Egy ideje szemezgettünk már a gödöllői Kéktúra szakasz bejárásával. Ez a túra nem szerves része az OKT-nak, nincs benne a pecsételő füzetben sem, viszont egy napi könnyed túrával teljesíthető és még jelvényt is szerezhetünk vele. A túra nem csak amiatt rendhagyó, hogy nem része egyik Kék Túrának sem, mégis külön említik a Wikipédián az OKT szócikk alatt, hanem mert a bélyegzők helyett a pontokról megszerezhető válaszokat kell beírnunk az igazolólapra.

Mivel a helyszín nagyon közel van Budapesthez és a 20km-es táv a 200m-es szinttel inkább a kirándulás kategóriába sorolható, bátran meghirdettük a Cool-túra csoportban és a baráti körben, arra gondolva, hogy a sok emberből valószínűleg sikerrel toborozunk egy ütős csapatot, akikkel egy kellemes napot el tudunk tölteni a Gödöllői dombság kedves lankáin. Hárman biztosan indultunk tervezni: Tomi, én, és magunkkal vittük Rudit, Tomi egyik kutyáját, aki most első alkalommal túrázott velünk/velem. Rudi külön bejegyzést érdemel, mert amennyire ijesztő lehet a külseje annak, aki nem ismeri a bullterriereket, annyira szeretnivaló, igazi csupaszív egyéniség.

A visszajelzések alapján szépen formálódott a csapat, persze lehetett tudni, hogy a sok jelentkezőből mindig vannak kipottyanók is, de úgy tűnt, szép számmal fogunk neki a távnak. Pár nappal indulás előtt kiderült, hogy Viktor még egy kis propagandát szervezett: a Túratárson meghirdette az eseményt, így onnan további jelentkezőkre számíthattunk. Ezen a ponton Tomival elbizonytalanodtunk: túl sokan leszünk, elveszik az a baráti hangulat, amit terveztünk, de aztán megnyugodtunk, aki a természetet szereti, rossz ember nem lehet, elég nagy az erdő, és eddig csak pozitív élményeink voltak a túrákon való megismerkedésekből, úgyhogy nosza :)

Az időjósok nem hazudtak, szombaton reggel gyönyörű napsütésben indulunk autóval a kiindulási ponthoz, a gödöllői állami telepek vasútmegállóhoz. A vonattal érkezőkre gondolva 9.15-re hirdettük meg az indulást. Mivel ennél a vasútállomásnál nem lehet autóval parkolni,  kiteszem Tomit és Rudit, én pedig átgurulok az arborétum bejáratához a parkolóba, és mivel csupán 800m-ről van szó, bevárom a csapatot.

Amíg várom az érkezőket, kicsit fényképezgetek, aztán ahogy közeledik a társaság a távolból, egyre jobban elkerekedik a szemem. Egy egész csapat tart felém, ráadásul szinte tele ismeretlen arcokkal. Összesen 20 kétlábú és 3 négylábú tart velünk az úton. Mire bemutatkozom mindenkinek, legalább 5 perc telik el, aztán végre elindulunk az arborétum felé, ez az első ellenőrző pontunk és itt kapjuk meg az első kérdésünket is. Úgy döntünk, egy lapon vezetjük csak a válaszokat, nem kell mindenkinek külön kitöltenie, majd csak az aláírásainkkal igazoljuk a teljesítést.

Csekély emelkedővel indul az utunk, az idő nagyon kellemes, a három kutya ismerkedik, rohangál, barátkozik egymással, és mi is elkezdünk ismerkedni egymással. A túrajelzések nemigen vannak karbantartva, de több olyan résztvevőnk is van, akik már végigjárták ezt az utat, sőt a margitás (név)nál még GPS is van, így az eltévedéstől nem kell félnünk. Hamarosan elérjük a szántás szélét, ahonnan továbbhaladva jutunk a második ellenőrzőponthoz, a gázvezetéket jelző oszlophoz.

A szántás erről az oldalról nézve is remek téma, a magaslessel szép fényképek készülnek, én átadom a masinámat Petinek, hátha operatőr szemmel még szebb emlékek születhetnek :) Bár az idő gyönyörű, a tél nem múlt el nyomtalanul, mély nyomsávokon haladunk keresztül, bővelkedik sárban és tócsákban, ennek a kutyusok örülnek igazán.

A Király út szépen kiszélesedik, és ezen a széles úton megyünk, amíg elérünk egy útkereszteződést, ahol fahulladékból, erdészeti darálékból épült „várat” találunk. Két hegymászónk, Tomi és Benyus természetesen azonnal a tetején teremnek, ők föntről lenézve készítik a képeket, én lentről felfele fényképezem őket. Ahogy másznak felfelé, a talpuk alatt gőzölög a kupac baktériumoknak köszönhetően, amelyek az erjedésért felelősek.

Kellemes sétánkat folytatva beszédbe elegyedek az egyik túratársas lánnyal, akiről kiderül, hogy nem is túl régen „hajléktalan” üzemmódban járta végig az El Camino-t. Szállásért ritkán fizetett, nagyjából ételért is, a két hónap alatt alig több, mint 400 EUR-t költött létfenntartásra. Természetesen, mint mindenkinek, nekem is az első gondolatom és kérdésem: nem féltél egyedül? A válasz szimpatikus, hiszem is, nem is.. Szerinte a világ nem olyan rossz, mint gondoljuk, a médiának köszönhetően sokkal több félelem van bennünk, mint ami reális lenne. Az embernek hinnie és bíznia kell abban, hogy az emberek jók, és akkor nem fog vele rossz dolog történni. A két hónap alatt egyszer került neccesebb helyzetbe, de igazából az egész út során az emberek jóindulatát és segítőkészségét tapasztalta meg. Érdekes őt hallgatni, annál is inkább, mert ahogy meséli, korábban ő is a médiában dolgozott, nagyon jól keresett, de megcsömörlött, kiszállt, és bár most sokkal kevesebb pénzből, mégis boldogabb és szabadabb. Lehet, hogy ránk is ez vár, ha egyszer elég bátrak leszünk megtenni azt a lépést, amelytől félünk, és amelytől csak addig félünk, amíg meg nem tesszük :)

Egy balkanyarnál úgy döntünk, picit megpihenünk és nyerünk egy kis energiát a hátizsákokból. Rudi  pofátlankodik egy sort, kutyát almáért könyörögni még nem láttam, de talán mindegy is, mi az, a lényeg, hogy ember eszi, szóval neki kell :D

Rövid pihenő után újra nekiindulunk a szép cseres-tölgyes ösvényen, míg jobbunkon elérjük az elhagyott vadászházat a kerekes kúttal és melléképületekkel. A ház gyönyörű helyen van, tetszik a telke is, de elég lepusztult, mindenestre kis fantáziával és sok-sok munkával igazi ékszerdobozt lehetne belőle varázsolni. Egyetlen zavaró tényező, hogy a valkói út elég közel van már, és az autók zaja már beszűrődik, ha erdőben szeretnék egy saját házat, akkor azt biztosan olyan helyen szeretném, hogy tényleg csak az erdőt tudom élvezni, kicsit távolabb a civilizációtól és a zajtól.

Kikanyarodva a főútra már ott is vagyunk a 3. ellenőrzőpontnál, a valkói  Kőkeresztnél. Gyors feladatmegoldás és indulunk az Erzsébet pihenő felé a sorompón át. Februárban itt szedtük fel Samut, a teljesítménytúrázó labradort, aki úgy döntött, a gazdája tudta nélkül kipróbálja a Téli Margitát, de a vadkerítés kifogott rajta, mígnem néhány segítőkész futó átsegítette őt rajta.

Rövid séta után az aszfaltos úton elérjük a pihenőt, a fák alatt faasztalok és fapadok sorakoznak egy sütögető hellyel, az ebédünket itt fogyasztjuk el. Nagyon kellemes hely, családoknak, baráti társaságnak autóval is könnyen elérhető, mi is megfogadjuk, hogy visszatérünk még ide, annyira jó az atmoszférája. Ahogy az emléktábla mutatja, a pihenőhely névadójának, Sissinek is ez volt a kedvenc helye, ezen egy percig sem csodálkozom.

Lassan tovább indulunk, ez még csak az út fele, bár idővel, erővel egyaránt jól állunk. A széles szekérúton haladva hamarosan egy szép tisztást érintünk, elvileg itt lennének a szkíta halomsírok, mi odaképzeljük őket, mert nyomukat nemigen látjuk :) Nemsokára a vadkerítésnél vagyunk, kezdődhet a nagy falmászás :)  Először a kutyusokat tuszkoljuk át, Rudi átfér a kerítés alatt, a másik két jószágot átemelős módszerrel segítjük át a túloldalra. Két túratársnak vannak problémái a magassággal, őket külön is bíztatni kell, hogy ne féljenek a létrára mászástól, de végül mindenki szerencsésen földet ér a másik oldalon.

Az erdő szélén újabb ellenőrzőpont következik, kép is készül a csoportról, Benyus bevetődik elén és úgy tűnik, mintha kényelmesen heverészne, pedig nem kis munka van abban, hogy visszaérjen a fájós lábával :)

Hamarosan favágókba botlunk, egy kicsit kalandossá is teszik nekünk az út következő 30-40 méterét, faágak keresztezik az utunkat, nehéz kerülgetni, könnyebb bemenni az erdőbe és a bokrok között átvergődni.

Kisebb kanyarok után újabb szántóföldet érünk el, az erdő a jobbunkon, messze előttünk egy löszös domboldal, balunkon gyönyörűen művelt szántó. A hely kívánja a pihenőt, leülünk, és bámuljuk a szerintünk legszebb szakaszt ezen a túrán. Rudi most már többet van velünk, idáig szinte folyamatosan a legelől haladókkal tartott, függetlenül attól, mi éppen hol járunk, de talán egy picit kezd fáradni, vagy csak elkezdett hiányozni neki Tomi, mindenesetre innentől kezdve velünk tart a végéig.

Pár száz méter után elérjük Bag határát. Milla, az egyik kutya-túratárs úgy dönt, önállósítja magát és nekivág a faluszélen végigrohanni a házak mögött, a gazdája meg lohol utána. Tomi előrelátó volt, ahogy feltűntek az első házak, már megfogta Rudit, főleg, mivel olyan szociofotó-gyanús házak mellett megyünk el, ahol garantált az ugatós, többféle fajtajelleget felmutatni tudó lelkes házőrző.

Átsétálunk a falunk, a kutyaugatás igenis elhallatszik a Holdig, ahogy a vasútállomásig érünk.

Gyorsan jegyet veszünk, alig marad pár percünk indulásig, és robogunk Budapest felé. Néhányan Máriabesnyőn szállnak le, mi az állami telepeknél búcsúzunk. Viktorral, Petivel és Bencével visszasétálunk az arborétumig, egészen furcsa és csendes élmény ilyen szűk körben lenni, de nagyon jól esik, aztán autóba rakjuk magunkat, és elindulunk haza.

Utóhang:

Tomi a túráról készített fényképeit már másnap feltöltötte az oldalára és egyszer csak azt vettük észre, hogy a Turistamagazin az egész albumot megosztotta :) Ezt a büszkeségemet már megosztottam a blogomon korábban, de mivel a sztorihoz tartozik, hadd dicsekedjek vele még egyszer :)