Tomi karácsonyra egy két napos hótalpas túrát kapott tőlem ajándékba – régen jártunk már magashegyen, pláne télen, így eléggé ki voltunk már éhezve a látványra és mozgásra is. A Rolitúra két napos Alacsony-Tátra túráját választottam, a program szerint a Gyömbér és Chopok megmászás volt a cél. Jó időben, hó nélkül ez egy erősebb egy napos túra tud lenni, de téli körülmények között,  hóval rá kell szánni két napot is.

A Planetáriumtól indulunk hajnal fél 6-kor – ez azt jelenti, hogy mi fél 5-kor útra kelünk Erdőkertesről. A busznál már sokan várakoznak, a társaság fele síelni megy a Chopokra, a másik fele a hótalpas túrázók. A buszon ismerős profilt pillantok meg, Artúr, a tavalyi Porszemes ausztriai via ferrata túránk egyik résztvevője szintén kiszemelte magának ezt az utat a barátnőjével, örülök neki, a hasonlóakat mindig összefújja a szél :)

A buszon Roli elmondja az ütemtervet, aztán jó pihenést kíván. Pár óra múlva már Szlovákiában vagyunk és egy jól ismert benzinkútnál tartunk pihenőt, hogy onnan egy nagyjából egy órás úttal elérjük a kiindulási pontunkat. A busz a hótalpasokat a hátizsákokkal együtt kiteszi Certovica 1238m magasan fekvő parkolójában, ahol megkapjuk a hótalpainkat és a botokat, átvesszük a bakancsokat és felkészülünk a túrára. Gyönyörűen süt a nap, szél nem fúj, és már itt is fantasztikus kilátásban van része annak, aki azt a pár lépést hajlandó megtenni a parkoló végéig.

Certovica, magyarul az Ördöglakodalma-hágó az Alacsony-Tátra keleti részén található, több gyalogtúra kiváló kiindulópontja, kettéosztja a hegységet a Gyömbéri- és a Királyhegyi-hágóra, és nem mellesleg kiváló síközpont is.

Lassan felcihelődünk, az éjszakát már a Stefanika Turistaházban fogjuk tölteni, így mindenkinél két napi ruházat és felszerelés van, egy téli túrán azért ez nem elhanyagolható mennyiség. Kb. 8 kilométer és 650 méter szintemelkedés van előttünk, a napsütés bíztató, bár már repkednek a mínuszok. Roli felkészít minket, hogy a túra legnehezebb részével fogunk kezdeni, a sípálya mellett kapaszkodunk fel,  és egyből leküzdünk kb. 150m-et a szintből, még hótalp nélkül. A parkolóban hideg volt, így mindenki jól felöltözött, a mászásnak hála viszont elég gyorsan ki is melegszünk és kissé megizzadva érünk fel a sípálya tetejére.

Roli tart nekünk egy gyors „hótalpalót”, hogy is kell felvenni, mire kell figyelni, hogy lehet használni ezt az eszközt. A hótalp a téli túrázók nagy segítsége, különösebb előképzettség nem szükséges az eszközhöz, az ember elég hamar belejön a használatába, szerencsére :) Ráerősítjük a bakancsunkra, így megnöveli annak felületét, ennek köszönhetően pedig a nagyobb hóban sem süppedünk el, jó esetben, de semmiképp sem annyira, mint nélküle :) Egy kicsit elbohóckodunk a felszerelésével, Tomi gyorsabban végez, mint én, de elinduláskor kiderül, valami nem is stimmel – az egyik hótalp folyamatosan leesik a lábáról, lemaradunk, hogy meg tudja igazítani, de nem sikerül. Pár száz méter után a csapat bevár minket, Laci, a másik túravezető próbál segíteni, kiderül, hogy a hótalp egy része befagyott, ki kellett tisztítani, ez volt a probléma.

Szépen lassan emelkedünk a gyönyörű napsütésben, körülöttünk fenyőfák és megkapó szépségű táj – túravezetőink megígérték, hogy bőven lesz időnk fotózni és nézelődni, élünk is a lehetőséggel, folyamatosan forgatom a fejem és csodálom a tájat. Bár hideg van, -15 fok körüli a hőmérséklet, a napsütésnek és a mozgásnak – és persze a jól megválasztott ruházatnak - köszönhetően ebből nem sokat érzek :)

 A parkolóban még abban sem lehettünk biztosak, hogy a hótalpakra egyáltalán szükségünk lesz, most viszont már nem kérdés, hogy a hójelentések az 5-10 cm-rel eléggé melléfogtak, legalább 30-40 cm vastagságú havon haladunk, de van, ahol még ennél is több, főleg, ahogy felfelé haladunk. A fenyőfák roskadoznak a hó alatt, gyönyörű, mesebeli tájon járunk, a hó csillog, vakít, a levegőben repkednek a csillámok, nagyszerűen érezzük magunkat, hogy végre megint ilyen környezetben lehetünk. A hótalpazást tényleg könnyű megszokni, persze fárasztóbb, mint egy normál túra, később Roli el is mondja nekünk, hogy ha hótalppal vágunk nekik egy túraútvonalnak, a nyári menetidő kb. dupláját kell számolnunk – így is volt :)

Hullámvasutazva haladunk felfelé a gerincen, jobbra és balra is fantasztikus a kilátás, egy-egy nagyobb emelkedő után a menet eleje bevárja a végét.

Húszan vagyunk összesen, nagyon vegyes összetételű a csoport, az egészen fiatal, első túrázótól kezdve tapasztalt, nagy teljesítményeket lenyomó vagy csak hobbi túrázó egyaránt van a csapatban, egy közös: mindenki szereti a túrát és a természetet :) A menet tényleg kényelmes, nem erőltetett, nem szétszakadva haladunk előre, egyre több szintet küzdve le a napi penzumból. A völgy balra egyre szélesebb alattunk, és a völgyben húzódó út, amely áthalad a hegység főgerincén, egyre keskenyebb, az út melletti ház pedig egyre pontszerűbb :)

A szél időnként kicsit már éledezik, a gerinc egy szélvédettebb helyén a Rovienky csúcs alatt megállunk egy kicsit elfogyasztani egy kis energiát, ki csokoládé, ki sör és pálinka társaságában :) Az evés jót tesz, de utána nehezemre esik elindulni… Tomi hátrafordulva fotóz minket, néha olyan hatást keltünk, mintha az Everestről ereszkednénk – Andival és Tomival, két új túrabarátunkkal meg is egyezünk, hogy természetesen a kép bemutatásakor mindenkinek ezt is fogjuk mondani, aki nem hiszi, járjon utána :)

1600m-es magasságban vagyunk már, a szép szál fenyők eltűnnek, a helyüket átveszik a törpefenyők, amelyek igen kalandossá és kissé agresszívvá teszik az előrehaladásunkat, ugyanis a rájuk fagyott hótól elnehezedtek és nem egyszerűen belógnak az útra, hanem konkrétan átlógnak rajta. Vagy beléjük botlunk a hótalppal, vagy a vállunkkal próbáljuk átverekedni magunkat, olyanok vagyunk mint az amerikai futballisták, miközben igyekszünk sem az előttünk, sem az utánunk lévőt nem megsérteni az arcukba csapódó fenyőágakkal :)

Néhol kicsit meredekebb már a lejtő, van, ahol jeges, ezt még ki kell tapasztalni, de az biztos, hogy a sítalpas oldalazós lemenetel a hótalppal nem túl előnyös, fájni kezd tőle a bokám, úgyhogy stratégiát váltok. Kicsit be is lassulunk, néhány helyen már óvatosabbak vagyunk, de szerencsére még mindig nem sietünk sehova. Megszomjazom,  elkérem Tomitól a kulacsot- kinyitni már nem tudom, a teteje odafagyott, Tomi megoldja, de előrébb sajnos nem jutok: a víz majdnem teljesen megfagyott, még pár jégkristályos csepp van a tetején, szóval, úgy tűnik, attól, hogy nem fázunk, még tényleg elég hideg van :)

Nem sokkal később sötét felhők látszódnak a jobbunkon.

Alacsonyabban vannak, mint mi, de ettől nem válnak szimpatikusabbá, főleg, hogy felénk közelednek. Lemaradunk Lacival – említette Tominak, hogy az elmúlt két évben a túrák alkalmával nem készült róla fotó, Tominak több sem kell, igyekszik bepótolni neki, ha nem is az elmúlt két évet, de néhány alkalmat :)

A csoport végén haladunk, bár nem túlságosan lemaradva, amikor a szél egyre erősebben kezd fújni, ahogy a Maly  Gápel 1807 méteres északi oldalába érünk. Ez az Alacsony-Tátra főgerincének ezen részén a legmagasabb csúcs, mi 1780m magasan közelítjük meg.

A szél egyre erősebb, egyszer csak azt érzem, hogy a botokat rángatja a kezemben, ki is próbálom, felemel őket, úgy lengedeznek, mintha zászlók lennének. Már fáradok, nagyon sokat kezd kivenni belőlem a szél, az állandó fújás mellett időnként még egy-egy hevesebb lökés is érkezik. Lassan alig látok tovább 5 méternél, amikor a hótalpam megakad, a szél pedig rögtön kihasználja az egyensúlyvesztésemet, és elesek. Tomi felsegít, és próbál rávenni, hogy vegyem elő a sálat vagy a maszkot, hogy az arcomra tekerjük, de annyira nem érzem magamban az erőt, hogy levegyem a hátizsákom és elkezdjek öltözni, hogy csak ingerülten kiabálok a szélben, „nem, nem akarom, menjünk tovább”!

Fogy az erőm, Tomi néha hátrafordul, kéri, hogy mozgassam a szám, az orrom, amikor látja, hogy még hellyel-közzel sikerül, tovább halad. Nagyon fáradt vagyok, le szeretnék ülni, a kezem néha lefagy, aztán újra átmelegszik, ahogy mozgatom az ujjaim, de a jobb kezem nagyujját már egyáltalán nem érzem. Fáj az arcom, a hókristályok továbbra is ütik, a sárgás felhőben már alig látok valamit. Artúrék mennek előttem, néha leelőzöm őket, aztán ők kerülnek ki engem.

A fejemben az a kép villódzik, amikor reggel négy órakor elégedetten feküdtem a meleg ágyamban, nem értem, mit keresek itt, ez az ajándék tényleg az én ötletem volt?! Wellness, jövőre Tomi tuti wellnesst kap tőlem, istenem, ülhetnék otthon a kutyákkal a kanapén. Úgy érzem, kezdem feladni, soha nem lesz már vége ennek az emelkedőnek? Bolond vagyok én is, hogy emelgetem még a lábaimat, a kilátásból már semmi nem marad, talán ha átbukunk ott a nyergen, onnantól szélcsend lesz. Kapkodok levegő után, akkora szél, hogy nem lehet levegőt venni, elszorul a torkom, próbálok hátat fordítani a szélnek, hogy levegőhöz jussak. Tomi lemarad Lacival, odajön, kiabál a szélben, kitartás, mindenki küzd most, higgyem el, aztán előremegy. Már alig látom, kiabálok utána, a legrosszabb rémálmom válik a valóra, amikor csak kiabál az ember, de senki nem hallja,  és Tomi megy tovább előre. 10 perc múlva beérem, és könnyekkel a szememben, amelyek szépen be is fagynak, mondom meg neki, hogy nem szabadott volna otthagynia… Azt mondja, Laci kérte meg, hogy menjen az elejére, megígérte neki, hogy addig ő vigyázni fog rám. Ettől megnyugszom, de a szélviharnak továbbra sincs vége – ahogy az emelkedőnek sem. Itt vagyunk a csúcs alatt, de a csúcsból az égvilágon semmi nem látszik. Tomi azt mondja, nagyon büszke rám, és tudjuk mindketten, most valami olyat élünk át, amit tényleg csak azok a kevesek, akik hajlandóak idáig eljönni és kilépni abból a bizonyos komfortzónából. És közben azt is érzem, amit kapunk a hegyből, az még mindig csak egy szelídebb ízelítő ahhoz képest, amit egy igazán vad vihar jelentene. Nincs választásom, vagy továbbmegyek, vagy itt maradok. Néha a fejemmel rátámaszkodom a botomra, egy alkalommal Laci utolér és kérdezi, kérek-e csokit. Magam sem tudom, hogyan, de a fagyos arcomon ki tudok préselni egy mosolyt, köszi, nem, minden ok, csak a lassulok. Lassan átbukunk a nyergen, nem, a szél nem csillapodik, de legalább az emelkedésnek vége, innentől szintez a gerinc, és vele együtt mi is.

„Mindig csak egy lépés, mindig csak egy lépés”, ezt mondogatom magamnak, ahogy emelem a lábaimat, mormolom, mint valami mantrát.  A felhő eltűnt körülünk, nagyon halványan látjuk a naplementét. A látvány varázsos, még ebben az elgyötört állapotban is felfogom, hogy az aranysárgára festett hó „élő” látványa ajándék. A szél hóvihart kavar közvetlenül a felszínen, idáig csak tévében láttam ilyen vad, rideg, mégis gyönyörű képet.

Tomi próbál fotózni, de reszket a keze, akaratlanul exponál kétszer-háromszor, ahogy a teste épp összerándul. A szakállára teljesen ráfagyott  a hó, ráadásul egy vékony nadrág van rajta, ez már az ő melegvérű testének is kezd sok lenni.

Tábla jelzi, hogy 40 percre vagyunk még a Stefanki turistaháztól.

40 perc, az hótalppal majdnem másfél óra! Nem bírok már megszólalni, csak ránézek Tomira, és valami nyüszögés tör ki belőlem. Megölel, azt mondja, szívjak magamba egy kis energiát.. Ez hat, egy kis energiát tényleg nyerek, egyre több társunkat hagyom el a monoton lépteimmel.

Egyszer csak golyózni kezd a szemem, remek, ez még nem volt, és pont hiányzott. Olyan, mintha 2-3 dioptria különbség lenne a két szemem között, nyitogatom, csukogatom, hátha helyrezökken a rend, hát nem, jó, akkor ezt így csináljuk végig. A botok a kezemben folyamatosan rezegnek a széltől, mintha két egyfolytában csörgő telefon volna bennük. Nem lehetünk már messze. Laci azt mondja, még 10 perc a ház. Lehet, de csak ha nem ülök le azonnal… Nem ülök le, és egy kisebb emelkedés végén egyszer csak megpillantom a gyönyörűséget! A két karomat a botokkal a magasba emelem, és amennyire tudok, belerikoltok a levegőbe :) Miközben tudom, hogy attól, hogy látom, ez a ház még igen pici… szóval van előttünk néhány kellemetlen pillanat. Lassan leereszkedünk a házhoz a meredek gerincen, néhol kibukkannak a kövek, óvatos vagyok, de rettentő elgyötört, elcsúszok, huppanok egyet a hóban, de fel tudok magamtól állni. Minden lépés közelebb visz a házhoz, és én alig várom, hogy ott legyünk.

 A kabátom már rég megdermedt, a fekete sok helyen már fehér, így készít rólunk képet Laci a ház előtt, ahogy megérkezünk.

A hótalpat még kint le kell venni, de aztán végre bent vagyunk. Elmondhatatlanul örülök, hogy sikerült és megérkeztünk, nagyon jó kedvem van tőle, és ezt még fokozza, hogy az előtér lufikkal van feldíszítve :) Roli azt mondja, direkt nekünk csinálta, mikor ideért :)

A padokon már ülnek túratársak, boldogan veszem le a hátizsákom és ülök le én is, régen vártam már ezt az érzést! Amíg Roliék bejelentkeznek a csapat nevében, az előtérben beszélgetünk: mindenki hasonlóképp, hasonló érzésekkel élte meg az elmúlt pár órát, a közös szenvedés hamar összekovácsol minket, de mindenki örül és megkönnyebbült, hogy ezen túlvagyunk, és innentől már csak a meleg ételre és a puha ágyra kell majd koncentrálni.

A fenti szobákba csak papuccsal lehet felmenni, de a turistaház kis helyiségében, ahol a bakancsokat le lehet tenni és lehet szárítani, találunk is néhány megviselt darabot. Páran aggódnak a gomba miatt, de aztán megegyezünk, az a gomba, amelyik ilyen hidegben életben marad, megérdemli, hogy éljen :) Mi is bemegyünk az étkezőbe, leülünk a kandalló elé és próbálunk átmelegedni, Tomi egy sörrel, én egy jó nagy adag herbateával. Az étkező tipikus turistaházas, nem nagy, inkább kicsi, fa asztalok és padok szolgálják a kényelmet, és a hely kelléke egy nagy, kövérkés fekete macska, amelyik hol ide, hol oda fekszik, de látszik, hogy elég jól érzi magát :) A többiek felmennek elfoglalni a szobákat, mi úgy vagyunk vele, hogy úgyis lesz helyünk, most egy kicsit adózzunk az élvezeteknek, kinézzük a vacsoránkat és már leadjuk a holnapi reggeli igényünket is Rolinak. Néhányan átöltözés után kezdenek visszatérni, Andi és Tomi súgnak, a második emeleten a lépcsővel szembeni szobában van két ágy, azt nekünk tartogatják :) Szuper, akkor ezzel sincs gondunk! Két padot már elfoglalt a csoportunk, kezdünk kicsit jobban megismerkedni egymással, természetesen, a mai élmények birtokában, és a korábbiak elmesélésével várjuk a vacsinkat.

Mi Tomival gulyáslevest kérték, illetve Tomi kért egy rizottót is, az este másik nagy sztárja a spagetta kecséppel :) A levesek érkeznek először, finom, tele anyaggal, krumplival és hússal, nagyon jól esik. Andrásról kiderül, hogy bár már rengeteg túrán van túl, de még egy csúcsot sem sikerült megmásznia, valahogy az időjárás sosem volt kegyes hozzá. Mivel ezek szerint rontás ül rajta, közös döntéssel úgy határozunk, hogy őt holnap bunkósbottal elkábítjuk, nehogy ő legyen a rossz dzsudzsu, és miatta ne sikerüljön a csúcstámadás :) Zoli, talán a legfiatalabb tagja a csoportnak, hosszú kihagyás után túrázik újra, jól beválasztott, az biztos :) Ahogy halad előre az este, érzem, hogy nagyon ki van pirulva az arcom, sőt, a jobb fele melegebb is, mint a bal. Tomi megnézi, azt mondja, fagyási sérülésem van, bedagadt az orcám jobb fele és beletolult a vér, meg is sötétedett. Ezt nagy elégedettséggel veszem tudomásul, szerintem nagyon vagány dolog, hogy ilyet összeszedtem :)

Jóllakottan, az egész napi meneteléstől, a viharos széltől, a melegtől egyre jobban bebágyadok, és úgy döntök, felmegyek pihenni. Felkapjuk a hátizsákunkat és Andiék iránymutatásának megfelelően elindulunk felfelé, amikor Tomival odalépnek, hogy bocsánat, de közben Roli és Laci elfoglalta az ágyat és már csak egy fekhely maradt a szobában. Felmegyünk, megnézzük, mekkora az az egy fekhely, és úgy találjuk, ez kettőnknek pont elég lesz egy éjszakára, úgyhogy semmi gond, majd jól összebújunk ;) A szobában van egy fa franciaágy, egy emeletes ágy, és egy egyszemélyesre tervezett. A hideg ellen betettek egy olajradiátort, bár igazán nem érezzük hidegnek a szobát, azért bedugjuk, biztos, ami biztos. Megint beszélgetni kezdünk Andiékkal, aztán úgy belemelegszünk, hogy Tomi, aki eredetileg úgy tervezte, visszatér a többiekhez, míg én pihenek, végül módosít a tervein, és így tovább ismerkedünk új túratársainkkal. Nemsokára eldőlünk, megpróbálunk szundizni, hogy másnap kipihenten ébredjünk.

Éjjel 11 óra körül érkeznek meg  a szobába túravezetőink, ők nem tudják, hogy mi bebújtunk az ágyba, ezért meglepődve tanakodnak, ki lehet az, végül arra jutnak, látva a nagy kilógó lábat, hogy biztosan egy serpa… Aztán észreveszik, hogy van mellette még valaki, úgyhogy a rejtély rejtély marad :) A szobában nagyon meleg van, nem bírom a hőséget, ez pedig nagy szó, így végül kihúzzuk az olajradiátort, onnantól normalizálódik a hőmérséklet és nyugodtabb az éjszaka.

Reggel hét, fél 8 körül ébredezünk, mert a reggelit 8 órára kértük. Végre kiderül a rejtély, mi voltunk a paplan alatt! :) Odakint csodaszép tiszta idő van, bár az látszik, hogy fúj a szél. Lassan készülődünk, pakolászunk, közben megcsodáljuk Roli sapkáját, amely úgy néz ki, mint egy madárfészek, és három tojás van a tetején, és Laci kezeslábasát, amelyen alul cipzár van, hogy az embernek túrázás közben csak egy kézmozdulat legyen megszabadítania magát a felesleges ruhától, hogy könnyítsen a terhein :)

A reggeli virsli, finom, miután elfogyasztjuk, elkezdünk szedelőzködni és felszerelkezni a napi menetre. A mai terv a Gyömbér megmászása, majd onnan átmenni a Chopokra, de mindent az időjárástól teszünk függővé. Éjjel -26 fok volt – ebből sokat a szobában nem éreztünk, meglátjuk, hogy folytatódik.

A turistaházból kilépve erős szél fogad bennünket, elindulunk a nyereg felé, és a szél fokozódik.

A tegnapihoz hasonló, vagy inkább még erősebb lökéseket kapunk, a fejemet nem tudom felemelni, olyan erősen vág bele jeges hó, épp csak az előttem lévő hótalpának a végét látom, azt követve haladok előre. Néhány tíz méter megtétele után kibukkan a csúcs, látszik, hogy ott is erős a szél, így Roli mindenkit döntés elé állít: aki szeretne, felmehet vele a Gyömbérre, aki úgy érzi, ez most sok neki, maradhat a turistaházban, a csúcs megmászása után a többiek is vissza fognak térni. Bármennyire is húz a szívem, úgy döntök, maradok, nem látom értelmét annak, hogy a félig fagyott arcommal tovább kínozzam magam. Elsősorban azért jöttem, hogy jól érezzem magam, és úgy érzem, ezek között a körülmények között ez most nem lenne teljes,  ráadásul hátráltatni sem akarok senkit. Puszit nyomok Tomi összefagyott szakállára az 50km/órás szélben, hogy vigyázzon magára, aztán a csapat felével én is visszatérek a házba.

Beülünk az étkezőbe, kikérjük a teát, és újra beszélgetésbe elegyedünk, miközben folyton kifelé figyelünk, milyen az időjárás és nagyon sokat emlegetjük az úton lévőket.

A szél nem csitul, bár ennek köszönhetően felhőnek most nyoma sincs, ragyog a nap és a kilátás pompás. Nézegetjük az órát, kb. most indulhatnak vissza, akkor innentől még másfél óra, amikor egyszer csak Andi észreveszi Tomiját az ablak előtt elvonulni, első pillanatban arra gondolok, valahol feladta és visszafordult, de akkor feltűnik az én Tomim és a többiek is, már biztos, hogy mi számoltuk el magunkat és már vissza is értek! Kikötött bakancsban, egy szál pulcsiban rohanok ki a -15 fokba, hogy Tomi nyakába ugorjak, és ő fáradtan rám mosolyogjon, hogy „igen, fent voltunk” :)

Laci és két másik fiú kivételével, akik úgy döntöttek, továbbmennek a Chopok felé és teljesítik az eredeti túrakiírást, mindenki visszajött Roli vezetésével. Elmesélik, hogy a tegnapihoz képest még nagyobb széllel kellett megküzdeniük a Gyömbérre menet, Tomi szerint nagyon jó döntés volt, hogy visszafordultam, mert nagyon megviseltek volna a körülmények. Roli dicséri a csapatot, dicséri azokat, akik felmentek és megcsinálták, és dicséri azokat is, akiknek volt annyi önkritikájuk, hogy lent maradjanak, így tudott sikeres lenni együtt a teljes brigád.  Mindenkin látszik, hogy kemény 2 óra van a hátuk mögött, a tiszta időnek hála cserébe viszont szépséges kilátásban volt részük, a Magas-Tátra, a Börzsöny, még a Naszály is látszódott a csúcsról! :)

Tomi néhány képet tudott készíteni, de ahogy tegnap is, a gép szervója felmondta a szolgálatot a kemény fagyban, jó néhány kép homályos lett. Tomi azért nem tartott a hármassal a Chopokra, mert bár erő lett volna benne, a nap második részében már inkább velem szeretett volna túrázni :) Ez nagyon kedves tőle, és tudja ő is, nem haragudtam volna akkor sem, ha továbbmegy, de nagy jólesik, hogy engem választott a Chopok helyett :)

Fél-háromnegyed óra pihenés után déli 12 órakor indulunk neki az ereszkedésnek, az eredeti útvonal helyett a Gyömbérre vezető sárga túrajelzésen. Roli figyelmeztet és megnyugtat bennünket: az elején, amíg a völgy védelmébe nem érünk, nagyobb lesz a szél, és elég meredeken fogunk lefele menni, de ez nem hosszú szakasz. Kilépve valóban megcsap minket megint a hideg és jég, de közben folyamatosan tekintgetünk fel a csúcsra is, látszik, a szél odafönt még mindig rakoncátlankodik, biztos, hogy kemény lehet. A Nap ragyog ránk, óvatosan haladunk lefelé, egyre többen jönnek velünk szembe is: ki sítalppal, ki bakancsban.

Lassan tényleg védettebb részre érkezünk, a hóból lassan feltűnnek kisebb, majd egyre nagyobb fenyők, és még a völgyből is nagyon szép a kilátásunk. Tomi unja a hótalpat, alig várja, hogy levegye, amikor olyan helyre érünk, ahol már tényleg csak bakancsban jönnek velünk szembe, úgy dönt, meg is szabadul tőle, aztán boldogon kezd lefelé szaladni, hogy „szabadság!” Én még egy darabig nem válok meg a talpaimtól, már eléggé szintben megyünk, amikor végül többen is úgy döntünk, innentől már mehet a menet anélkül is.

Kb. másfél órás ereszkedés után leérünk a síközpont lábához. Beülünk egy hüttébe, még van másfél óránk lemenni a buszhoz, beszélgetünk, eszegetünk, iszogatunk, amikor egyszer csak megérkeznek a hőseink, Laciék megjöttek a Chopok csúcsáról! Azt mesélik, volt szél, de volt, amikor hátulról jött, olyankor nagyon jól tudtak haladni. Az utolsó szakasz a sípálya mellett vezetett, ahol a kilógó törpefenyőkben akadtak el nagyon sokszor, azt kihagyták volna, de egyébként úgy tűnik, jó élményben volt részük, még ha az időjárás nem is kímélte őket.

Hamarosan felpakolunk, hogy elinduljunk a parkolóba a buszunkhoz, nekünk is a sípálya mellett kell leereszkednünk. Ez így első körben elég barátságosan hangzik, de amikor odaérünk, és látjuk a pálya meredekségét és a hóágyúkat, néhányan visszafordulnak, hogy ők itt ugyan le nem jönnek. Andi és Tomi már lefele mennek, mi is követjük őket, bár én meglehetősen óvatosan. Tomi bíztat, a legrosszabb, ami történhet, hogy elcsúszok a hóban,  de attól mi bajom lenne? Kimegyünk a pálya mellett 20-30cm-es hóba, olyan, mintha vattacukorban lépkednénk, ez már sokkal szórakoztatóbb :) Andiék hamarabb leérnek, bevárnak minket a pálya alján és együtt sétálunk a parkolóban álló buszhoz.

A busz körül már csoportosulnak a síelők, elismerően néznek minket, hogy tényleg, és ebben az időben és voltunk a Gyömbéren, és azért ez nem semmi :) Válaszolgatunk, aztán minden újabb leérkező hótalpas túratársnak nagyon örülünk :) Átöltözünk buszozós ruhába, bepakolunk, és várjuk, hogy elinduljunk.

Hazafelé megállunk Besztercebányán a Tesco-ban, nem sok időnk marad vásárolgatni, de a kötelező Margot csoki azért befigyel :) A buszon pihenünk, Roliék korábbi túrák videót vetítik nekünk, hogy gyorsabban teljen az út, és 20:51-kor (a Roli által induláskor 20:53-ra jósolt érkezés helyett :) ), megérkezünk a Népligethez. Mosolygunk a sok felöltözött embert látva, -3-4 fok van, arra gondolunk, ez nem is olyan hideg :) Elköszönünk, Patrik már vár ránk, és elindulunk Erdőkertesre, hogy újra egyesítsük a falkánkat, miközben már arról beszélgetünk és álmodozunk, hova kellene menni legközelebb :)