Mulhacén. A Sierra Nevada teteje Spanyolországban. Fura, ahogy a dolgok beúsznak az ember életébe – a mienkbe ez a csúcs szépen, lassan szivárgott be, sokáig váratott magára, aztán egyszer csak megérkezett az ihlet a két impulzív ember életébe, és megvettük a repülőjegyeket október végére.

Egyetlen dolog volt biztos a nyaralásunk során: ez a hegy. Minden másban engedtünk, minden mást hagytunk spontán történni és hagytuk, hogy sodorjanak minket az élmények, de ezt az egyet biztos célként tűztük ki magunk elé. Aztán persze mégsem pont úgy történt, ahogy terveztük, hanem sokkal jobban.

Mint minden magashegy-mászásunkat, ezt is erős időjárás-előrejelzés nyomonkövetése előzte meg, úgyhogy abban a pillanatban, amikor azt láttuk, hogy a napsütéses órák száma, a szél, és a csapadék a legkedvezőbben alakulnak, már indultunk is Capileirába. A gyönyörű kis fehér házas falu fantasztikus helyen fekszik – meg kell dolgozni érte, ha autóval megy az ember, hatalmas szerpentineken kacskaringózhat felfelé, időnként visszaereszkedve, hogy a szemből közlekedő buszok elférjenek mellette. Az alig több, mint 500 fős település a legmagasabban fekvő település Sierra Nevadában a maga 1436m-es tengerszint feletti magasságával. Szezonban valószínűleg rengetegen vannak itt, néhány kis étterem, és sok apró szállás várja a turistákat a szokásos bazári boltocskákkal – de a környezet, a rengeteg növény, a kilátás, a fehérre meszelt házak, a kedves helyiek elvarázsolják az embert, különösen, ha szezonon kívül érkezik, mint mi, és csak pár nyugdíjas és elvetemült turista lóbálja itt a lábát.

Reggel néztük ki a szállást – ha szezonban vagyunk, kizárt, hogy szobához jutottunk volna aznap estére, így viszont még válogathattunk és nagyon szerencsésen belenyúltunk, a viszonylag olcsó árért hotel-minőséget kaptunk és Antoniót, aki nagyon kedvesen és részletesen magyarázta el, mit hol találunk abban a pár utcában, hova menjünk reggelizni, a boltok mettől-meddig vannak nyitva, melyik túraútvonal honnan indul, és hogy ne a csapvizet igyuk, itt van a sarkon a hegyi forrás vize. Mire felvitt minket a teraszra, ahol teát és kávét is főzhettünk magunknak, már elaléltam a gyönyörűségtől.

A Mulhacén több irányból is támadható, az egyik legnépszerűbb útvonal innen indul. Van lehetőség egy, a hegyen menedékházban töltött két napos túrával megjárni a csúcsot oda-vissza, de ha valaki kisebb megerőltetésre vágyik, a faluból indulnak buszok, amelyek felvisznek az Alto del Chorillo-hoz, onnan 800 méter szint leküzdésével lehet elérni a csúcsot. Az utóbbi verzióval kb. 5 óra alatt teljesíthető az út (vissza a parkolóig). A buszok szezonban rendszeresen, mindennap járnak, de előre be kell jelentkezni – na ez az, ami nekünk nem erősségünk a spontán természetünk miatt :)

Reggel Antonio útbaigazítása alapján elmentünk a helyi turinform irodába, hogy bejelentkezzünk a 10 órás buszra – viszont mivel a szezon már a végét járta, csak hetente kétszer járt a busz, aznap pedig pont nem. Szóval némi tanácstalanság után bejelentkeztünk a másnapi járatra, és azt gondoltuk, ezt a napot a környék hegy-völgyeinek bejárásával töltjük. Ahogy visszafelé kullogtunk, azon gondolkodtunk, tulajdonképpen miért is akartunk busszal menni? Hogy időt nyerjünk. De hát miért is jöttünk? Hát a hegyért… Akkor tulajdonképpen miért is akarunk holnapig várni? :) Szóval, visszaérve a szállásra, felhívtuk a menedékházat, egy éjszakára szállást foglaltunk, összepakoltunk, Antoniónak szóltunk, hogy holnap este jövünk, és a szikrázó napsütésben nekilódultunk.

Capileira immár a hátunk mögött

1500 méterről indultunk, 3500 méter magasra tartottunk, két etapban: az első napon 1120 méter szintemelkedés a Refugio Poqueira menedékházig 10 km-es távon,  a második napon 4,5 km és 990 méter szintemelkedés a csúcsig, majd onnan 2000m ereszkedés nagyjából 15 km-en át Capileirába. Na, a lényeg, hogy combos két napnak néztünk elébe.

Kisebb túrára vágyók a Cebadillát érintő körtúrát is választhatják

Az idő fantasztikus volt, és hamarosan előttünk magasodott a hókupac, amelynek a tetejére másnap terveztünk felérni.

Megpillantva a Nagy Ő-t

A kezdeti szakasz 1 órás igazán laza séta volt La Cebadilla romjaiig. A vízerőmű köré/mellé épült kis falu teljesen néptelen – de aki kicsit is ismer minket, tudja, hogy az ilyen elhagyott helyek éppúgy vonzanak bennünket, mint a hegyek, úgyhogy kicsit elidőztünk, Tomi pedig elfotózgatott a zombi-apokalipszis film díszletének tűnő épületek között, naná, hogy a templomba is bemászott… :)

Miután kinézelődtük magunkat, tovább indultunk a völgy mentén hosszan, lassan, fel-le hullámozva, de folyamatosan emelkedve. Voltak kétségeim… Túl keveset emelkedtünk, féltem, hogy a végére marad a szint java, amikor már egyébként kevésbé vagyok életképes, de a táj továbbra is lenyűgözött minket.

Rálátás a Mulhacénra :)

Nézősereglet

Nagyon meleg volt, lassan elhagytunk minden árnyékot, így amikor fához értünk, elégedetten vágtam magam Buddhába egy kis enyhülésért.

Buddha

Sok túrázóval nem találkoztunk út közben, de egy kedves spanyol lány a hozzánk hasonló tempóban haladva hol leelőzött minket, amikor mi álltunk meg pihenni, máshol pedig mi kerültük ki őt, miközben felváltva kínálgattuk egymást csokival.

Egyre közelebb...

A hosszan elnyúló völgy tetejébe érve lehet visszakanyarodni Capileira felé – vagy útnak indulni a menedékháznak.

Cortijo Las Tomas - nekem ez Tomi háza... :)

No question, felfelé...

Innen egy erősebb szintemelkedés következett, és az időjárás is durcábbra váltott – köd szállt ránk, futó záporral és kis széllel, úgyhogy az indulást követő kimelegedés után, a magashegyekre jellemző változatosság jegyében sapkát és kabátot húztunk. Tudtam, hogy nem vagyunk messze – de fáradtam, ezért az egyik sziklán nagyon jólesőt pihentem, bár a kilátás esetleges volt, amikor épp elfújta a ködöt a szél, akkor tudtam végignézni az úton, amelyet idáig megtettünk.

Onnan a mélyből indultunk!

Közeleg a köd

Újabb 10 perc felfelé után viszont valóban ott volt a ház, 2500 méteren vagyunk! Ködben, nagyon csendesen, nagyon kihaltnak tűnve, de ott volt :)

Örömteli látvány! Refugio de Poqueira

Megpróbáltunk a bejáraton bemenni, de nem sikerült, hiába lökdöstem az ajtót. Mivel biztosak voltunk benne, hogy kell, hogy legyen itt valaki, hátramentem – a konyha ajtaja nyitva volt, így hangosan hallózva bementem. A fejkendős, hegymászó archétípusú srác kicsit furcsán nézett rám, de mondtam, hogy mivel zárva van az ajtó, ezért itt jöttem be – mondta, nincs zárva, legyek csak bátor, nyomjam be jó erősen, de egyébként ha már bent vagyok, beenged innen. Mivel Tomit elől hagytam, mégis visszamentem, és már sokkal határozottabb fellépéssel beléptünk a Refuggio Poqueira épületébe.

Pár menedékházat már megjártunk, de itt olyan jó megoldásokat láttunk, amelyekkel korábban nem találkoztunk. A folyósóra tettek zárható szekrényeket, ahova a cuccainkat el tudtuk pakolni, ez nagyon hasznos, mert a szobák ugyanolyan zsúfoltak ágyakkal, mint bárhol máshol, így viszont nem kell kerülgetni, pakolászni a holmikat. A „társalgóban” rengeteg dugalj-elosztó volt – aki aludt már menedékházban, tudja, hogy néha milyen harc megy azért az egy-két lehetőségért, amikor az ember a telefonját vagy a fényképezője aksiját akarja tölteni. Itt ezzel nem volt probléma, és nem csak azért mert összesen 10-en voltunk, plusz a két fő személyzet, az 84 férőhelyes házban:)

Bal felső 2-3 a mi személyes terünk volt éjszakára ;)

A menedékház egész évben nyitva van, a szobák a szokásos matraclager, 10-15 fős hálóhellyel. Meteorológia állomásként is működik, úgyhogy egy képernyőn folyamatosan láttuk kivetítve az aktuális állapotot a másnapi várható időjárással együtt.

Ebédlő/Társalgó :)

Az ebédlőben meglehetősen hideg volt – mire felértünk, megizzadtam, most elkezdtem fázni. Egy francia pár, két izraeli srác, a spanyol barátnőnk, egy osztrák nyugdíjas (imádtam, hogy itt is itt vannak! :) ) és két fiatal lány volt a teljes létszám – mindenki fázott, így egy idő után végre dobtak pár hasábot a kandallóba és elkezdtünk melegedni. Tomival sakkoztunk, amíg megérkezett a háromfogásos vacsora. Leves, grillezett csirke, bolognai spagetti, a végére pedig őszibarack befőtt – majd kipukkantam J Vacsora után ledőltünk aludni, hellyel-közzel jól telt az éjszaka, senki nem horkolt a közelünkben.

Reggel a társaság egyszerre kelt és készülődött, a svédasztalos reggeli után Tomival másodikként indultunk el.

A spanyol svédasztal

A hegyen mindig gyönyörű a napfelkelte – az az inverzió, ami itt elénk tárult, megint lenyűgözött bennünket. Kb. 5 fok volt induláskor, ez egyáltalán nem volt rossz itt, és látszódott, hogy egy jó darabig még tiszta lesz az idő, így optimistán indultunk neki a napnak.

Kezdteben a Mulhacén patak mellett haladtunk.

Rió Mulhacén

Ahogy egyre feljebb értünk, egyre több lett a hó körülöttünk. Bal oldalunkon a Veleta figyelt minket, jobbra előttünk a Mulhacén. A néhány lábnyomon kívül, amelyek valószínűleg tegnapiak voltak, látszott, hogy túl sokan nem jártak erre most előttünk.

Ahogy felértünk a nyeregbe, nem messze egy tengerszemtől, választás elé kerültünk: mehetünk körbe, a kicsit hosszabb, nagyon kicsit enyhébb emelkedőn, vagy bevállaljuk a rövidebb, meredekebb utat. Bevállaltuk.

Szép kilátás

Fárasztó...

Láttuk, hogy a tegnapi társaink közül a francia pár a hosszabb úton indul el, az izraeli fiúk mögöttünk egyre jobban leszakadtak, annak ellenére, hogy én sem voltam egy kengylefutó gyalogkakukk itt felfelé. Havas, egyre jobban olvadó, köves, csúszós, nem meredekebben, hanem rohadtul meredeken emelkedtünk felfelé. Tomit egyre jobban húzta az agya, én nagyon hullámoztam és meg-meg kellett állnom pihenni.

Nagyon durva szakasz volt, párszor átgondoltam, jól döntöttünk-e, aztán mindig meghoztam a végkövetkeztetést: tökmindegy, innen már csak felfelé van, de hogy hogy fogunk itt lefelé menni, azt elképzelni nem tudtam. Hiányzott a hágóvas, itt most nagyon nagy hasznát vettem volna. Az 1000 méter szintnek nagyjából a felét ezen az úton tettük meg. A Nap vakított, de valahogy nem szántam rá magam, hogy bekenjem az arcom, hát, a hóval együtt meg is tette a hatását estére :) Kb. 3 órával az indulásunk után nem akartam hinni a fülemnek, mikor Tomi azt mondta, még 200 méter, és ott vagyunk – távolságban, és nem szintben :) A franciák ekkor értek utol minket, gyakorlatilag egyszerre értünk fel a Mulhacén napos, de igen szeles csúcsára!

Sierra Nevada tetején álltunk – és hegyeket láttunk, amerre néztünk, ez mindent megért!

Kerestünk egy szélvédettebb helyet, ott elfogyasztottuk az ebédünket, én pedig elkezdtem bogarászni a térképet, mert tudtam, hogy azon az úton az olvadt havon nem szeretnék visszafelé menni, túl meredek és túl csúszós már a napsütés miatt, hogy ott próbáljunk leereszkedni. A kis túratársak azt mondták, a másik irányban terveznek leereszkedni, valószínűleg Trevelez-ben éjszakáznak, vagy a hosszabb úton visszamennek Capileirába. Átböngészve a lehetséges útvonalakat, úgy döntöttünk, mi is ezt az utat választjuk, így érintjük a Mulhacén 2-t is. A csúcsra közben folyamatosan érkeztek újabb túrázók, és amikor épp indulni készültünk, a két izraeli srác is felért.

A gerincen indultunk lefelé, hegyekkel és felhőkkel körbevéve. Nagyon kellemes, nagyon pihentető szakasz volt az előző mászás után, sokat fényképezkedtünk, élveztük a könnyű sétát és a jó időt.

Ez az az út, amelyen a buszos kirándulók jönnek fel – sokkal lágyabb az emelkedés, sokkal elnyújtottabb. Ahogy egyre lejjebb értünk, kezdett eltűnni a hó, bukkant elő a fű. Egy kis bivakhelyen leültünk napozni, majd tovább ereszkedtünk.

Tudtuk, hogy sok van még előttünk, 2000 méter ereszkedés várt ránk. Hamarosan elérkeztünk a parkolóba, ahol döntenünk kellett: lemegyünk Trevelezbe és onnan valahogy visszajutunk Capileirába, visszatérünk a menedékházhoz és a tegnapi útvonalon megyünk vissza – vagy kalandozunk, és a busz útvonalán haladunk tovább. Elég sokáig tanácstalankodtunk, aztán megindultunk a buszos úton, és ez megint nagyon jó döntésnek bizonyult.

Nagy, széles, döngölt úton mentünk, hol ködben, hol napsütésben, de egy kicsit olyan volt, mintha a semmibe mennénk. Semmi megerőltető nem volt benne, azt leszámítva, hogy bennünk már volt jó pár kilométer és szint addigra. Nagyon élveztük a kilátást :)

Másfél óra után kezdett változni a környezet: megjelentek az első törpefenyők az út mellett, majd fenyőerdők, a fák tövében rengeteg fenyőtinórúval. Ahogy betértünk az erdőbe, gyakorlatilag meseerdőbe csöppentünk: a föld tele-tele volt gyilkos galócával, ennyit életünkben nem láttunk összesen, mindenfelé mesegombák voltak, a fenyőtinórúk pedig több kilósra megnőttek.

Az erdő hihetetlenül szép volt, mivel már 2000 méter körül jártunk és távolodtunk a hegytől bebuktunk a felhők alá is, elfújta (felfújta) őket a szél, a Nap egyre többet sütött. Nemsokára egy víztározót, és különleges, hatalmas sziklaalakzatokat érintettünk.

Közel 9 óra túrázás után újra megpillantottuk Capileirát. Alig vártam, hogy éttermet érjünk, leülhessek és valami finom meleg levest ehessek.

A közelsége ellenére még 1 órát kellett gyalogolnunk, mire elértük a falut, de ott már igen boldogan megkaptam, amire vágytam :)

Fáradtan, nagyon büdösen, és nagyon elégedetten tértünk vissza a szállásunkra, ahol a fürdés után egyikünket sem kellett altatni.

A Mulhacén az első önálló háromezresünk lett. És ha már nem is miatta, másik csúcsok miatt még biztosan vissza fogunk ide térni, mert a táj változatossága, formái, növényzete egyaránt lenyűgöztek bennünket.