A húsvét hétvégét Homokmégyen töltöttük Tomi szüleivel. Ha valakinek e településnév nem mond semmit, azon nem fogok meglepődni, én is így voltam vele idáig :) Segítségképpen elárulom, hogy Homokmégy Bács-Kiskun megyében, Budapesttől 140 km-re, Kalocsától 10km-re a kalocsai Sárköz keleti részén található az Örjeg mocsarai mellett.  Most már többet tudok róla, bár lefele menet még tanakodtunk, mi lehet a mégy a névben, azóta utánanéztem:  a név mégy utótagja száraz meder, időnként kiszáradó ér jelentésű, homok előtagja pedig a talaj fajtájára utal. A területét évezredek óta lakják, kelták, szarmaták, hunok, germánok nyomait egyaránt megtalálták a település környékén. Az Árpád-korban a környéken királyi udvarház is volt, amelyet I. Béla  a szekszárdi apátságnak adományozott. És máris van még egy közös kapcsolódási pontunk ;)

A török időkben sok más településhez hasonlóan Homokmégy is elpusztult, az elnéptelenedett területet a kalocsai jobbágyok kezdték birtokba venni, így jöttek a létre a csoportos, utcás települések, ahol télen csak a jószágot tartották  és csak férfiak lakták, nyáron viszont az öregek kivételével az egész család kiköltözött. A 19. század végére a település már állandóan lakott volt és Kalocsához tartozott, majd 1898-ra önállósodott. Ahogy sok kis település, úgy Homokmégy lakosságszáma is folyamatosan csökken az elöregedés és az elvándorlás miatt, 2010-ben 1326 főt számláltak.

Két napot töltöttünk ott, persze a fenekünkön nemigen tudtunk megülni, így mindkét napra esett egy kis kirándulás. Húsvét vasárnapján a hajósi pincefalut vettük célba Rudival és két fényképezőgéppel felszerelkezve.

Hajós 16km-re található Homokmégytől. Engem meglepett, hogy a környéken milyen jó autózni: nagyon jó minőségű, cserébe nagyon csekély forgalmú úton jutottunk el a pincefaluhoz, mondjuk a forgalomhoz a húsvét is hozzátehetett – vagy inkább elvehetett belőle :) A hagyomány szerint az első lakók hajókkal érkeztek a környékre (innen ered a település neve), amely annyira megtetszett nekik,hogy lehorgonyoztak otthont teremteni maguknak. A török megszállás ideje alatt a település pusztítások, rombolások áldozatává vált.

Hajósra a törökök kiűzése után telepítettek  német családokat. 1728-ban írásban kötelezték a betelepített svábokat a szőlő termelésre, a szőlőből dézsmát, a borból tizedet kellett szolgáltatni a földesúrnak, aki a kalocsai érsek volt. Ekkor a pincék még Hild területén voltak, az ott található barlangrendszerben. A mai pincefalu területén a 18. század végén kezdtek a helybéliek pincéket építeni. A löszhát alkalmas volt pincék kialakítására, közelebb volt, mint Hild, a faluban a belvíz miatt azonban nem tudtak borospincéket építeni.

Bár a második világháború alatt az átvonuló front katonái nagy károkat okoztak, amikor felfeszítették a pincéket bor után kutatva, és így a nyitva hagyott és kitört ajtajú pincék zöme kifagyott, még nagyobb csapás volt a sváb lakosság nagy részének kitelepítése, a gazdáktól elvették a pincéket és a szőlőket, a betelepülők pedig nem értettek a szőlőtermesztéshez, borkészítéshez.  Később sokan hazatértek és a 60-as évekre a hajósiak visszavásárolták házaikat, pincéiket, folytatódott a hagyomány, kemény, szorgalmas munkával újjáéledt a pincefalu és elkezdett kialakulni a mai arculata.

 Az autót rögtön a határban letettük és nekiindultunk a magas löszpart tetején sorakozó, kacskaringózó  pincesoroknak.  Ahogy elindulunk a sétánkra a pincefalu idősebbik részén, rögtön magával ragad bennünket a hangulat. A falu kihalt, csak egy-egy ember, egy-egy autó tűnik fel nagy ritkán a döngölt úton a domb oldalában, de olyan nyugalmat, békesség és harmóniát áraszt a hely, hogy egyáltalán nem érezzük üresnek az utcákat. A lösztalajba vágott mintegy 1200 présház és borospince együttese egyedálló Európában, ahogy a pincefalu településszerkezete is: a présházak külön települést alkotnak a tulajdonosok házaitól mintegy 3 km-re. Már az első percek után érezzük, remek helyre érkezetünk, ha fotózni akarunk, felváltva állunk meg és kattintgatunk, csak Rudi türelmetlenkedik néha, mikor már percek óta nem mozdul egyikünk sem, mert belefeledkezünk a látványba :)

 A házak hasonlítanak egymásra, fehérre meszelt, csukott zsalus épületek, mégis mind egyedi, különleges nyomatú téglákat, szépen díszített kapukat találunk és néhány igen jó ötletet, hogy lehet fából igazán különleges és természetes „bútort” készíteni a természetbe olvasztással. A házak mellett kis lépcsők vezetnek fel tetőre, ahol maga a szőlő terem :)

Hajóson valaha több pince volt, mint ház, sokan ugyanis két pincét építettek, egyet a bor, egyet a burgonya és egyéb termények tárolására. A szüretelő fahordókban almát is tároltak, kibélelték a hordó alját szalmával, majd elkezdték rakni az almát úgy, hogy minden sor közé szalmát tettek. Így a gyümölcsöt sokkal tovább lehetett tárolni , kevesebb volt a rothadás, hiszen a hordó alján lévő alma is szellőzött.

A borospincék általában három részből állnak: legfontosabb a pincelyuk, amely 20-35 méter mélyen nyúlik a löszbe, téglapadozat nélkül, kézzel vájva. A lefelé lejtő pincelyukakban találhatóak a borral teli hordók. Ma már általában csak családi szükségletek kielégítésre szolgáló mennyiséget tárolnak itt, a termés nagy részét a gazdák már tőkén eladják, kisebb hányad kerül értékesítésre. A présházban tartják a fontosabb eszközöket, illetve minden pincében van egy kisszoba, ahol a gazda lepihenhet. A pincék hőmérséklete évszaktól függetlenül 10-14 fok, így tudnak kiváló borok érlelődni benne :) A legismertebb, legkedveltebb itt termelt borok a Cabernet Sauvignon,Kékfrankos, Kadarka, Szürkebarát és a Cserszegi fűszeres.

Minden szempontból otthonosan tudok mozogni ebben a környezetben: a sváb jelleg közel áll hozzám, és ha nem is vagyok borszakértő, borszerető, a pincék hozzátartoztak az életemhez, Szekszárdon ezt nehéz lett volna megúszni :) Minden rendezett, mindenről süt a gondos gazdák odafigyelő szeme, és bár most nagy a csönd és a nyugalom, elképzeljük, milyen lehet itt, amikor hétvégente vagy szüret idején kitódulnak ide a családok és a baráti társaságok, hogy birtokba vegyék a házak előtti kis padokat és az utcákat.

Ha látunk is embereket, azok nagy része német rendszámú autóval érkezett, ilyenkor a húsvétra kedvesen feldíszített házakat látunk. Lassan átsétálunk a pincefalu újabb építésű részébe, ahol Szent Orbán, a borászok védőszentjének faragott szobra fogad bennünket.

Ez a rész már újabb, aszfaltos úton, több vendéglővel, panzióval is találkozunk, ami nem meglepő, az 1980-as évektől kezdett élénkülni a borturizmus, a hajósi németek nyelvtudása és vendégszeretete vonzza az érdeklődőket.

A legtöbben a májusi Orbán Napi Borünnepre érkeznek, ki tudja, még mi is idekeveredhetünk akkor :)

A séta végén stílusosan a Judit Panzió és Étterem kinti padján iszunk egy picit és lassan elindulunk az autóhoz. Előtte még felmászunk a fából készült kilátóhoz, ezt még Rudi is vállalja velünk, még sosem volt ilyen magasan, és elnézünk a síkságon, ameddig a szem ellát :)

 Hazaérve már vár bennünket a család és a finom húsvéti ebéd – elégedetten, megint egy szép emlékkel és élményekkel gazdagon érkezünk meg.