Pár hete Tomitól kaptam (khöm.. kihisztiztem :) ) pár hangoskönyvet, hogy az autóban a hosszabb utakon legyen mit hallgatnom. A lemezek között szerepelt a 40 nap Everest című rádiófelvétel is, amely az első magyar Mount Everest expedícióról szól, ahogy Bakonyi Péter újságíró átélte, megélte. Szubjektív és szuggesztív alkotás az eredeti hangfelvételekkel és a naplórészletekkel, hangeffektekkel, rendkívül izgalmas és lebilincselő, ajánlom mindenkinek, aki szeretné a biztonságos otthonában, melegben mégis úgy érezni, mintha egy kicsit ott lenne a világ legmagasabb hegyén Erőss Zsolttal és társaival.
A gödöllői Margitás gyűlésre menet ezt a lemezt választottam, és bár az elindításakor nem pontosan tudtam, mire számíthatok, nagyon magával ragadott. A gyűlésen megtudtuk, hogy másnap egy gödöllői születésű hegymászó előadást fog tartani a Szent Imre Általános Iskolában, a Tátra és a lemez hatása alatt erre egyszerűen képtelen lettem volna nemet mondani, igaz, meg sem próbáltam :D, így bár az esténk láthatólag zsúfolttá vált egy korábban megbeszélt mozizással együtt, mégsem volt kérdés, hogy ott a helyünk.
Az, hogy az előadó ennek a bizonyos expedíciónak személyesen résztvevője volt, már csak ott derült ki.. és amikor az előadás után felajánlottuk – és ő elfogadta -, hogy hazavisszük Újpalotára, egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy 24 órával azelőtt még csak a cd-n hallgattam a történteket, és most mellettem ül ugyanabban az autóban valaki, aki mindezt fizikailag is átélte, az összes gyönyörűségével, borzalmával, sikerével és kudarcával együtt… Véletlenek márpedig nincsenek!
Ki is ő?
Az úriembert Szendrő Szabolcsnak hívják, alacsony, szikár és nagyon pozitív kisugárzású, sok humorral megáldott, végtelenül szerény ember. A bal lábát 16 évesen térd alatt amputálták egy vonatbaleset után, ezután kezdett kajakozni, és később lett szerelmese a hegymászásnak. A gyönyörű fotóiból és a rengeteg mászó élményből összeállt az Életút nevű vetítése, amely segítségével a kedves „földszintlakókkal” meg tudja osztani képekben és történetekben a hegyek világát.
Még a vetítés előtt beszélek vele pár szót, engedélyt kérek tőle előre is, hogy majd írhassak róla a blogomban, aztán együtt megyünk fel a könyvtárba. Óriási Alto hátizsák van nála, később kiderül, nemcsak méretre, súlyra sem kutya, a diavetítő és a diák elég súlyos, de szükséges terhet jelentenek. A lépcsőn már viccelődik, meséli, egyszer megkérdezték tőle egy vetítés előtt, nem baj-e, ha az elsőn lesz az előadás? Nevetünk :)
A könyvtárba egyre több ember érkezik, köszöntik, üdvözlik, körbepuszilják, látszik, hogy szeretik és ismerik, nem véletlenül és nem érdemtelenül lett Gödöllő egyik díszpolgára. A bemutatkozás alatt kicsit szabadkozik is, hogy ilyen ritkán jár „haza”…
Súlyemelőként kezdte, de ezt a sportot a vonatbaleset miatt abba kellett hagynia. Már 16 évesen hihetetlen életerőről és életkedvről tesz tanúbizonyságot: nagyon gyorsan elfogadja az új helyzetet, és már azt keresi, ebből mit és hogyan tud a legjobban kihozni. Kajakozni kezd, hiszen ehhez ülve nem kell két láb, első osztályú versenyzővé edzi magát. Aztán egy karácsonyra megkapja az öccsétől A szörny című könyvet, amely a svájci Eiger 1800m magas, szinte teljesen függőleges északi falának a megmászásáról szól. Négy hegymászó indul el, hárman a hegyen meghalnak, a negyediket megmentik. Miután a könyvet elolvassa, úgy érzi, ez a neki való sport :) Közben házasságot köt, de miután ez nem sikerül, a hegyek közé menekül, ott keres megnyugvást, magashegyi túrázó lesz. Az Alpokban 3 négyezer méteres csúcsot mászik meg a barátaival biztosítás nélkül. Innentől nincs megállás – és innentől elindul a képek vetítése is.
A pilisi, börzsönyi képek után egyre tágul a látószög, jönnek a szebbnél-szebb Tátra fotók, néha felhők mögött, néha szikrázó napsütésben, és minden képhez van egy vicces sztori, egy kedves megjegyzés. És sokszor sajnos egy-egy tragédia is. A képeken szereplő mászó társak közül már sok nem él, sorolja, melyikük mely hegyen talált végső nyugalmat.
A szocializmus idején leginkább a Szovjetunióba és a keleti blokk országaiba volt könnyebb utazni, így jutott el a Kaukázusba, járt a Pamíron, a Tien San hegyein. Az Elbrusz csúcsán sírva borultak egymás nyakába az örömtől, bár ahogy meséli, számára csúcsélmény sosem a csúcson vagy mászás közben érkezett, hiszen onnan még le is kell jönni, hanem akkor érzi magát boldognak, ha visszaért. De már a Großglocknert látjuk, majd a verduni kanyart és a Dolomitokat. A képek gyönyörűek, ami annál is lenyűgözőbb, hogy a gép, amivel készíti/készítette őket, nagy filmes fényképezőgép, nem egy könnyű kis kompakt a nyakban, elővenni, összeszerelni, optikát cserélni rajta nem egy-két perces művelet, nem is beszélve a súlyáról. Veszélyesebb is a fényképezés a hegymászásnál, ahogy meséli, hiszen fényképezés közben egyszer elcsúszott és két bordája is eltört, míg hegymászás közben „csak” egy bordatörést sikerült bezsebelnie.
Afrika, a „Kili”, az indiai Kedar Dome, amelynek keleti, 6500m-es falát először ők mászták meg. Jön Dél-Amerika, a leghosszabb, 71 napos túrájával a Horcones völgyben. A hegy aljában rengeteg apró sátor látszik, megint megjegyzi viccesen, ha magányra vágyunk, ne magashegyre menjünk, mert ott néha annyi sátor van a bázisokon, hogy az ember úgy érzi magát, mintha búcsúban lenne :) Aztán Tibet, a 8200m magas Cho Oyu-val, ahova menet előbb az egyik, majd a másik szeme mondta fel a szolgálatot, azt sem tudta, hova lép, egy társa körvonalait látva jutott le a hegyről a teljesítőképességének a határán. Röpködnek a nagy nevek is, Babcsán, a jóbarát, Erőss Zsolttal szintén többször mászott. És jön a Mount Everest expedíció – itt esik le nekem, hova is csöppentem, markolászom szegény Tomi karját erősen :)
Kicsit később visszakanyarodunk a magyar tájakra, még néhány csodaszép fotó saját házunk tájáról, majd nagy tapssal megköszönjük a vetítést. Szabolcs azonban nem végzett velünk, fényképeket hozott, mindenki kap kettőt, sokan alá is íratjuk vele a képeket, újabb ölelések, újabb puszik, valaki megkérdezi, hogy megy haza Újpalotára, ő pedig magától értetődően válaszol: jár a HÉV. Összenézünk Tomival, mindketten egyre gondolunk és már ajánljuk is fel a házig tartó fuvart – Szabolcs örül, megköszöni, nála talán csak mi örülünk jobban, mert így plusz fél órát kapunk, hogy beszélgessünk vele, kérdezgethessük, ráadásul most csak a miénk :)
A kocsiban tovább folytatjuk, tesszük fel a kérdéseinket, mesél a Mont Everest-ről, Tomi a fényképezésről kérdezi, engem az érdekel, hogyan tud túljutni a holtpontokon, ha vannak ilyenjei, és hogyan lehet mások életéről dönteni a hegyen. Hatalmas teljesítményeket vitt véghez, amely még egy két lábbal bíró embernek is becsületére válna, de ő szerény, és ha valakinek bizonyítani akar, akart, az csak saját maga. Nem tervez már nagyobb hegyeket megmászni, „csak” pár négyezres van tervben, mert amióta meghalt a felesége 2000-ben, és nincs kihez hazajönni, úgy érzi, már nincs értelme. Az emberek csodálják őt az akaraterejéért, a kitartásáért, pedig ahogy ő mondja, amit az ember szeret csinálni, ahhoz nincs szükség akaratra. Mesél Erőss Zsoltról is és óva int, hogy bárki ítélkezzék felette.
Az autóból kiszállva még van pár percünk, mivel sem e-mail címe, sem mobiltelefonja, sem holnapja nincsen, ahol nyomon lehetne követni őt, merre jár, ezért megadja nekünk a vonalas telefonszámát, és még a miénket is elkéri.
A humora, a szerénysége, az élethez való pozitív hozzáállása, a szépre való nyitottsága és az, hogy a szépet igyekszik megosztani az emberekkel, akik ilyen helyekre sosem juthatnak el – mindez olyan értéket képvisel a szememben, hogy ha csak a Mátráig jutott volna, akkor is példaképnek tekinteném. Remélem, és kívánom, hogy legyen még részem a társaságában, és ha a véletlen és a sors ezt így rendezte, hiszem, hogy lehetőségem is lesz rá :)
