunk, a fotózás jó lehetőség volt az újabb pihenőkre.

Lacinak itt már kezdett nehezére esni a felfelé menet, de becsülettel küzdött. Akkor egy picit úgy éreztem, igazam volt: biztos, hogy fel fogunk menni és biztos, hogy meg fogjuk csinálni, de előjött bennem az „ugyemegmondtam”, elég lett volna ennyi szintet beletenni első alkalomra, hogy kihívás legyen az út, de mégis élvezetes. Azt mondtam Lacinak, ez most olyan, mintha első alkalommal lemenne a konditerembe és rögtön 80 kilóval tolná a sorozatot, ennek megfelelően értékelje az erőfeszítéseit és a teljesítményét minden egyes lépésnél.

A hegy pedig bőven adott még kihívást, az újabb emelkedők mögött mindig újabbak tűntek föl, már vártuk, mikor látjuk meg végre a tetejét, amikor Tomi egyszer csak odakiabált nekünk: hohó, látom a keresztet! Ezzel sikerült mozgósítani az energiákat :)

A csúcs előtti utolsó szakasz tartogatott még egy kis izgalmat: a gerinc nagyon keskeny és sziklás lett, drótkötelek segítették az átjutást, ez Lacinak nagyon a kedvére való is volt :)

Az átkelés után bevártuk egymást, hogy hárman egyszerre érintsük meg a 2125 méteren lévő keresztet! Hurrá, sikerült! Igaz, csak félúton vagyunk, de hurrá, sikerült!

A látvánnyal nem lehet betelni ilyenkor… Beírtuk magunkat a nagykönyvbe – megint kerestünk magyarokat benne, de nemigen találtunk, aztán minden ehetőt kipakoltunk a zsákokból és megebédeltünk. Míg Tomi szundikált, Laci az idáig felcipelt fotósállvány segítségével készített újabb és újabb felvételeket, miközben folyamatosan fent akart sátrazni :D

így készült :)

Ez készült :)

A hegy tetejéről látszott az utunk: a parkoló, az Alm, láttuk a csúcsokat, amiket korábban megmásztunk, és amiket még meg akarunk mászni. Nehéz napokon voltunk túl Tomival – pár nappal korábban kellett búcsút vennünk a kedves, öreg kutyusunktól, megkímélve őt a további szenvedésektől. Ezért is jöttünk el most. Tudtuk, hogy a hegyekben energiát kapunk, feltöltődünk, kicsit megerősödünk, kicsit elengedjük, ami történt… A csúcson az elmúlt napokra gondolva kipotyogott még néhány könnycsepp, de nyugalom és békesség járt át minket. Ezért járunk ide és ezért fogunk még számtalanszor visszajönni, amíg csak bírjuk erővel.

Majd ¾ órán keresztül élveztük ezt a békességet, mikor úgy döntöttünk, elindulunk vissza. Sietnünk továbbra sem kellett, jó időben indultunk, és a nehézségek ellenére jól is haladtunk felfelé, sötétedésig bőven volt még időnk. A csúcson vettem észre, hogy a napszemüveg nincs meg – valószínűleg valamelyik pihenőhelyüknél levettem és ott felejtettem, úgyhogy nagyon figyeltük, hátha megpillantjuk valahol. A gerincen még egy henyélést beiktattunk.

A következő pihenőnél pedig egyszer csak megláttam a napszemüvegemet is :)

Köszi, hogy megőrizted :)

A nyereg aljába viszonylag gyorsan leértünk. A következő szakasz, az Almhoz való lejutás rejtett magában néhány kihívást: felfelé is meredek és helyenként sziklás volt, de inkább a csúszós talaj miatt kellett nagyon figyelmesnek lennünk.  Most már elővettem a botokat, az egyikkel Laci jött, a másikkal én – zergetominak ilyesmire nincs szüksége. Egy bottal is elég jó biztonsággal és gond nélkül le tudtunk ereszkedni – Lacinak újabb meglepetés és tapasztalat volt, mennyit tud segíteni a bot, nemcsak az egyensúly megtartásával, hanem az erőnk megkímélésében is.

Kellemesen beszélgetve, időnként éneklve, és siker miatti jókedvvel ereszkedtünk lefelé, nagyon jó tempóban, így hamarosan újra az Almnál voltunk, és immár egy másik nyugdíjas csoport társaságában fogyasztottuk el a jól megérdemelt frissítőt. Tominak az egész napos csősál viselés után megint viccesre sült a feje, ezért bankrablónak álcázta magát. Cocit megismertettük az alpesi rokonával, és újra útnak indultunk.

Sörös Tomi

Coci és barátja

Az utolsó szakasz a gyönyörű súrlófényekkel teli fenyőerdőben vezetett minket megint: a szerpentines úton való ereszkedés különösen szép része volt a túránknak, méltó befejezése ennek az útnak.

Nagyon szép, teljes napunk volt, a végére már nem vitatkoztam: jó volt ez a választás, igen, lehet, hogy másik csúcsot könnyebben és gyorsabban bejártuk volna, de Laci motivációja és kitartása átsegítette őt a nehezén is, és azt hiszem, ilyen panorámáért érdemes is volt ennyit küzdeni. Szerettem ezt a túrát, és alig várom, hogy megint visszamenjünk – mert visszamegyünk, mint már annyiszor…