Először kb. 5 éve ferrátáztam Ausztriában, és bár azóta túl vagyok néhány úton, de nem túl sokon, a kezdeti lelkesedés nem hagyott alább. Március óta büszke tulajdonosa is vagyok egy teljes ferrata felszerelésnek, így igazából már csak az idő és alkalom hiányzik, hogy minél hamarabb minél több izzadságcseppet dolgozzak bele :)

Ezért  is fogadtuk örömmel a hírt tavasszal a tatabányai via ferrata utak megnyitásáról: közel van, egy nap alatt megoldható az oda-vissza és az egész napos hancúrozás és a kötélen lógás.

Ha valaki nem ismerné ezt a sportot, a lényege az, hogy sziklát mászunk előre kiépített útvonalakon a hegybe épített „vasak” segítségével, melyek egyrészt a mászást könnyítik, másrészt folyamatos biztosítást tesznek lehetővé. Drótköteleken biztosítva magunkat, helyenként a sziklába ütött vasakkal, láncokkal, fém kapaszkodókkal, létrákkal jutunk fel a csúcsra, miközben általában gyönyörű kilátásban van részünk. A via ferrata (németül klettersteig) olyan élmény, amely segítségével az ember próbára teheti önmagát, az erejét, a kitartását és a végén a jutalom nem marad el :) Meggondolni magad útközben nem mindig van lehetőséged – a via ferrátákon lehetnek kiszállási pontok, de érdemes tisztában lenni magaddal és az út nehézségével, mielőtt elindulsz, mert a sziklán egy drótkötélen függve nehéz azt mondani, hogy én kiszállok, nem csinálom tovább, nem megy… Vagy tovább ösztökéled magad, mert hogy út legtöbbször csak felfele van, lentről már jönnek, jöhetnek mögötted mászók, vagy ha nem marad más, várod a mentősereget.

Szerencsére a ferrataknak pontosan definiált nehézségi fokai vannak, az utaknak jelzik a hosszát, a szintemelkedését és a nehézségét is, így -akár egy tapasztalt mászó segítségével- be tudod sorolni, melyik pálya való igazán neked. Kezdetben úgyis a könnyebb utakat érdemes választani, később, ahogy az ember tapasztalatot szerez, jöhetnek az egyre nagyobb kihívások – és az egyre nagyobb sikerélmények, ha minden klappol :) Azt viszont garantáltan állíthatom, aki szereti az adrenalint, nem riad meg a magasságtól, szereti a testmozgást és a természetet, megtalálja a számítását egy vasalt úton, legyen az Magyarországon, Ausztriában, Olaszországban vagy Franciaországban.  Én nem vagyok tapasztalt mászó, de van önkritikám és önismeretem, ez bizony akár sziklamászáskor, akár magashegyi túrákon nagy előny, a nehezebb utak megtételéhez már csak több edzésre és nagyobb önbizalomra van szükségem :)

A lelkesedésünk tehát adott volt, így egy szép nyári napon összeverődött egy kisebb társaság, hogy felfedezzük a legújabb, friss, ropogós tatabányai ferrátát. Eredetileg heten mentünk volna, Géza sajnos nem járt jól az előző napi hamburgerrel, ezért ő reggel lemondta a csatlakozást, Benyuskánk pedig dagadt bokával ébredt, így ő, mint kísérő tartott velünk szakmai és lelki támogatást nyújtva a mászáshoz. Gabesz és Tomi már túl vannak egy Haid Steigon, ők tudták, nagyjából mire számíthatnak, Peti viszont vasszűzként csatlakozott, és derekasan helytállt :) A hetedik emberünk Szilvi, aki Benyussal együtt megfigyelő és támogató üzemmódban volt a társunk.

Reggel fél 8-kor indultunk és vettük fel Petiéket Veresen, hogy minél hamarabb Tatabányára érjünk és át tudjuk venni a felszerelést. Tomi az előző napokban többször is beszélt a viaferrata.hu csapatával a felszerelésbérléssel kapcsolatban, mert hármónknak van csak felszerelése, a többieknek bérelni kellett. A klettersteig felszerelés egyébként nem sok, de minőségi eszközt igényel, hiszen az életünk múlik rajta: szükséges egy hegymászó beülő, hegymászó sisak, egy klettersteig set (energiaelnyelő kantár  dinamikus fékkel),  és kesztyű. Mivel Benyus végül nem mászott, ezért az ő saját felszerelése felszabadult, ez lesz majd Tomié, Petinek pedig bérelünk egyet.

Két autóval megyünk, Gabeszék Benyussal Pestről indulnak és csak Tatabányán, a Vértes Centernél találkozunk – egy jó hegymászás nem indulhat Meki nélkül :D Alaposan bereggelizünk, aztán felmegyünk a Turulhoz, ahol már egy csomó felszereléssel kint vannak a ferratasok, úgyhogy Petit máris beöltöztetjük.

Összesen 5 mászható út van Tatabányán, az Öt vezér, a Hét vezér, a Kata és a Turul egy D-s és E-s verziója. Mi úgy döntünk,  a legkönnyebbel kezdünk bemelegítésképp, ezért lecsorgunk a Hét Vezért beszállójához. Hamar kiderül számomra, hogy nem a Hétvezér a legkönnyebb :) A beszállóhelyekhez narancssárga, létrán mászó emberke túrajelzése vezet, és az aszfaltra is felfestették a beszállás irányát a könnyebb tájékozódás kedvéért.

Beszállás előtt felszerelkezünk, Benyus pedig röviden elmondja, mi is a klettersteig és mi az eredete. A modern utak kiépítése nem turisztikai célokat szolgált,  hanem a második világháború során a katonák biztonsága és a megfigyelőhelyek kiépítése érdekében építették őket. A hazája Olaszország volt, az ott található ferráták általában a könnyebb, de nagyon élménydús és gyönyörű helyeken vezetnek, az osztrák és francia útak között már több a sport kedvéért épült, így gyakran nehezebb, technikásabbak.

Megnézzük a felszereléseket, megbeszéljük, mi mire való, hogyan kell használni, és megbeszéljük a sorrendet is. Bár Tomi szeretett volna legelöl menni, hogy fényképezni tudjon bennünket, mégis úgy látjuk jobbnak, hogy mögöttem jöjjön, a Hét vezér C-D erősségű ferráta ( ez már a nehéz, helyenként nagyon nehéz kategória). Az első ember végül Gabesz, őt követi Peti, aztán én és végül Tomi zárja sort. Már a beszállónál látom, hogy ez egy igen kemény kezdés az eddigi mászásaimhoz képest, Oszoly ide vagy oda… Gabesz felhúzza magát, Peti is belecsap a lecsóba, aztán én következem. Az első egy-két méter után egy kürtő szerű bemélyedésen kellene feljutnom, de egyszerűen sehol sem találok fogást. Nem akarok monkey style-ban mászni,  a drótba kapaszkodva felhúzni magam, a drótot csak biztosításnak szeretném használni, de addig próbálkozom, bénázok, hogy hiába próbál segíteni lentről Tomi és Benyus, kezd eluralkodni a pánik rajtam, az alkarom bekeményedik, és már nem bírok fogni, úgy döntök, lemegyek, nem bírom, szégyen ide vagy oda, nem bírom.. Tomi elindul, én masszírozom az alkarom, és megjelenik egy fiatal fiú és egy lány. Azt mondják, csak az eleje ilyen nehéz, utána már nincs gond, de egyébként az Öt vezér ugyanezen az útvonalon halad, csak feljebb van a beszállója és kihagyja ezt a nehéz kezdeti szakaszt. Szuper, akkor irány az Öt vezér :)

Pont akkor érünk oda, mikor Tomiék, így simán be tudok csatlakozni Tomi elé és egy vietnámi híddal indítunk. A vietnámi híd igazából két drótkötél, az egyiken lépegetsz, a másikba kapaszkodsz, és így jutsz át egy kisebb szakadék fölött. Ez most kb. 10 méter hosszú, és gyönyörű a kilátás róla. Gond nélkül átjutunk rajta, csak azt nem szeretem, mikor még rajta vagyok és Tomi már elindulna, egy kicsit még instabilabbá teszi a drótot alattam :)

Innentől kezdve nagyon kellemes mászásban van részünk. A legtöbb helyen jó fogások vannak és a lábunknak is van hely, ahol nincs, ott vannak a sziklába verve lépések, bár időnként jó nagyot kell lépni, hogy átérjem, de igazából tényleg nagyon kellemes az út.

Egy szakaszon muszáj lábbal a falhoz támasztani és csak karból dolgozva átjutni, ezt megint jobban megérzi az alkarom, de utána megint van pihenési lehetőség. A fiúk is gond nélkül másznak és nagyon élvezik – Peti szerint ez jobb, mint a PS, ez pedig már nagy szó :D Csak Tomi morog néha a hátam mögött, hogy mennyire szeretett volna fényképezni bennünket mászás közben, de ezt most ki kell hagyni, pedig… Néhány fotó kedvéért kistandoljuk magunkat, addig is pihizünk :)

Az utolsó részhez érve, megint magasodik előttem egy két méteres sziklafal, amellyel nem boldogulok. Próbálom felhúzni-feltolni magam, nem megy. Hívom Petit, hogy segítsen, ő visszajön, Tomi pedig előre, ráállok Tomi vállára, a karabínereimet feladom Petinek, aki átcsatol, aztán megfogja a kezem és felhúz.. Csapatmunka volt, megmozgattam őket és kicsit megint pironkodok, de fent vagyok, és ahogy Benyus mondja: bárhogy is másztam ki, kimásztam, és ez a lényeg :)

A kiszállónál már vár minket Szilvi és Benyus, azért a lépcsőn visszamászva a Turulhoz egy kicsit ők is túráztak :)

Fent elővesszük a kis csemegés tálunkat, kis kolbász, kis sajt, kis alma, veszünk egy-egy kólát, és szusszanunk egyet. Én érzem és tudom, hogy ennél nehezebb pályát mára nem fogok már bevállalni, úgyhogy részemről innentől a pihenő időszak következik, de a fiúk már indulnak a Katához, a beszállóhoz lekísérem őket.

A Kata 150m hosszú 60 méteres szintemelkedéssel, viszont E-s nehézségűre írják, tehát a tatabányai utak közül ez a legnehezebb. Már az indulás elég kemény, szinte függőleges falon kapaszkodnak fel a fiúk, de mindháromnak sikerül, ügyesen feljutnak.

Ahogy eltűnnek a szemem elől, előresietek a lenti úton, hogy alulról hátha tudok róluk pár fotót lőni, de csak Tomi bukkan ki a sziklafalon, Gabesznak a hátát látom, ahogy épp megpihen,Peti sehol.

Felsietek, hogy odaérjek a kiszállóhoz, de azt csak némi keresgélés és segítségkérés után találom meg már akkor, amikor Tomi és Gabesz jönnek vissza Szilviékkel. Peti az elején kiszállt, érezte, hogy ez most neki sok – élete első ferrátáján egy E-s út, ez valóban nagy kihívás, kicsit el van keseredve, de igyekszünk megnyugtatni őt, hogy már ez is nagy teljesítmény volt, és minden csak edzés és gyakorlás kérdése. Tomiék szerint jobb, hogy ezen az úton nem indultam el – valóban nagyon nehéz volt, bár rövidebb, mint az előző.

Mindenesetre ez nem tartja vissza őket attól, hogy nekivágjanak a Turul 100m-es távjának, ez most már tényleg csak Tomi és Gabesz játéka :) Közben egyre többen érkeznek már, többen mászkálnak körülöttünk mászó felszerelésben, egy kisebb csoport is elindul vezetett túrával.

Ahogy a fiúk a végén beszámolnak róla, a Turul a második legnehezebb, de nagyon kalandos és fantasztikus kilátást nyújtó útja volt a napnak, sok élményszerű, helyenként nehéz feladattal. Még átmegyünk a kiálló sziklára a Turul mellett, megcsodáljuk a kilátást Tatabányára – a családi házak mellett rengeteg emeletes panel magasodik a bányaváros látképében.

Néhány sérülést mindannyian begyűjtünk a végére, nekem a karom van tele karcolásokkal és foltokkal, Petinek a lába lett plezúros, Tomi és Gabesz pedig leginkább csak megizzadtak :)

Egy újabb rövid pihenőt követően – mivel nem maradt már kimászandó út :) -  a barlang jelzésen  lemegyünk a Szelim-barlanghoz, hogy ha már itt vagyunk, annak a szépségeit se hagyjuk ki. Ennek a barlangnak az anyaga dachsteini mészkő, egy vízfolyás vájta ki a földtörténeti triászban. Már az ősember is használta, így jelentős régészeti lelőhely és mint hazánk legrégebbi ember jelenlétére utaló lelet, fokozottan védett természeti érték. Két bejárata van, a tetején pedig két kürtő is, ennek köszönhetően sok fény jut a barlangba és így igen világos, szépen látszódik az impozáns méret a kőzetek csigaszerű elrendezése a kürtő felé, amelyet a néhány éve történt beomlásnak köszönhetünk. Most már azt is tudom, hogy az Eragon című, John Malkovich és Jeremy Irons főszereplésével készült filmet itt forgatták :) A stáb néhány jelenet kedvéért – a hatóság tudta és engedélye nélkül- feketévé festette a barlangot egy olyan anyaggal, amely hagyományos úton nem eltávolítható, ezért 4,5 millió Ft-os pénzbírságot kaptak, és speciális munkálatokkal végül sikerült megtisztítani a barlangot.

A fények és a formák mindenkit fotózásra csábítanak, Tomi és Benyus a földön fekve próbálják a kürtőt lefényképezni, én őket és az embereket fotózom.

Miután kifényképeztük magunkat, visszaindulunk a parkolóba, hogy az újabb lépcsőket megmászva Bokodnak vegyük majd az irányt…

Múlt hét pénteken különleges túrán vettünk részt Tomival a volt Csepel Művek területén. A túrát a budapestscenes.com szervezte és egy rendkívül felkészült, a témában nagyon jártas és nagyon lelkes idegenvezetőt kaptunk hozzá Somogyi Levente személyében.

A találkozó a Csepel Művek főbejáratánál volt, összesen húszan vettünk részt, mint később is kiderült, nem véletlen a túrák limitált résztvevőszáma. Tominak ismerős a terep, ő már többször járt itt, de nekem ez az első alkalom, idáig a Csepel Művekből csak annyit láttam, amennyit az autóban elsuhanva a Duna másik oldaláról látni lehet: sok, magas kémény… Így az indulás előtti várakozás 10 percében kicsit körülnézünk, Tomi persze már vinne beljebb, már most szeretne mindent megmutatni, amit ő itt már látott vagy ismer, de persze erre  nincs idő. Egy pár fényképet azért lövök a rozsdás szerkezetekről és a sínek között kibukkanó életről. Épp csak túljutottunk a bejáraton, de már mindenből árad a mállás, az enyészet, a pusztulás és a  pusztulás mellett egyre jobban előtörő természet, ahogy kezdi visszavenni az uralmat az ember alkotta és az ember által elhanyagolt hely fölött.  Itt könnyű elképzelni, hogy nézne ki a világ, ha az emberiség végleg eltűnne a Földről…

A megbeszélt időpontra mindenki megjelenik, így nagyon pontosan tud kezdődni a túra. Levi 3,5-4 órára ígéri a túra időtartamát, de ez tőlünk is függ, mennyi szabadidőt szeretnénk, illetve szeretnénk-e a végén még egy kis finomságot. Pár lépésre a kaputól el is kezdődik az előadás, amelyet Levi hangfelvételekkel és tableten mutatott képekkel tesz még színesebbé, bár önmagában a lelkesedése és a tudása is magával ragadja a hallgatóságot :)

Bár a túra igazából a bunkerekről és a légoltalomról szól, természetesen a hely miatt kihagyhatatlan megismerkednünk magával a Csepel Művekkel, illetve annak a történetével. Elődje a Weiss Manfréd és testvére, Weiss Berthold által a mostani Lövölde tér területén alapított konzervgyár volt, amely később lőszergyártással foglalkozott. A gyárban történt robbanást követően Csepelre költözött és nem sokkal később már mint hadiipari beszállító működött. A gyár az első világháború során hatalmas fejlődésen ment keresztül az egyre növekvő hadianyag igényeknek köszönhetően, a legerősebb időszakokban 25-30 ezer ember is dolgozott itt egyszerre a nappali műszakban, egy város jött létre a városban. A gyár híres volt arról, hogy jól bánik az embereivel, abban a korban nem volt még jellemző az a fajta szociális gondoskodás, amelyet az itt dolgozók kaptak, bár a munkát el is várták tőlük, de aki ide bekerült, nyugdíjas állásra számíthatott, ha megbecsülte magát.

A háború után a románok nagyon sok gépet elhurcoltak, ekkor állt át a termelés varrógépek, tűzhelyek és természetesen az azóta is híres-neves kerékpárok gyártására, de később már repülőgépmotort is gyártottak. Fejlesztések kevésbé, licensz-használat annál inkább jellemezte ebben az időben a gyártást, ebből per is származott, amikor egy külföldön megvásárolt nyugati autót darabjaira szedtek és utángyártották alkatrészenként, hogy aztán összerakva saját termékként árulják. A második világháborúban harckocsik és terepjárók gyártása is folyt itt, itt készült például a gulyáságyú, amelyből például több ország is bevásárolt, hogy a harctéren ne legyen leveshiány… :)

A német megszálláskor az SS „szerződésben” átvette a gyár irányítását, a szerződés szerint a család maga adta át az SS-nek, hogy hatékonyan tudják üzemeltetni, ellenértékként a család 5 fő kivételével – akik kényszerből maradtak, így biztosította az SS, hogy a külföldre távozó családtagok nem kezdenek németellenes tevékenységbe – elhagyhatta Magyarországot Svájcba és Portugáliába költözve, munkatábor helyett. A háború alatt a berendezések óriási károkat szenvedtek, az iratok nagy része megsemmisült. 1948-ban államosították, majd később át is nevezték Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekre, később Csepel Vas- és Fémművekre. A szocializmus éveiben tervgazdaságot folytattak, bár egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ez nem célravezető, és a termelés nagy része export volt. A rendszerváltás után a privatizáció során teljesen felszabdalták a területet, fillérekért juthattak hozzá a „szerencsések” az ingatlanokhoz és az ingóságokhoz. Mára a terület nagyon sok, különböző profilú vállalkozásnak ad otthont, a legkomolyabb üzem a Csepeli Erőmű, a csőgyár, a bicikligyár és az öntöde területét különböző vállalkozások használják, az óriási hangárokat kis cégek bérlik elsősorban raktározási céllal, illetve a bringások tudják, hogy a nagy márkák magyarországi központjai is itt vannak.

Ahogy elindulunk a kettes bunker felé, jobbra-balra szociofotó témákat látunk, az utcákon helyenként kibukkan az eredeti sárga téglás út az aszfalt alól. Az épületek pusztulnak, de a természet nem  - kis fák bújnak elő a tetőkön, a zöld lassan-lassan átveszi a hatalmat a rozsdás romok felett. Most is lézeng egy-két ember és autók is jönnek-mennek mellettünk, de Levi szerint érdemes munkaidőben ellátogatni a gyártelepre, mert olyankor sokkal nagyobb a nyüzsgés, el sem hinnénk, mennyire meg tud telni élettel a hely.

Lassan lemegy a nap és mi elérjük a bunkert.

A korábban kiküldött ismertetőből tudjuk, hogy a bunkerben hűvös lesz, felkészültem plusz pulcsival is, meg is érte, belépve tényleg nyirkosabb és enyhén dohos levegő fogad bennünket. A kettes bunker a víztorony tövében található, a hasznos alapterülete 200m2 és eredetileg 200 ember védelmére tervezték – látva a helyiségek nagyságát ez elég szűkös lehetett… Levente egy kisebb hátsó szobába terel minket, ahol mi a helyet foglalunk a padokon, és ismerteti meg velünk a bunkertípusokat, hogyan fejlődtek és váltak egyre biztonságosabbá, és milyen harcok árán született meg a gyár területén az a 17 bunker, amelyből 16 még ma is áll. Kezdetben még egy buszmegállóhoz hasonló kis szerkezet alá húzódtak be az emberek, nyilvánvaló, hogy ennek különösebb haszna nem tudott lenni egy bombatámadás során, később már földbe vájt, törmelékbiztos bunkerek épültek, de bombabiztos bunkerek már csak nem sokkal a német megszállás előtt tudtak megépülni. 

 Az újabb történelmi áttekintés után kb. fél óra szabadidőt kapunk, hogy felfedezhessük a kettes kockát a berendezéseivel együtt. A „múzeumi” gyűjtemény egy része helyben volt, ez volt az egyetlen a bunkerek közül, amelynek ténylegesen megmaradt a berendezése, legalább részeiben, és nem üresre pakolták, illetve amikor Levinek lehetősége nyílt ennek a bérlésére, a saját gyűjteményét is ideköltöztette. Ennek köszönhetően rengeteg érdekes, korabeli apróságot fedezünk fel és próbálunk ki. Az újságok, régi írógépek, gyógyszeres ládák, sugárzásmérők megtöltik a szobákat, rengeteg oktatóanyag lóg a falakon, és a polgári védelmi parancsnok szobájában még egy kis italra és pikáns meztelen nős fotókra is bukkanunk :)

Mi sem bírjuk megállni, hogy ne próbáljuk ki a légoltalmi szirénát, hasít a hangja a falak között.

Királyi dolgunk van, mert gondos kezek vizet, kávét és teát is készítettek elő, ha a nézelődés közben megszomjaznánk, Tomi él is lehetőséggel :)

Amikor lejár az idő, egy, a korábbinál is kisebb „moziterembe” megyünk, ahol folytatódik az információdömping, és képet kapunk arról, milyen is lehetett egy bombázás. Levi olyan emberekkel készített interjút, akik átéltek bombázásokat, és olyat is talált, aki 25 évesen gyárban dolgozott és úgy élte át mindezt.

Hogy egy bombázás borzalmas hangulatát kicsit át tudjuk érezni, Levi lekapcsolja a lámpákat és elindítja a repülőgépek és a bombák hangját utánzó szimulátort – én pont a hangfal mellett ülök, Levi szerint ez a legjobb hely, hát, jobban örültem volna, ha Tomi mellett vagyok és megfoghatom a kezét, de lássuk be, pont ez a lényeg.  A sötétség miatti pánik első pár pillanata után már könnyebb, és próbálom magam beleképzelni abba a helyzetbe, hogy tényleg bombáznak, tényleg életveszélyben vagyok és nem húszan, hanem többször ennyien vannak körülöttem, sírás, imádkozás, őrület, halálfélelem.. Nem tudom, hogy reagálnék egy ilyen helyzetben a valóságban, és igazán nagyon nehéz elképzelni, mi már olyan biztonságban nőttünk fel, olyan biztonságot élünk meg, amely nagyon szerencséssé tesz bennünket, de nem tudok nem elgondolkodni azon, vajon szükség lesz-e még az én életemben ezekre a bunkerekre, el kell-e majd még bújniuk az embereknek egymás elől, mert egymásra fogunk vadászni és el akarjuk venni egymás életét. És eközben tudom azt is, van a Földnek  olyan szeglete, nem is olyan messze tőlünk, ahol ez zajlik most is…

A nyomasztó percek után jólesik a fény és jólesik a levegő. Visszasétálunk az autókhoz, útközben a hatalmas gépek zúgásával  és az éjszakai műszak látványával. Visszaérve Levi választást kínál: szeretnénk-e megnézni a 9-es számú bunkert vagy inkább itt befejezzük. Mindenki a túra folytatása mellett dönt, így autókkal elindulunk az 5 emeletes bunker felé. Ahogy a Csepel Művek területén a legtöbb bunker, úgy ez is zenekari próbateremként működik ma a jó akusztikája miatt.

A 9-es bunker már nagy létszámú óvóhely, ahogy felfelé haladunk, egyre szűkebbek a lépcsőfordulók, ahogy egyre kevesebb embert kell átereszteni a felsőbb emeletek felé. Berendezés itt már alig maradt, egy-egy fogason és padon kívül gyakorlatilag teljesen üresek a termek. A feladata az épületnek annyi volt, hogy a benne lévő embereket életben tartsa, és ezt meg is tette.

A túra végén Levi visszajelzést kér tőlünk, mi volt sok, mi volt kevés, és megdicsér minket, még nem volt olyan csoport, amelyből mindenki vállalta volna a bombaszimulációt és amelyből mindenki eljött volna a 9-es bunkerhez is.

Nagyon sok ismerettel lettünk gazdagabbak, Levi rendkívül felkészült vezetőnk volt, színesen, sok oldalról  mutatta be nekünk a történelemnek ezt a szeletét úgy,  hogy egy kicsit jobban átérezhessük és átláthassuk az akkori eseményeket. És megint csak.. Véletlenek nincsenek, rá pár napra jelent meg a Múlt-kor portálján egy cikk olyan naplórészletekkel, amelyek Budapest ostroma alatt születtek, hogy egy kicsit megint ráerősítsen az élményre. Ajánlom. Feltétel nélkül.

Sokan kérdezik, merre túrázok, hol jártunk mostanában, ezért úgy döntöttem, megosztom, hova tűntem el, vagy teremtődtem az elmúlt másfél-két hónapban.

A sors úgy hozta, hogy május elsejétől erdőkertesi lakos lettem. A környék gyönyörű, még felfedezésre vár, de remélem, hamarosan elkövetkezik az idő, amikor más dolgom, dolgunk sem lesz, mint keresztül-kasul bejárni a Gödöllői-dombságot. Jelenleg a pozícióm a dolgozószoba, nappali, hálószoba íven mozog, és bár a kilométereket nem mértem, szerintem nem kevéssel lettem gazdagabb a kiköltözés óta :) Azt kétlem, hogy túrajelentésben bárki elfogadná a megtett távjaimat, de hogy látszatja van a dolognak és én is elfáradtam benne, az biztos.

A dobozok száma rohamosan fogy, a szelektív hulladékot elhordó serény munkásemberek külön rákészültek a ház előtt felhalmozott kartonok és műanyag zsákos kupacok eltüntetésére, így lassan tényleg kilátszik az orrunk a porból és kezd emberformát ölteni a ház, amelyet innentől otthonunknak hívhatunk. És ahogy visszazökkenünk a normális kerékvágásba, újra nyakunkba vesszük a Kéket, a pirosat, a sárgát, a zöldet, előkapjuk a ferrata felszerelést, izzítjuk a barátokat és csak megyünk-megyünk.. Mert hiányzik, mert kell, mert feltölt, mert szeretjük :)

A húsvét hétvégét Homokmégyen töltöttük Tomi szüleivel. Ha valakinek e településnév nem mond semmit, azon nem fogok meglepődni, én is így voltam vele idáig :) Segítségképpen elárulom, hogy Homokmégy Bács-Kiskun megyében, Budapesttől 140 km-re, Kalocsától 10km-re a kalocsai Sárköz keleti részén található az Örjeg mocsarai mellett.  Most már többet tudok róla, bár lefele menet még tanakodtunk, mi lehet a mégy a névben, azóta utánanéztem:  a név mégy utótagja száraz meder, időnként kiszáradó ér jelentésű, homok előtagja pedig a talaj fajtájára utal. A területét évezredek óta lakják, kelták, szarmaták, hunok, germánok nyomait egyaránt megtalálták a település környékén. Az Árpád-korban a környéken királyi udvarház is volt, amelyet I. Béla  a szekszárdi apátságnak adományozott. És máris van még egy közös kapcsolódási pontunk ;)

A török időkben sok más településhez hasonlóan Homokmégy is elpusztult, az elnéptelenedett területet a kalocsai jobbágyok kezdték birtokba venni, így jöttek a létre a csoportos, utcás települések, ahol télen csak a jószágot tartották  és csak férfiak lakták, nyáron viszont az öregek kivételével az egész család kiköltözött. A 19. század végére a település már állandóan lakott volt és Kalocsához tartozott, majd 1898-ra önállósodott. Ahogy sok kis település, úgy Homokmégy lakosságszáma is folyamatosan csökken az elöregedés és az elvándorlás miatt, 2010-ben 1326 főt számláltak.

Két napot töltöttünk ott, persze a fenekünkön nemigen tudtunk megülni, így mindkét napra esett egy kis kirándulás. Húsvét vasárnapján a hajósi pincefalut vettük célba Rudival és két fényképezőgéppel felszerelkezve.

Hajós 16km-re található Homokmégytől. Engem meglepett, hogy a környéken milyen jó autózni: nagyon jó minőségű, cserébe nagyon csekély forgalmú úton jutottunk el a pincefaluhoz, mondjuk a forgalomhoz a húsvét is hozzátehetett – vagy inkább elvehetett belőle :) A hagyomány szerint az első lakók hajókkal érkeztek a környékre (innen ered a település neve), amely annyira megtetszett nekik,hogy lehorgonyoztak otthont teremteni maguknak. A török megszállás ideje alatt a település pusztítások, rombolások áldozatává vált.

Hajósra a törökök kiűzése után telepítettek  német családokat. 1728-ban írásban kötelezték a betelepített svábokat a szőlő termelésre, a szőlőből dézsmát, a borból tizedet kellett szolgáltatni a földesúrnak, aki a kalocsai érsek volt. Ekkor a pincék még Hild területén voltak, az ott található barlangrendszerben. A mai pincefalu területén a 18. század végén kezdtek a helybéliek pincéket építeni. A löszhát alkalmas volt pincék kialakítására, közelebb volt, mint Hild, a faluban a belvíz miatt azonban nem tudtak borospincéket építeni.

Bár a második világháború alatt az átvonuló front katonái nagy károkat okoztak, amikor felfeszítették a pincéket bor után kutatva, és így a nyitva hagyott és kitört ajtajú pincék zöme kifagyott, még nagyobb csapás volt a sváb lakosság nagy részének kitelepítése, a gazdáktól elvették a pincéket és a szőlőket, a betelepülők pedig nem értettek a szőlőtermesztéshez, borkészítéshez.  Később sokan hazatértek és a 60-as évekre a hajósiak visszavásárolták házaikat, pincéiket, folytatódott a hagyomány, kemény, szorgalmas munkával újjáéledt a pincefalu és elkezdett kialakulni a mai arculata.

 Az autót rögtön a határban letettük és nekiindultunk a magas löszpart tetején sorakozó, kacskaringózó  pincesoroknak.  Ahogy elindulunk a sétánkra a pincefalu idősebbik részén, rögtön magával ragad bennünket a hangulat. A falu kihalt, csak egy-egy ember, egy-egy autó tűnik fel nagy ritkán a döngölt úton a domb oldalában, de olyan nyugalmat, békesség és harmóniát áraszt a hely, hogy egyáltalán nem érezzük üresnek az utcákat. A lösztalajba vágott mintegy 1200 présház és borospince együttese egyedálló Európában, ahogy a pincefalu településszerkezete is: a présházak külön települést alkotnak a tulajdonosok házaitól mintegy 3 km-re. Már az első percek után érezzük, remek helyre érkezetünk, ha fotózni akarunk, felváltva állunk meg és kattintgatunk, csak Rudi türelmetlenkedik néha, mikor már percek óta nem mozdul egyikünk sem, mert belefeledkezünk a látványba :)

 A házak hasonlítanak egymásra, fehérre meszelt, csukott zsalus épületek, mégis mind egyedi, különleges nyomatú téglákat, szépen díszített kapukat találunk és néhány igen jó ötletet, hogy lehet fából igazán különleges és természetes „bútort” készíteni a természetbe olvasztással. A házak mellett kis lépcsők vezetnek fel tetőre, ahol maga a szőlő terem :)

Hajóson valaha több pince volt, mint ház, sokan ugyanis két pincét építettek, egyet a bor, egyet a burgonya és egyéb termények tárolására. A szüretelő fahordókban almát is tároltak, kibélelték a hordó alját szalmával, majd elkezdték rakni az almát úgy, hogy minden sor közé szalmát tettek. Így a gyümölcsöt sokkal tovább lehetett tárolni , kevesebb volt a rothadás, hiszen a hordó alján lévő alma is szellőzött.

A borospincék általában három részből állnak: legfontosabb a pincelyuk, amely 20-35 méter mélyen nyúlik a löszbe, téglapadozat nélkül, kézzel vájva. A lefelé lejtő pincelyukakban találhatóak a borral teli hordók. Ma már általában csak családi szükségletek kielégítésre szolgáló mennyiséget tárolnak itt, a termés nagy részét a gazdák már tőkén eladják, kisebb hányad kerül értékesítésre. A présházban tartják a fontosabb eszközöket, illetve minden pincében van egy kisszoba, ahol a gazda lepihenhet. A pincék hőmérséklete évszaktól függetlenül 10-14 fok, így tudnak kiváló borok érlelődni benne :) A legismertebb, legkedveltebb itt termelt borok a Cabernet Sauvignon,Kékfrankos, Kadarka, Szürkebarát és a Cserszegi fűszeres.

Minden szempontból otthonosan tudok mozogni ebben a környezetben: a sváb jelleg közel áll hozzám, és ha nem is vagyok borszakértő, borszerető, a pincék hozzátartoztak az életemhez, Szekszárdon ezt nehéz lett volna megúszni :) Minden rendezett, mindenről süt a gondos gazdák odafigyelő szeme, és bár most nagy a csönd és a nyugalom, elképzeljük, milyen lehet itt, amikor hétvégente vagy szüret idején kitódulnak ide a családok és a baráti társaságok, hogy birtokba vegyék a házak előtti kis padokat és az utcákat.

Ha látunk is embereket, azok nagy része német rendszámú autóval érkezett, ilyenkor a húsvétra kedvesen feldíszített házakat látunk. Lassan átsétálunk a pincefalu újabb építésű részébe, ahol Szent Orbán, a borászok védőszentjének faragott szobra fogad bennünket.

Ez a rész már újabb, aszfaltos úton, több vendéglővel, panzióval is találkozunk, ami nem meglepő, az 1980-as évektől kezdett élénkülni a borturizmus, a hajósi németek nyelvtudása és vendégszeretete vonzza az érdeklődőket.

A legtöbben a májusi Orbán Napi Borünnepre érkeznek, ki tudja, még mi is idekeveredhetünk akkor :)

A séta végén stílusosan a Judit Panzió és Étterem kinti padján iszunk egy picit és lassan elindulunk az autóhoz. Előtte még felmászunk a fából készült kilátóhoz, ezt még Rudi is vállalja velünk, még sosem volt ilyen magasan, és elnézünk a síkságon, ameddig a szem ellát :)

 Hazaérve már vár bennünket a család és a finom húsvéti ebéd – elégedetten, megint egy szép emlékkel és élményekkel gazdagon érkezünk meg.

Egy ideje szemezgettünk már a gödöllői Kéktúra szakasz bejárásával. Ez a túra nem szerves része az OKT-nak, nincs benne a pecsételő füzetben sem, viszont egy napi könnyed túrával teljesíthető és még jelvényt is szerezhetünk vele. A túra nem csak amiatt rendhagyó, hogy nem része egyik Kék Túrának sem, mégis külön említik a Wikipédián az OKT szócikk alatt, hanem mert a bélyegzők helyett a pontokról megszerezhető válaszokat kell beírnunk az igazolólapra.

Mivel a helyszín nagyon közel van Budapesthez és a 20km-es táv a 200m-es szinttel inkább a kirándulás kategóriába sorolható, bátran meghirdettük a Cool-túra csoportban és a baráti körben, arra gondolva, hogy a sok emberből valószínűleg sikerrel toborozunk egy ütős csapatot, akikkel egy kellemes napot el tudunk tölteni a Gödöllői dombság kedves lankáin. Hárman biztosan indultunk tervezni: Tomi, én, és magunkkal vittük Rudit, Tomi egyik kutyáját, aki most első alkalommal túrázott velünk/velem. Rudi külön bejegyzést érdemel, mert amennyire ijesztő lehet a külseje annak, aki nem ismeri a bullterriereket, annyira szeretnivaló, igazi csupaszív egyéniség.

A visszajelzések alapján szépen formálódott a csapat, persze lehetett tudni, hogy a sok jelentkezőből mindig vannak kipottyanók is, de úgy tűnt, szép számmal fogunk neki a távnak. Pár nappal indulás előtt kiderült, hogy Viktor még egy kis propagandát szervezett: a Túratárson meghirdette az eseményt, így onnan további jelentkezőkre számíthattunk. Ezen a ponton Tomival elbizonytalanodtunk: túl sokan leszünk, elveszik az a baráti hangulat, amit terveztünk, de aztán megnyugodtunk, aki a természetet szereti, rossz ember nem lehet, elég nagy az erdő, és eddig csak pozitív élményeink voltak a túrákon való megismerkedésekből, úgyhogy nosza :)

Az időjósok nem hazudtak, szombaton reggel gyönyörű napsütésben indulunk autóval a kiindulási ponthoz, a gödöllői állami telepek vasútmegállóhoz. A vonattal érkezőkre gondolva 9.15-re hirdettük meg az indulást. Mivel ennél a vasútállomásnál nem lehet autóval parkolni,  kiteszem Tomit és Rudit, én pedig átgurulok az arborétum bejáratához a parkolóba, és mivel csupán 800m-ről van szó, bevárom a csapatot.

Amíg várom az érkezőket, kicsit fényképezgetek, aztán ahogy közeledik a társaság a távolból, egyre jobban elkerekedik a szemem. Egy egész csapat tart felém, ráadásul szinte tele ismeretlen arcokkal. Összesen 20 kétlábú és 3 négylábú tart velünk az úton. Mire bemutatkozom mindenkinek, legalább 5 perc telik el, aztán végre elindulunk az arborétum felé, ez az első ellenőrző pontunk és itt kapjuk meg az első kérdésünket is. Úgy döntünk, egy lapon vezetjük csak a válaszokat, nem kell mindenkinek külön kitöltenie, majd csak az aláírásainkkal igazoljuk a teljesítést.

Csekély emelkedővel indul az utunk, az idő nagyon kellemes, a három kutya ismerkedik, rohangál, barátkozik egymással, és mi is elkezdünk ismerkedni egymással. A túrajelzések nemigen vannak karbantartva, de több olyan résztvevőnk is van, akik már végigjárták ezt az utat, sőt a margitás (név)nál még GPS is van, így az eltévedéstől nem kell félnünk. Hamarosan elérjük a szántás szélét, ahonnan továbbhaladva jutunk a második ellenőrzőponthoz, a gázvezetéket jelző oszlophoz.

A szántás erről az oldalról nézve is remek téma, a magaslessel szép fényképek készülnek, én átadom a masinámat Petinek, hátha operatőr szemmel még szebb emlékek születhetnek :) Bár az idő gyönyörű, a tél nem múlt el nyomtalanul, mély nyomsávokon haladunk keresztül, bővelkedik sárban és tócsákban, ennek a kutyusok örülnek igazán.

A Király út szépen kiszélesedik, és ezen a széles úton megyünk, amíg elérünk egy útkereszteződést, ahol fahulladékból, erdészeti darálékból épült „várat” találunk. Két hegymászónk, Tomi és Benyus természetesen azonnal a tetején teremnek, ők föntről lenézve készítik a képeket, én lentről felfele fényképezem őket. Ahogy másznak felfelé, a talpuk alatt gőzölög a kupac baktériumoknak köszönhetően, amelyek az erjedésért felelősek.

Kellemes sétánkat folytatva beszédbe elegyedek az egyik túratársas lánnyal, akiről kiderül, hogy nem is túl régen „hajléktalan” üzemmódban járta végig az El Camino-t. Szállásért ritkán fizetett, nagyjából ételért is, a két hónap alatt alig több, mint 400 EUR-t költött létfenntartásra. Természetesen, mint mindenkinek, nekem is az első gondolatom és kérdésem: nem féltél egyedül? A válasz szimpatikus, hiszem is, nem is.. Szerinte a világ nem olyan rossz, mint gondoljuk, a médiának köszönhetően sokkal több félelem van bennünk, mint ami reális lenne. Az embernek hinnie és bíznia kell abban, hogy az emberek jók, és akkor nem fog vele rossz dolog történni. A két hónap alatt egyszer került neccesebb helyzetbe, de igazából az egész út során az emberek jóindulatát és segítőkészségét tapasztalta meg. Érdekes őt hallgatni, annál is inkább, mert ahogy meséli, korábban ő is a médiában dolgozott, nagyon jól keresett, de megcsömörlött, kiszállt, és bár most sokkal kevesebb pénzből, mégis boldogabb és szabadabb. Lehet, hogy ránk is ez vár, ha egyszer elég bátrak leszünk megtenni azt a lépést, amelytől félünk, és amelytől csak addig félünk, amíg meg nem tesszük :)

Egy balkanyarnál úgy döntünk, picit megpihenünk és nyerünk egy kis energiát a hátizsákokból. Rudi  pofátlankodik egy sort, kutyát almáért könyörögni még nem láttam, de talán mindegy is, mi az, a lényeg, hogy ember eszi, szóval neki kell :D

Rövid pihenő után újra nekiindulunk a szép cseres-tölgyes ösvényen, míg jobbunkon elérjük az elhagyott vadászházat a kerekes kúttal és melléképületekkel. A ház gyönyörű helyen van, tetszik a telke is, de elég lepusztult, mindenestre kis fantáziával és sok-sok munkával igazi ékszerdobozt lehetne belőle varázsolni. Egyetlen zavaró tényező, hogy a valkói út elég közel van már, és az autók zaja már beszűrődik, ha erdőben szeretnék egy saját házat, akkor azt biztosan olyan helyen szeretném, hogy tényleg csak az erdőt tudom élvezni, kicsit távolabb a civilizációtól és a zajtól.

Kikanyarodva a főútra már ott is vagyunk a 3. ellenőrzőpontnál, a valkói  Kőkeresztnél. Gyors feladatmegoldás és indulunk az Erzsébet pihenő felé a sorompón át. Februárban itt szedtük fel Samut, a teljesítménytúrázó labradort, aki úgy döntött, a gazdája tudta nélkül kipróbálja a Téli Margitát, de a vadkerítés kifogott rajta, mígnem néhány segítőkész futó átsegítette őt rajta.

Rövid séta után az aszfaltos úton elérjük a pihenőt, a fák alatt faasztalok és fapadok sorakoznak egy sütögető hellyel, az ebédünket itt fogyasztjuk el. Nagyon kellemes hely, családoknak, baráti társaságnak autóval is könnyen elérhető, mi is megfogadjuk, hogy visszatérünk még ide, annyira jó az atmoszférája. Ahogy az emléktábla mutatja, a pihenőhely névadójának, Sissinek is ez volt a kedvenc helye, ezen egy percig sem csodálkozom.

Lassan tovább indulunk, ez még csak az út fele, bár idővel, erővel egyaránt jól állunk. A széles szekérúton haladva hamarosan egy szép tisztást érintünk, elvileg itt lennének a szkíta halomsírok, mi odaképzeljük őket, mert nyomukat nemigen látjuk :) Nemsokára a vadkerítésnél vagyunk, kezdődhet a nagy falmászás :)  Először a kutyusokat tuszkoljuk át, Rudi átfér a kerítés alatt, a másik két jószágot átemelős módszerrel segítjük át a túloldalra. Két túratársnak vannak problémái a magassággal, őket külön is bíztatni kell, hogy ne féljenek a létrára mászástól, de végül mindenki szerencsésen földet ér a másik oldalon.

Az erdő szélén újabb ellenőrzőpont következik, kép is készül a csoportról, Benyus bevetődik elén és úgy tűnik, mintha kényelmesen heverészne, pedig nem kis munka van abban, hogy visszaérjen a fájós lábával :)

Hamarosan favágókba botlunk, egy kicsit kalandossá is teszik nekünk az út következő 30-40 méterét, faágak keresztezik az utunkat, nehéz kerülgetni, könnyebb bemenni az erdőbe és a bokrok között átvergődni.

Kisebb kanyarok után újabb szántóföldet érünk el, az erdő a jobbunkon, messze előttünk egy löszös domboldal, balunkon gyönyörűen művelt szántó. A hely kívánja a pihenőt, leülünk, és bámuljuk a szerintünk legszebb szakaszt ezen a túrán. Rudi most már többet van velünk, idáig szinte folyamatosan a legelől haladókkal tartott, függetlenül attól, mi éppen hol járunk, de talán egy picit kezd fáradni, vagy csak elkezdett hiányozni neki Tomi, mindenesetre innentől kezdve velünk tart a végéig.

Pár száz méter után elérjük Bag határát. Milla, az egyik kutya-túratárs úgy dönt, önállósítja magát és nekivág a faluszélen végigrohanni a házak mögött, a gazdája meg lohol utána. Tomi előrelátó volt, ahogy feltűntek az első házak, már megfogta Rudit, főleg, mivel olyan szociofotó-gyanús házak mellett megyünk el, ahol garantált az ugatós, többféle fajtajelleget felmutatni tudó lelkes házőrző.

Átsétálunk a falunk, a kutyaugatás igenis elhallatszik a Holdig, ahogy a vasútállomásig érünk.

Gyorsan jegyet veszünk, alig marad pár percünk indulásig, és robogunk Budapest felé. Néhányan Máriabesnyőn szállnak le, mi az állami telepeknél búcsúzunk. Viktorral, Petivel és Bencével visszasétálunk az arborétumig, egészen furcsa és csendes élmény ilyen szűk körben lenni, de nagyon jól esik, aztán autóba rakjuk magunkat, és elindulunk haza.

Utóhang:

Tomi a túráról készített fényképeit már másnap feltöltötte az oldalára és egyszer csak azt vettük észre, hogy a Turistamagazin az egész albumot megosztotta :) Ezt a büszkeségemet már megosztottam a blogomon korábban, de mivel a sztorihoz tartozik, hadd dicsekedjek vele még egyszer :)

Január elején véletlenül bukkantam rá egy utazom.com-os Tátra kirándulásra. Túl sokat nem gondolkodtunk rajta, amikor láttuk, hogy Nagy Árpi lesz a túravezető és a Lengyel-Tátra az úti cél, nem hosszú és nem megerőltető távokon, így hamar jelentkeztünk a február végi 3 napos túrára.

Kivételesen elég összeszedettek voltunk, nagyon vártuk az eseményt, már egy héttel hamarabb elkezdtük rendezgetni a felszerelést, Tomi listát készített, mit kell vinni, én beszereztem némi ellátmányt, és még a Dechatlonban sikeresen meg is támogattuk a GDP-t egy kis „erre-feltétlenül-szükségem-lesz-lengyelben” túraholmival.

Reggel fél ötkor van a találkozó a Hősök terén az Időkeréknél, igen, ez tényleg nagyon korán van :) Taxival és bőrönddel érkezünk a buszhoz negyed öt után, néhány kósza álmos fej már kóvályog a busz körül, csak a sofőrünk nagyon energikus és vidám,  ő hozzá van szokva, de talán jobb is ez így, mintha fordítva lenne… Mindenkinek dedikált helye van a buszon, lezuttyanunk, felfújjuk a nyakpárnát, és innentől kezdve Besztercebányáig hol az ablakhoz, hol Tomihoz bújva szundikálok, így gyorsan elrepül az idő. Besztercebányán tartjuk az első pihenőt, Nagy Árpi, az egyik túravezetőnk ébreszt bennünket, kapunk 45 percet a reggelire és a folyó ügyekre, a sofőrnek kötelező az állásidő, úgyhogy nem is lehetne kevesebb a szünet. Az álmos fejek kibújnak a buszból, beszivárgunk és elfoglaljuk a benzinkutat, egy kis kávé, egy kis szendvics, egy kis mozgás, aztán indulunk tovább.

Innentől viszont már nincs alvás, ki is világosodott, bár az idő borús, szemerkél az eső, de megindul az információáradat is Árpinak köszönhetően. Árpi két lábon járó lexikon, amerre megyünk, mindenről mesél, észrevétlenül röppen el az utazás hátralévő része, és közben sok tudással leszünk gazdagabbak. A lengyel határt átlépve teljes képet kapunk az országról, hallgatjuk a tudnivalókat például a földrajzáról - bár Lengyelország nagy része síkság, a déli határon a Szudéták és a Kárpátok a Tátrával sok turistát vonz kirándulni más országokból is.

Lengyelország történelme sok ponton hasonlít a miénkre, a magyar vonatkozásokra Árpi külön felhívja a figyelmet. Mesél I. Mieszkó-ról, aki a lengyelek „Szent Istvánja” és aki helyett a mi Istvánunk kapta meg a pápától a koronát, amelyet eredetileg a lengyel királynak szántak volna. Szó esik az esztergomi születés Árpád-házi Szent Kingáról, IV. Béla király lányáról, akit a lengyel fejedelemhez adtak feleségül, bár a házasság szűz maradt, nem hálták el a királylány fogadalma miatt, amelyet a férj tiszteletben is tartott, így gyermekük nem született. Szent Kinga ma Lengyelország egyik védőszentje és a lengyel-magyar barátság szövődésének is fontos láncszeme lett.

Az ország történelmében később is feltűnnek magyar szereplők, ahogy a miénkben is lengyelek: Nagy Lajos, Dobzse László, Báthory István. Magyarország három részre szakadásához hasonlóan a lengyelek is megélték az ország felosztását, de ők még rosszabb helyzetbe kerültek, amikor 1793-ben a három szomszéd, Oroszország, Ausztria és Poroszország felosztották egymás között Lengyelország teljes területét, így az megszűnt független államnak lenni és bár a XIX. század első felében létrehozták a Lengyel Királyságot, ennek királya a orosz cár lett, így a felosztás ténye 1918-ig lényegileg nem változott.

Nem marad el a lengyel-magyar barátság történelmi gyökereinek felidézése, és az, hogy is fest mindez napjainkban. A híres „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki” (magyarul lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát), Árpi szerint bárhol hangzik fel a Lengyelországban egy kocsmában, nagyon nagy valószínűséggel a szomszéd asztalnál ülő lengyelek fogják tudni folytatni, a magyarokat szeretik Lengyelországban, és élénken él bennük a barátság. Egy új kutatás szerint genetikai kapocs is van a két nép között, mert egy bizonyos mutáció e két nemzet génállományában fordul elő Európában a leggyakrabban, amiből arra következtetnek, hogy a két nép közös őstől származik.

Ahogy átérünk Lengyelországba, a Chocholów nevű faluban hamar feltűnnek az első górál faházak, amelyek ennek a tájéknak jellegzetes elemei. A górálok a lengyel-szlovák határon élő népcsoport, elsősorban földművelésből, pásztorkodásból és sajtkészítésből élnek, de ma már egyre többen dolgoznak a turizmusban, az idegenforgalomban is. A népszokásaikat és hagyományaikat a mai napig őrzik, Zakopane egyik jelképe a fekete górál kalap, amelyből rengeteg látunk majd az utazásunk során is. A házaik gyönyörűen díszített gerendákból és rönkökből épültek, az alapjuk szépen lekerekített folyami kövekből áll, a tetejüket fazsindely borítja. A hagyomány szerint évente egyszer szappanos vízzel lesúrolják a házakat, ez a különleges védelem a számukra :) Ma már az Unesco világörökség részei. A házak között vannak többszintesek, látunk két-, három-, de négyszintes építésűeket is, ahogy ugyanis Árpi meséli nekünk, a lengyeleknek nagyon fontos a család, itt a fiatal párok házasságkötés után nem rögtön a különköltözés és a saját, külön élet felépítésén dolgoznak, hanem együtt élnek a korábbi családdal, szintenként és generációnként megosztva a házat, legalul laknak a legidősebbek, a nagyszülők. Nagyon szeretem a fát, a fából készült használati tárgyakat, és a faházakat is, úgyhogy vágyódással nézegetem a szebbnél-szebb épületeket.

Hamarosan megérkezünk a Kiry nevű parkolóba, ahonnan az első napi laza túránk indul a Zakopane környékén a legszebbiknek tartott és leglátogatottabb völgybe, a Kościelisko-ba. Most már ragyog a napsütés, körülöttünk minden csupa hó, így előkerülnek a napszemüvegek, hogy ne kelljen hunyorogni a fényorgiában, hanem lássunk is valamit a minket körülölelő hegyekből.

A Lengyel-Tátra teljes területe természetvédelmi terület, a nemzeti parkba belépés csak belépővel lehetséges, úgyhogy csak a gyors sorbaállást és jegyvásárlást követően tudunk megindulni. A belépő vásárlásakor felfedezünk egy pecsétet, a Kék túrás hagyományok szellemében – más lehetőséget egyelőre nem találván – a jegyünk hátulját nyomatoljuk meg, egy zerge rajza látható rajta.

Azt még a buszon megtudtuk, hogy az erdőkben sok a szarvas, őz, hiúz, és bizony van medve is. A medvét legjobban úgy tudjuk elkerülni, hogy a hagyományos „az-erdőben-csöndben-vagyunk” magatartással szemben inkább zajt csapunk, beszélünk, mert ha meghallja, hogy jövünk, normális esetben kitér előlünk. Reménykedünk a normális esetekben :)

A bejáratnál ott állnak a górálok lovas szánjai, hogy a kényelmesebb túrázók, vagy a lovas szán élményére vágyók (jó pénzért) akár ilyenformán is eljuthassanak a célig.

Az utunk a Kościelisko- patak mentén vezet, a parkba beérve az egyik oldalról a patak, a másik oldalról havas fenyvesek kísérnek minket, előttünk pedig már az olykor felhőkbe burkolózó hegyormokat látjuk. A csapat elején Árpi halad, Matyi, a másik túravezető zárja a sort, a mi feladatunk, hogy kettejük közt valahol, lehetőleg nem nagyon leszakadva tartsuk az irányt :) Természetesen szinte végig a 3 nap alatt inkább hátul, Matyi közelében, lemaradva túrázgatunk, mert nagyon sokat fényképezünk, nem átallunk folyton megtorpanni, én hű-há-k közepette az alapobival, Tomi a telével igyekszik megörökíteni a szépségeket.

A réten áthaladva megkezdődik az ismerkedés is, egy magas fiú, Matyi lesz első ismerősünk a csapatból, aki a hóvakság ellen hamarosan megkapja Tomi napszemüvegét is. Emelkedés nélkül jutunk el a Betyár kápolnáig, ahol Árpiék bevárják a csapat végét.

Beszélgetve, fényképezve haladunk tovább az Írott rétig. A lovas szánok itt fordulnak meg, innen már csak gyalog lehet menni az Ornak menedékházig. Útközben a napocska lassan elbújik, de a havas út, a változatos sziklák kárpótolnak bennünket.

 Összesen kb. 6km-es sétával és  nagyjából 200m szintkülönbséggel érjük el a menedékházat, 1 órát kapunk  a finomságainak a megkóstolására és a szusszanásra. Árpi felkészített bennünket, mit érdemes megkóstolni, a menü nagyjából mindegyik menedékházban hasonló lesz, én most egy gulyás-szerű levest választok, finom, nagy husidarabokkal, ha most még sokat kellene menni, elég energiát adna a továbbhaladáshoz. A menedékházban veszünk egy oklevelet és megint pecsételünk, mostantól erre az oklevélre gyűjtjük a gyűjtenivalót :)

Lefele menet újabb ismeretségeket kötünk, kiderül, hogy a társaságban több, aktívan túrázó gödöllői hölgy is van. Kellemes tempóban érünk a fahídig, ahol el lehet kanyarodni a Fagyos-barlanghoz, majd csorgunk tovább a bejárathoz.

A leérkezést követően felszállunk a buszra és elindulunk a szállásunk felé Zakopanéba. A várost Lengyelország téli fővárosának tartják, a téli sportok szerelmeseinek és a hegyvidék szerelmeseinek igazi paradicsom. Elhaladunk Fatimai Szűzanya kegytemploma mellett, amelyet a zakopane-i lakosok a II. János Pál ellen elkövetett merénylet után építtettek, hálából a pápa megmeneküléséért. A pápa később meg is áldotta a templomot és még misét is tartott itt. Rengeteg híres ember élt, nyaralt itt, többek közt Maria Skłodowska Curie, akinek a nyaralóját szintén látjuk, Lenin, és számos lengyel kiválóság. A buszból mosolyogjuk meg a híres zakopanei fordított házat.

A szállásunk két panzióban van, de a két épület csak pár száz méterre van egymástól. Tomival kis szép, franciágyas, fürdős, és nagyon-nagyon meleg, erkélyes szobát kapunk a második emeleten, teljesen elégedettek vagyunk. Egyedül a hűtőt hiányoljuk, de erre való az erkély és az éjszakai fagy :D

Kipakolunk, lefürdünk és megyünk vacsorázni. Első este zureket kapunk, hagyományos lengyel leves, a tányérba előre bekészítve a főtt tojás – az enyémek nem bírták kivárni a levest, már hamarabb a pocakomba kívánkoztak, egy betéttel kevesebb, de e nélkül is nagyon finom az étel. A második rántott hal krumplival, nem teljesen az én világom, de szerencsére még egy kis csokis süti is jutott a végére. Én mondjuk már nem bírtam enni, de Tomi elképeszti az asztaltársaságot a kapacitásával… :) Na nem mintha látszana a kis egyszálbélen, ezen csodálkozik mindenki körülötte :)

Vacsora után lemegyünk egy kicsit a „klubhelységbe”. Matyi, a túravezető, Szapi, a tűzoltó, és a másik Matyi a kemény mag, akikkel kezdjük az estét. Hamar beindul a billiárd, lehozom a maradék sütiket, csurran egy kis sör, amit  Szapiék vettek a boltban, Tomi telefonjáról elindul egy kis Paddy and the rats és máris tökéletes a kocsmahangulat. Hamarosan csatlakozik hozzánk Árpi, jönnek Katiék, Búra, az utazom.com-tól, és még pár látogató. Túl sikeres nem vagyok a játékban, de cseppet sem zavar, a hangulat jó :)

Nem sokkal később elfogy a sör, Tomi idáig csak „kölcsibe” kapott, úgyhogy úgy döntünk, meglátogatjuk a boltot. Veszünk pár finomságot magunknak, és visszafelé csodáljuk a kivilágított sípályákat és a mellettünk lévő szépséges faházat. A csodálatból a végén az lesz, hogy fent összekapjuk a fotósállványt, és már kint is vagyunk, próbálgatjuk az éjszakai fényképezést, meglehetős sikerrel :)

Összefutunk Szapival, nagydarab tűzoltónk szintén sörért indul. Felérve már érezzük a korai kelést, ezért úgy döntünk, maradjunk a pihenésnél, de annyira melegünk van, hogy Tomi éjjel óriásira tárja a mínuszoknak az erkélyajtót, hogy aludni is tudjunk.

2. nap

Másnap reggel magunktól ébredünk, svédasztalos reggeli vár minket, nagyon jól belakmározunk, van virsli, rántotta, felvágottak,  zöldségek, sajtok, friss péksüti. 9 órakor indulunk el az aznapi túrára. A program szerint ma mentünk volna a Halastóhoz, de Árpiék úgy döntenek, hogy a mai nap legyen a legnehezebb túráé, az útvonalban is logikusabb, és erőbeosztás szempontjából is jobb. A busz csak egy körforgalomig visz minket, ahol átszállunk helyi kisbuszokra, ezek visznek fel minket Kuznicéba, ahonnan Gąsienica-völgyön keresztül a Murowaniec menedékházhoz indulunk.

Elvileg (és gyakorlatilag is) ez a három nap túrái közül a legnehezebb, de ez sem igazán megerőltető. 12km-t teszünk meg összesen, 600m szintemelkedés fel, majd ugyanazon az úton lefelé. Az időjárás ködös, így a sokat a hegyekből nem látunk, de a táj így magáért beszél. Árpi már tegnap este, aztán ma reggel és a túra során többször is elmondja, mire számíthatunk, hol lesznek nagyobb kaptatók és milyen hosszan, így mindenki fel tud készülni lelkileg a nehezebb részekre. A völgyet itt  is nagy hó borítja, ha valaki kicsit lelép a kitaposott havú ösvényről, akkor meglepve tapasztalhatja, hogy rögtön combközépig tud süllyedni. Az egyik helyen van egy kis üreg, itt kipróbálom, milyen mély a hó, a botom 1,25m-ig simán el tud tűnni.

Az út közepesen erős emelkedővel kezdődik, nem túl meredeken, de viszonylag kitartóan emelkedünk egy rétig, ahol faházakat is találunk, ezek régi, ma már elhagyott pásztorkunyhók.

A réten áthaladva végig enyhén emelkedünk. A köd óriási, sajnos kilátásunk nem nagyon van, néha a túratársakat sem látjuk a sor elején, de Tomi így is remek képeket készít. Hideg viszont nincs :) A tegnapi napból tanulva, amikor eléggé jó időnk volt, úgy döntöttem, lájtosabbra veszem az aláöltözéket, és jól is tettem, hamar kimelegedek, és kabát nélkül mászok. Túravezetőnk, Matyi kicsit jobban leszakad a hátsó traktussal, de még így is elképesztő a teljesítmény. Velünk tart ugyanis Laci és édesanyja. Laci vak, így vállalkoztak az útra, havas-jeges úton másznak velünk felfele, de kitartóak és annyira nem is maradnak le. Egy éles jobbkanyar után következő kitartóbb, meredekebb emelkedő előtt bevárjuk a csapat végét, megint vetkőzünk és rákészülünk a mászásra.

Egyenletes ütemben, botokkal mászok felfelé. Tomi most is körülöttem van, bár az is igaz, ha akarna sem nagyon tudna előrerohanni, az ösvény nem túl széles és sokan vannak előttünk, nem lehet csak úgy elnyargalászni mellettük.. Azért amikor megpróbálja, sikerül neki, nekem meg úgy sincs semmi bajom, biztatgatom, hogy engedje szabadjára a lovakat :) Azt azért nem mondom, hogy a kanyarnál nem vagyok kimelegedve, de jól érzem magam.

Tovább emelkedünk, de futja beszélgetésre is. A gödöllői hölgyektől megtudom, hogy jártak a Kilimandjárón, voltak a Himalájában, rendszeresen teljesítménytúráznak, komolyan kezdem nyeretlen kétévesnek érezni magam mellettük, pedig van köztünk vagy 20 év az ő javukra. Lassan odaérünk az utolsó meredekebb szakaszhoz, amely ugyan meredekebb, mint az előző, de rövidebb. Kisebb csúszkálások vannak, én már hál’ isten tényleg egyre jobban bízom a bakancsomban, és a botok is segítenek. A köd nem oszlik, pedig innen már csodás panorámánk lenne.

Itt a fenyves már kezd átmenni törpefenyvessé. Megkérem a túratársakat, hogy képzeljék el a tájat köd nélkül, és meséljék el, mit látnak, legalább álmodozzunk, mi lehet körülöttünk. Többünk fantáziájából megszületik a kép, ezt rakosgatjuk, míg felérünk 1500m-re, ahonnan már tényleg csak egy laza szintezés következik a Király rétig, ahol a tátrai hegymászók szállása és az erdészház van, majd egy kis lejtő után elérünk a Murowaniec menedékházhoz.

A menedékház kedvelt kiindulópontja innen induló túráknak, szállást és ellátást egyaránt biztosítanak. Árpival beszélgetve az is kiderül, ha egyszer a Sas útra adjuk a fejünket, ami nem kérdés, hogy meg fog történni, kiváló kiindulópont lehet ez a ház.

Kicsit mindenki fogyaszt, van,  aki a hazaiból, mások megint próbálgatják a helyi ízeket. A ház étterme nagyon tágas, a magashegyi menedékházak közül, amelyeket eddig megjártam, itt van a legtöbb hely. Így is sokan vannak, jönnek sorban a síléces turisták, hágóvasas hegymászók, és kószák, mint mi :) Nagyon jólesően elfogyasztok egy teát, Tomi sört iszik,  eszünk egy kis tökmagot, melegedünk, és egy óra elteltével elindulunk visszafelé. Indulás előtt beszélgetünk Lacival, hogy bírják a mászást, és mivel sem botjuk, sem egyéb segédeszközük nincs, felajánljuk neki az én hóláncomat, nálam úgyis vannak botok, ezzel csak könnyebb lejutni neki is.

Ugyanazon útvonalon haladunk visszafelé, amelyiken feljöttünk. Matyi nem bír magával, csak ki akarja próbálni, mennyire mély a hó, helyből távollal beleveti magát a hóba, combközépig süllyed :) Baja nem esik, de a hóból egy pici megy a kamáslija alá megy, ezt párszor meghallgatjuk tőle útközben :) Lefele több sÍfutóval és túrázóval is találkozunk,  többel, mint felfelé jövet :)

Néhány túratárs közelebbről is megismerkedik az anyafölddel, mikor a képtelenebbik felével érinteni kénytelen azt, elég meredek és csúszós helyenként az ereszkedésünk, de szerencsére inkább nevetünk csak, sérülés nem történik. Bennünk eléggé sok energia maradt, a pásztorkunyhóknál Tomival picit versenyt is futunk, hajszál híja, hogy nyerek.. na jó, nem :D

Visszaérve a parkolóhoz néhányan felvetik az ötletet, hogy Kuznice-ból nem kisbusszal, hanem gyalogosan kellene visszamenni Zakopanéba – mi is egyetértünk és csatlakoznánk is, mert tényleg vannak még bőven tartalékok, a táj gyönyörű, még csak délután fél három van, miért ne, de miután kiderül, hogy igazából szinte csak betonúton tudunk visszajutni, mi is úgy döntünk, a csoporttal tartunk és elmegyünk várost nézni.

A kisbuszok a sétálóutca mellett tesznek le minket, indulás előtt Tomiék megint lemaradnak, sajnos pálinka nélkül nem indul a motor, aztán belevetjük magunkat a forgatagba.

A hegyek után hirtelen egészen más világba csöppenünk, sok az ember, rengeteg féle portékát kínálnak, az utca elején inkább üzletek és étterem vannak, majd a Gubalowka sífelvonóhoz közeledve egyre inkább vásári-piaci forgatagba csap át sétálóutca. A sétálóutcán több fiúcskát is látunk, akik vagy kisszéken vagy régi harmonikán ülve, a lábukhoz kutyát kötve harmonikáznak és koldulnak. Szomorú kép..

A sétálóutcán (Krupówki utca) elidőzünk a Keresztelő Szent János templomnál, majd elindulunk a piac felé.

A sor elején a górálok híres sajtjai között válogathatunk, óriási a választék a különböző ízesítésű sajtokból, a helyi termelők a sajt mellett szárított gombákat és lekvárokat is kínálnak. Kóstolni szabad és ajánlott :)  A sajtok után kézműves áruk következnek, gyönyörű fafaragások és fából készült eszközök sorakoznak, nekünk a kedvenceink. Helyi népviseletet is árulnak, kendőket, kalapokat, ékszereket lehet vásárolni.

Rengeteg a bőr- és szőráru és valóban nagyon jó áron lehet hozzájuk jutni. Feljebb érve túraruházatot is árulnak, jó minőségű és olcsó felszerelést találunk, Tomi noszogat, hogy próbáljak és vásároljak, mert feleannyiért meg lehet itt venni, mint otthon, de én – vállalva a megbánás minden következményét – lustaságra és hidegre hivatkozva nem vagyok hajlandó neki állni próbálgatni, inkább elmenekülök és igyekszem elfelejteni, mit hagyok ki :)

Két óra séta után úgy döntünk, megjutalmazzuk magunkat valami finommal és meleggel, beülünk egy cukrászdába. Hatalmas gyümölcsös-tejszínhabos gofrit kérek és kapok, Tomi szilvás szószos császármorzsát, és a maradék hatalmas gyümölcsös-tejszínhabos gofri ¾-ét :) Időben visszaérünk a buszhoz, 10 percet várunk még a későkre, aztán visszaindulunk a szállásunkra.

A vacsora kwasnica, savanyú káposztaleves, amelyben füstölt hús is van. Finom, laktató étel, annál is inkább, mivel az asztaltársaságunk többi tagja úgy döntött, lent maradnak a városban, így ugyanis a 6 személyre szóló leveses tál kettőnkre marad :) Hát, husiból nem sokat vittek vissza a konyhába… A második sült flekken krumplival, a két fogás elég, hogy jóllakottan vonuljuk el a szobánkba. A teltségérzést leküzdendő úgy döntünk, folytatjuk a tegnap esti éjszakai fotózást, nyakunkba kapjuk a gépet és elindulunk sípályát fotózni. Kis séta után rájövünk, hogy az általunk közelinek vélt pálya igazából nincs is olyan közel, ami nem lenne baj, de út tőlünk nem vezet oda közvetlenül, elég nagyot kellene kerülnünk, ezért elindulunk vissza és a panzió másik oldalán lévő, megvilágítás nélküli kis házikón próbálkozunk. Miután kikattogtattuk magunkat, még lenézünk a „társalgóba”, ma is megy a billiárdozás, de mi inkább elvonulunk pihenni. Összepakolunk a másnapi hazainduláshoz és nyitott ablaknál kellemes, jóleső alvással zárjuk a napot.

3. nap

Reggel fél 8-kor már lehet reggelizni. Örömmel kelünk, mert az ablakon azt látjuk, hogy a felhőréteg sokkal vékonyabb, helyenként kibukkannak a hegyek és mintha a nap is derengene. Bizakodunk, hogy ma lehet egy kis szerencsénk és talán kapunk a panorámából egy kis ízelítőt. Mire befejezzük a reggelit, a nap már több helyen is kibújik a felhők mögül és vékony sávban láthatóvá a teszi a hegyoldalakat.

9 órakor elindulunk az utolsó napi túránkra, mely a Halastóhoz vezet. A buszon Árpi megint felkészít bennünket a terepviszonyokra és néhány egyéb információval is gazdagodunk. Megtudjuk például, hogy a górál kocsisok nemigen kímélik a lovaikat, előfordul, hogy a jószágok gyakorlatilag kifordulnak a munkából a túlhajszoltság miatt. Az állatvédők már többször tiltakoztak emiatt, tervben van, hogy a lovas kocsikat, amelyek  nyáron 14, télen 8 főt szállítanak, elektromos kisautókkal pótolják. Árpi mesél nekünk a tátrai serpákról és a zergeszámlálás módjáról is, okosodunk :)

Az autóbuszt a Bialkai szénégető nevű parkolóban hagyjuk 984m-en, és innen rajtolunk a három nap leghosszabb, de nem legmegerőltetőbb túrájára.            

Az utunk végig aszfaltos úton vezet 8km-en keresztül, de az aszfaltból felfelé igazából nem sokat látunk, mivel az út havas, jeges, cserébe viszont széles. Ez rá is fér, mert még most télen is sokan túráznak fel a legnépszerűbbnek tartott Halastavi menedékházhoz, de nyáron még többen választják ezt a viszonylag könnyen teljesíthető sétát. Időnként meglepő felszerelésben is jönnek is, akár magassarkú cipőben is feltogyognak, amivel a Halastóig nincs is probléma, viszont ha onnan tovább szeretnének menni a Tengerszemhez, a harmadik legnagyobb tátrai tóhoz, oda már javallott a jó minőségű túrafelszerelés.

Az út nagyon kellemes, már mondanom sem kell, hogy a sor végén, fényképezőgéppel a kezünkben, lemaradva battyogunk. A Mickiewicz-vízeséseknél egy rövid megálló következik, majd tovább haladunk a Hajfű tisztásig. Ez az a pont, ahol a lovas kocsik megfordulnak, innen már azoknak is gyalogosan kell tovább haladniuk, akik idáig a kényelmesebb utat választották. Az út során helyenként rövidítések kínálják magukat, hogy a hajtűkanyarokat levágjuk, de az út jeges, igazából csak nehezebb és rövidebb az út, de időben ugyanannyi ott felevickélni, mint körbemenni.

A tóhoz felérve fantasztikus kilátást kapunk a hegyekre. A Barát- , Csurbina-  és Menguszfalvi csúcsok vesznek körül minket, előttünk pedig a Tengerszem magasodik. Árpi  elmondja, hogy a Halastó mai lengyel neve Morskie Oko, amely szó szerinti fordításban Tengerszemet jelent, az általunk Tengerszemnek nevezett, magasabban fekvő tó jelentése magyarul Fekete-tó. Persze, hogy beugrik a kis kacsa fürdik, Fekete-tóban, anyjához készül, Lengyelországba… :) Mindenesetre tudjuk, hogy ne keverjük össze a kettőt, ha esetleg megtanulnánk lengyelül :) A Halastó középvonala volt a lengyel-magyar határ 1902-ig, és mivel mindkét fél magának szerette volna tudni a teljes tavat, ezért rendszeresek voltak az összetűzések. Végül a nemzetközi bíróság döntéseként a tó a lengyelekhez került.

Akinek kedve van-  és ez a társaság 99%-a – leereszkedhet a befagyott tóra.

A Halastó 50 m mély, a ráfagyott jégen biztonságosan lehet sétálni,  úgyhogy semmiképp nem hagynánk ki az élményt, pedig a leereszkedés nem egyszerű mutatvány. Rövid, kb. 15 méteres, de igen meredek és jeges oldalon ereszkedünk le, oldalt fakorlát és a korlátra erősített kötelek segítenek nekünk. A tavon erős szél fúj, végre fázunk :) A tó közepén állva felnézünk a Tengerszem csúcsra.. Nem tudok nem elmélázni azon, hogy tavaly szeptemberben onnan néztünk le a tóra, most innen nézünk fel a csúcsra, és a két időpont között annyi, de annyi minden történt már velünk. Lassan visszaindulunk a menedékházhoz. Megveszem a szokásos teámat, Tomi a sörét, elfogyasztjuk az utolsó szendvicsünket és a Benyustól karácsonyra kapott Tengerszem csúcscsokit – hol lenne ez aktuálisabb, mint a Tengerszemmel a szemünkben? :)

A menedékház körül fenyőszajkók repkednek, elég közel jönnek és sikerül pár igazán jó fotót készíteni róluk. Lefele induláskor -némi segítséggel :) - összerántom a bandát egy csoportképre, és  nekifogunk az utolsó etapnak.

Lefele már egyre nagyobb a sokadalom, felfelé és lefelé is sokan jönnek. A napsütésnek köszönhetően olvad a jég, helyenként már inkább sárban megyünk és van, ahol már kibukkan az aszfalt is. Hamarosan visszaérünk a parkolóba. A túránk 16km és kb. 500m szintemelkedés volt, és most már hegyek látványban is volt részünk :)

Leérve átöltözünk, levetjük a bakancsot és kamáslit, és elhelyezkedünk a hazautazáshoz. Ahogy elindulunk, Árpi még mesél a hegyekről, amelyek mellett elhaladunk. A 3 nap alatt nyugatról keletre haladva végigvonultunk a Lengyel Tátra vonulatán, és már a Magas-Tátra hegyeit látjuk. Lassan elhagyjuk a hegyeket, előkészítem a nyakpárnát, Tomi a zenét. Próbálunk szundikálni is, míg megérkezünk Besztercebányára, ahol ismét 45 perces állásidőt kell töltenünk, de a parkolóban van Meki, úgyhogy burkolunk egy kis vacsorát. Árpitól nagy tapssal Parassapusztán köszönünk el, és lassan megérkezünk a végállomásunkra, amely a kiindulópontunk is volt. Kolozsy jön értünk, hogy hazavigyen minket, egy Volvós gyorsulással zárjuk a Tátrai kirándulásunkat.

Otthon úgy döntünk, másnapra hagyjuk a kipakolást, úgyis szabin leszünk másnap, és ismét nagyon jót alszunk.

Tomi képeit megosztotta a Turistamagazin. Nagyon büszke vagyok rá :)

Pár hete Tomitól kaptam (khöm.. kihisztiztem :) ) pár hangoskönyvet, hogy az autóban a hosszabb utakon legyen mit hallgatnom. A lemezek között szerepelt a 40 nap Everest című rádiófelvétel is, amely az első magyar Mount Everest expedícióról szól, ahogy Bakonyi Péter újságíró átélte, megélte. Szubjektív és szuggesztív alkotás az eredeti hangfelvételekkel és a naplórészletekkel, hangeffektekkel, rendkívül izgalmas és lebilincselő, ajánlom mindenkinek, aki szeretné a biztonságos otthonában, melegben mégis úgy érezni, mintha egy kicsit ott lenne a világ legmagasabb hegyén Erőss Zsolttal és társaival.

A gödöllői Margitás gyűlésre menet ezt a lemezt választottam, és bár az elindításakor nem pontosan tudtam, mire számíthatok, nagyon magával ragadott. A gyűlésen megtudtuk, hogy másnap egy gödöllői születésű hegymászó előadást fog tartani a Szent Imre Általános Iskolában, a Tátra és a lemez hatása alatt erre egyszerűen képtelen lettem volna nemet mondani, igaz, meg sem próbáltam :D, így bár az esténk láthatólag zsúfolttá vált egy korábban megbeszélt mozizással együtt, mégsem volt kérdés, hogy ott a helyünk.

Az, hogy az előadó ennek a bizonyos expedíciónak személyesen résztvevője volt, már csak ott derült ki.. és amikor az előadás után felajánlottuk – és ő elfogadta -, hogy hazavisszük Újpalotára, egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy 24 órával azelőtt még csak a cd-n hallgattam a történteket, és most mellettem ül ugyanabban az autóban valaki, aki mindezt fizikailag is átélte, az összes gyönyörűségével, borzalmával, sikerével és kudarcával együtt… Véletlenek márpedig nincsenek!

Ki is ő?

Az úriembert Szendrő Szabolcsnak hívják, alacsony, szikár és nagyon pozitív kisugárzású, sok humorral megáldott, végtelenül szerény ember. A bal lábát 16 évesen térd alatt amputálták egy vonatbaleset után, ezután kezdett kajakozni, és később lett szerelmese a hegymászásnak. A gyönyörű fotóiból és a rengeteg mászó élményből összeállt az Életút nevű vetítése, amely segítségével a kedves „földszintlakókkal” meg tudja osztani képekben és történetekben a hegyek világát.

Még a vetítés előtt beszélek vele pár szót, engedélyt kérek tőle előre is, hogy majd írhassak róla a blogomban, aztán együtt megyünk fel a könyvtárba. Óriási Alto hátizsák van nála, később kiderül, nemcsak méretre, súlyra sem kutya, a diavetítő és a diák elég súlyos, de szükséges terhet jelentenek. A lépcsőn már viccelődik, meséli, egyszer megkérdezték tőle egy vetítés előtt, nem baj-e, ha az elsőn lesz az előadás? Nevetünk :)

A könyvtárba egyre több ember érkezik, köszöntik, üdvözlik, körbepuszilják, látszik, hogy szeretik és ismerik, nem véletlenül és nem érdemtelenül lett Gödöllő egyik díszpolgára. A bemutatkozás alatt kicsit szabadkozik is, hogy ilyen ritkán jár „haza”…

Súlyemelőként kezdte, de ezt a sportot a vonatbaleset miatt abba kellett hagynia. Már 16 évesen hihetetlen életerőről és életkedvről tesz tanúbizonyságot: nagyon gyorsan elfogadja az új helyzetet, és már azt keresi, ebből mit és hogyan tud a legjobban kihozni. Kajakozni kezd, hiszen ehhez ülve nem kell két láb, első osztályú versenyzővé edzi magát. Aztán egy karácsonyra megkapja az öccsétől A szörny című könyvet, amely a svájci Eiger 1800m magas, szinte teljesen függőleges északi falának a megmászásáról szól. Négy hegymászó indul el, hárman a hegyen meghalnak, a negyediket megmentik. Miután a könyvet elolvassa, úgy érzi, ez a neki való sport :) Közben házasságot köt, de miután ez nem sikerül, a hegyek közé menekül, ott keres megnyugvást, magashegyi túrázó lesz. Az Alpokban 3 négyezer méteres csúcsot mászik meg a barátaival biztosítás nélkül. Innentől nincs megállás – és innentől elindul a képek vetítése is.

A pilisi, börzsönyi képek után egyre tágul a látószög, jönnek a szebbnél-szebb Tátra fotók, néha felhők mögött, néha szikrázó napsütésben, és minden képhez van egy vicces sztori, egy kedves megjegyzés. És sokszor sajnos egy-egy tragédia is. A képeken szereplő mászó társak közül már sok nem él, sorolja, melyikük mely hegyen talált végső nyugalmat.

A szocializmus idején leginkább a Szovjetunióba és a keleti blokk országaiba volt könnyebb utazni, így jutott el a Kaukázusba, járt a Pamíron, a Tien San hegyein. Az Elbrusz csúcsán sírva borultak egymás nyakába az örömtől, bár ahogy meséli, számára csúcsélmény sosem a csúcson vagy mászás közben érkezett, hiszen onnan még le is kell jönni, hanem akkor érzi magát boldognak, ha visszaért. De már a Großglocknert látjuk, majd a verduni kanyart és a Dolomitokat. A képek gyönyörűek, ami annál is lenyűgözőbb, hogy a gép, amivel készíti/készítette őket, nagy filmes fényképezőgép, nem egy könnyű kis kompakt a nyakban, elővenni, összeszerelni, optikát cserélni rajta nem egy-két perces művelet, nem is beszélve a súlyáról. Veszélyesebb is a fényképezés a hegymászásnál, ahogy meséli, hiszen fényképezés közben egyszer elcsúszott és két bordája is eltört, míg hegymászás közben „csak” egy bordatörést sikerült bezsebelnie.

Afrika, a „Kili”, az indiai Kedar Dome, amelynek keleti, 6500m-es falát először ők mászták meg. Jön Dél-Amerika, a leghosszabb, 71 napos túrájával a Horcones völgyben. A hegy aljában rengeteg apró sátor látszik, megint megjegyzi viccesen, ha magányra vágyunk, ne magashegyre menjünk, mert ott néha annyi sátor van a bázisokon, hogy az ember úgy érzi magát, mintha búcsúban lenne :) Aztán Tibet, a 8200m magas Cho Oyu-val, ahova menet előbb az egyik, majd a másik szeme mondta fel a szolgálatot, azt sem tudta, hova lép, egy társa körvonalait látva jutott le a hegyről a teljesítőképességének a határán. Röpködnek a nagy nevek is, Babcsán, a jóbarát, Erőss Zsolttal szintén többször mászott. És jön a Mount Everest expedíció – itt esik le nekem, hova is csöppentem, markolászom szegény Tomi karját erősen :)

Kicsit később visszakanyarodunk a magyar tájakra, még néhány csodaszép fotó saját házunk tájáról, majd nagy tapssal megköszönjük a vetítést. Szabolcs azonban nem végzett velünk, fényképeket hozott, mindenki kap kettőt, sokan alá is íratjuk vele a képeket, újabb ölelések, újabb puszik, valaki megkérdezi, hogy megy haza Újpalotára, ő pedig magától értetődően válaszol: jár a HÉV. Összenézünk Tomival, mindketten egyre gondolunk és már ajánljuk is fel a házig tartó fuvart – Szabolcs örül, megköszöni, nála talán csak mi örülünk jobban, mert így plusz fél órát kapunk, hogy beszélgessünk vele, kérdezgethessük, ráadásul most csak a miénk :)

A kocsiban tovább folytatjuk, tesszük fel a kérdéseinket, mesél a Mont Everest-ről, Tomi a fényképezésről kérdezi, engem az érdekel, hogyan tud túljutni a holtpontokon, ha vannak ilyenjei, és hogyan lehet mások életéről dönteni a hegyen. Hatalmas teljesítményeket vitt véghez, amely még egy két lábbal bíró embernek is becsületére válna, de ő szerény, és ha valakinek bizonyítani akar, akart, az csak saját maga. Nem tervez már nagyobb hegyeket megmászni, „csak” pár négyezres van tervben, mert amióta meghalt a felesége 2000-ben, és nincs kihez hazajönni, úgy érzi, már nincs értelme. Az emberek csodálják őt az akaraterejéért, a kitartásáért, pedig ahogy ő mondja, amit az ember szeret csinálni, ahhoz nincs szükség akaratra. Mesél Erőss Zsoltról is és óva int, hogy bárki ítélkezzék felette.

Az autóból kiszállva még van pár percünk, mivel sem e-mail címe, sem mobiltelefonja, sem holnapja nincsen, ahol nyomon lehetne követni őt, merre jár, ezért megadja nekünk a vonalas telefonszámát, és még a miénket is elkéri.

A humora, a szerénysége, az élethez való pozitív hozzáállása, a szépre való nyitottsága és az, hogy a szépet igyekszik megosztani az emberekkel, akik ilyen helyekre sosem juthatnak el – mindez olyan értéket képvisel a szememben, hogy ha csak a Mátráig jutott volna, akkor is példaképnek tekinteném. Remélem, és kívánom, hogy legyen még részem a társaságában, és ha a véletlen és a sors ezt így rendezte, hiszem, hogy lehetőségem is lesz rá :)

Először, ahogy sokan mások is, a Másfél millió lépés Magyarországon adásain keresztül hallottam az Országos Kéktúra mozgalomról. Bár egy ideje rendszeresen túrázom, valahogy a Kék mindig csak egy lehetséges útvonal volt az általában körtúrákra tervezett menetelésekből, és sokáig nem fordult meg a fejemben, hogy elejétől a végéig, pecsétekkel bizonyítva „jártasságom” végiggyalogoljam ezt a több, mint 1100 km-t.

A tavaly elvégzett túravezetői tanfolyamon kicsit részletesebben is megismerkedhettem a metodikájával, és mivel koncentráltan voltak jelen a túrázás szerelmesei (később szerelmes túrázók ;) ), jó néhányan természetesen már aktív teljesítők voltak több szakasszal a zsebükben. Így amikor 2014 év végén azt próbáltam összegyűjteni, mi mindent szeretnék/szeretnénk véghezvinni 2015-ben, valahogy már természetesen merült fel bennem az igény, hogy járjuk végig a Kéket, vagy legalábbis kezdjük el! Tomi sem Kékezett még, és ahogy mondta, magától valószínűleg nem is gondolt volna erre, de szívesen csatlakozott hozzám és örömmel szállt be a projektbe.

Nem dolgoztunk ki terveket, ütemezést, nem kezdtünk óriás előkészületekbe, csak tudtuk, hogy valahogy, valamikor elindulunk. És igen, a vonzás törvénye működik: 2014 utolsó óráiban, nem sokkal éjfél előtt csörgött a telefon. Moór Peti hívott, hogy az egyik barátjával éppen arról beszélgetnek, hogy 2015-ben végigjárják a Kéket, jó lenne, ha lenne velük egy túravezető, van-e kedvem csatlakozni? Persze, hogy volt, így találkozott a kínálat és kereslet :) Nem sokkal később megérkezett a meghívás a Petiék által létrehozott Kék-Cool túra csoportba, ahová rögtön be is léptünk, és néhány túrázásban érdekelt baráttal mi magunk is tovább bővítettük a kört.

Jelenleg kb. 20 főt számlálunk, de a létszám folyamatosan gyarapodik, barátok, túratársról bejelentkezett „csak elsőre” idegenek, erdőben összeszedett, megismert gyaloglók csatlakoznak folyamatosan hozzánk. Ha valaki elindul egy szakaszon, meghirdeti az eseményt, és akinek nincs még meg, vagy csak kedve szottyan jó társaságban kirándulni egyet, bejelentkezik.

Még csak két szakaszon vagyunk túl, de már most úgy érzem, nagyon izgalmas kalandba fogtunk. A mozgás, a teljesítmény öröme, a társaság, a közös élmények, no és a csodálatos a tájak, a természettel való kapcsolat és az ország felfedezése igazi élmény. Jól mondják, akik mondják: az út maga a cél. Nem csak egyszerűen végigrohanunk… Megéljük, átéljük, megcsodáljuk, megtapasztaljuk, megszeretjük, feltöltődünk és fejlődünk. Minden szakasszal egyre többet tudunk meg magunkról, a helyről, ahol élünk, a bennünket körülvevő, körülölelő természetről.. és egymásról. Ennél teljesebb élményt mi adhat? :) Kockázatok, mellékhatások? Csak annyi, hogy folyton menni akarsz… :D