Ezt a szakaszt a Másfélmillió lépés irányvonalával megegyező irányban tettük meg, ami annyit jelent, hogy nem Dobogókőről ereszkedtünk le Visegrádra, hanem a révtől indulva másztunk nem kevés szintet a célig.

A túrát én hirdettem meg, még decemberben kinéztük Tomival, hogy lesz fánkfesztivál Pilisszentkereszten, és ahogy közeledett az időpont, felmerült bennem, hogy a 16. szakaszt teljesíthetnénk úgy, hogy a vége nem Dobogókő, hanem ez a finomság legyen. Nos, ember tervez, túrázó végez… De erről hamarosan :)

A lelkes Kék-Cool túra csoportban meghirdetett kiírásra először csak Viktor jelentkezett nagy vehemenciával, bár ő a túrát Pilisszentlászlóig már teljesítette, de a fánkra nem tudott nemet mondani. A terv az volt, hogy mivel viszonylag hosszú a napi penzum a 24km plusz 4km-es gyaloglással, ezért érdemes minél korábban indulnunk, ezt pedig egy visegrádi ott-alvással tudtuk kivitelezni. Már megvolt hármónknak a szállás, mikor bejelentkezett Zsolt is, először egyedül, aztán egy ismerőssel és két kutyával, majd miután a szállásadónk nem volt hajlandó kutyákat fogadni, egyedül, majd újra egy ismerőssel, aki azonban a farsang miatt végül mégsem tudott csatlakozni – huh, ez egyszerűen indult :) - de addigra már 5 főre bővítettem a foglalásunkat. Szerencsére mégsem lett üres helyünk, sőt, eggyel túlteljesítettük a létszámot, utolsó pillanatban ugyanis Balázs bekéredzkedett Laurával, így 6 fősre duzzadt a pénteken délután az Újpest Városkaputól Visegrádra buszozó kis csapatunk.

Visegrád Újtelepnél szállunk le, a tulajdonos hölgy ott vár bennünket és elvezet a 5+1-es apartmanunkba. Nem lehetett okunk panaszra, két szoba, az egyik egy franciaágyas, a másikban egy franciaágy és két egyszemélyes volt, kis előszoba, jól felszerelt konyha, wc, fürdőszoba, egyszóval, egy éjszakás kék túrázóknak minden igényét kielégítő szállásunk volt. Az anyagiak elrendezése után gyors és közös megegyezéssel a központ felé vesszük az irányt, hogy a megfelelő vendéglátóipari egységben táplálékot és folyékony fogyasztanivalót vegyünk magunkhoz. Egyedüli vendégként egy csárdába térünk be, igazi magyaros hangulat fogad minket, a gerendákról fokhagymafüzér lóg le, a polcokon különböző méretű és mintájú köcsögök, az ablakokban virágok, az asztalok és székek tömör fából faragva. Csak a zenét hiányoljuk, de ezt Balázs gyorsan orvosolja a kedvünkért, és hogy autentikusak legyünk, már csörömpöl is a népzene hamisíthatatlan hangulatot varázsolva a vacsoránkhoz. Az ételválasztás is a hagyományos (egyben energiadús) vonalra koncentrál: a húsleveses fazéktól a vadpörköltön át a pacalig és a babgulyásig mindenki talált kedvére valót. Amíg várjuk az vacsoránkat, addig jóízű beszélgetéssel „tömtük” magunkat és egymást, nagyon jó hangulatban, sokat nevetve és mesélve múlt gyorsan az idő, az orosz nyelvleckéktől kezdve a meleg gilisztákig széles körben érintettünk témákat :)Megtanuljuk Viktortól, mit kell tudni a csecses korsóról, és meg is tekintettünk rögtön egyet a polcon (bugyogós/csecses korsó - szűk szájú cserépedény, aminek fülén levő szopókán át lehet inni az edényben levő folyadékot).

 Azt nem mondom, hogy kitessékelnek minket a helyről, de hogy nem marasztalnak, az is biztos, nem készültek ők hosszas munkanapra egy téli pénteken, épp elég lesz nekik nyáron, főszezonban , ez látszott :) A szállásunkra tartva szerencsére még utunkba akad a Kősas nevű igazi falusi krimó, ahol a falu kemény magján – egy magába roskadt fiatal fiún és egy-két nem túl szomjas bennszülöttön kívül – más már nincs, így a kocsmárosné „hát Ti hogy kerültök most ide?!” felkiáltása, illetve a „most zárok” után elég nyilvánvaló volt, hogy ha mi Visegrádon jól akarjuk érezni magunkat, akkor azt már csak a szállásunkon fogjuk megtenni :) Szerencsére sört és bort még kapunk, úgyhogy a zsákmánnyal szépen hazasétálunk, csodáljuk a csillagokat, keressük a Göncölt, az Oriont…

Otthon az itóka mellett előkerül a Bang, hosszas játékmagyarázat indul, majd Zsolt seriffel kezdetét veszi az első próbakör. A sok akciólap feladja a leckét, de ahogy az újoncok kezdik érteni a lényeget, úgy válik egyre élvezetesebbé és pörgősebbé a játék. Egy biztos, legközelebb már több kör is bele fog férni egy éjszakába :) Én hamarabb kidőlök, de hajnal egykor – Tomi kivételével – a többiek is nyugovóra térnek. Az én kis atombombám még előkészíti a másnapi elemózsiánkat, szel, szabdal, dobozol fáradhatatlanul.

Másnap reggel Viktor ébreszt minket fél hatkor, felcsendül az „Indulj el egy úton..”, ami bőven elég, hogy mindenki jó kedvvel és mosolyogva keljen fel. Örökre hálás leszek neki, hogy nem egy „ébresztőőő… FEL!!!” hasított bele a reggelembe :) A reggeli a közös lónak túrós a háta jegyében telik – mindenki mindent kipakol az asztalra, amije csak van, virsli, nutellás kifli, kolbász, sajt, zöldségek, túró, kiwi, friss tea. Nem voltunk fukarok egymással, az már szent, a tegnap esti kedves összekovácsolódásunk szépen folytatódik.

A tervezett fél 7-es indulásunk jó 20 percet késik, de ezen igazából senki sem idegeskedik a szállásadó nénit leszámítva, aki az ígért fél hétre megérkezik és gyorsan menne dolgára, de ránk még várnia kell egy kicsit. Hét óra körül végül elindulunk a kb. 1km-re lévő rajtunkhoz, a komphoz. A révnél megejtetjük az első pecsételésünket és fél 8-kor elindulunk az igazi Kékünkön. Az időjárás pompásnak ígérkezeik, már reggel kibújt a Nap és végigkísér minket a túrán, egy pillanatra sem tűnt el felhők mögött.

Az utunk a Kálvárián keresztül vezet a Fellegvárba. Viktor minden stációt megörökít, Zsolt és Tomi még csak bemelegít arra a fotózó-dömpingre, amelyet később művelnek. Az út már itt gyönyörű, ahogy kapaszkodunk felfelé, érdemes időről-időre megállni és visszafordulva csodálni a Dunakanyart, a kibukkanó Julianus kilátót a Duna túloldalán, amely még várja, hogy meglátogassuk. Bizony hamar kimelegedem, már a kiskápolnához érve vetkőzésbe fogunk. Helyenként már feltűnik egy-egy kisebb hókupac, jelét adva, hogy magasabbra érve mire számíthatunk majd, de végül erőlködés nélkül, a tábla szerinti idő felét igénybe véve érünk a Várhoz.

Soha nem láttam még a várat ilyen üresen, nem kellett tolakodni-furakodni a kilátásért, csak mi vagyunk – illetve a karbantartó (?), aki a dzsipjével jött fel. Egy kis banánevés, egy kis fényképezkedés, mert csoportkép nélkül innen nem mehetünk el, visszaevickélés az igen-igen jeges lépcsőkön, és indulunk tovább a Nagy Villámhoz.

Ezen a rövid szakaszon már többet kapunk a téli erdőből, jeges, havas úton csúszkáltunk, Zsolt előveszi a hóláncát, amelyet az első pár alkalom után elnevezünk hóguminak, a lényeg, hogy hasznosnak bizonyul. Laura kipróbálja botokat, egyszer-kétszer is ki is segítették a kibillent egyensúlyt visszaszerezni, én erre a feladatra addig Tomit használom, sikerrel :)

A Nagy Villám közelébe érve kicsit elbizonytalanodunk, hol a pecsét, a net nemigen működik, én megpróbálok telefonos segítséget kérni, végül elindultunk az étterem felé, ahol az ablakot pucoló takarítónőtől kérünk segítséget. Bár nemigen tud érdemi választ adni és mi továbbra is tanácstalanul toporogunk, szerencsére megérkezik a Viktor által emlegetett segítség, amely mindig váratlanul bukkan fel, amikor valaki elakad a Kéken: a főnök épp kijött a teraszra, na ő már pontosan tudja, mi kell nekünk. Rendkívül vendégszerető módon, abszolút profi módon tessékel be minket az éppen esküvőre készülődő étterembe, nem törődve a sáros bakancsokkal, és már hozza is a pecsétet. Míg mi ellátjuk a kötelező bélyegzési feladatot, Viktort még körbe is vezeti, mégis csak szakmabeli, vőfély a lelkem. Nagyon jóleső érzéssel indulunk tovább, hogy ilyen kedvesen bántak velünk, visszük a jó hírüket, ez biztos.

A tábla szerint 3 óra menetelés vár ránk a következő pecsétpontig a Pap réten, ez távolságban 8,4 km-t jelentett. Kisebb-nagyobb, de leginkább sunyi és folyamatos emelkedők következnek, havas, sok helyen jeges, befagyott pocsolyák, időnként saras, de kellemes téli erdőn keresztül.

A Sóstó réten kapja el a gépszíj úgy igazán Tomit és Zsoltit, a jeges mintákkal nem tudtak betelni, készülnek az absztrakt fotók és a befagyott „tóból” kiálló kis zsombékok szebbnél szebb képei. Ezen a szakaszon le is hagyjuk őket, és csak a Borjúfő szikláinál egyesül megint a csapat, bár ez egy pici letérő volt a kék háromszögre, de mindenképp megérte a kilátás. A sziklába vésve Wass Albert idézet olvasható az Üzenet haza című írásából.

Tovább haladva meredek emelkedésben van részünk egészen a Moli pihenőig, ahol a Molnár Lajos emléktábla mellett ismét fantasztikus kilátás vár minket a Prédikálószékre, Dömösre és Dunakanyar irányába. Innen már jól látszik, honnan indultunk és milyen vonulaton keresztül jutottunk ide fel.

Az emelkedés tovább folytatódik, és a Barát halom gerincén, a lankásabb részen egyszer csak túrabotos fiatal fiú csatlakozik hozzánk. Tamás szintén kéktúrázó, de általában egyedül járja az erdőt a gps-ével, innentől kezdve velünk tart és tovább színesíti az egyébként is színes kis csapatot. A gps-e jól is jön, mert egy idő után, mikor már jó ideje nem látunk kék jelzést, nem sokkal a Pálóczki rét előtt, egy pillanat alatt elirányít bennünket a helyes útra. A réten áthaladva kezdem elérni a holtpontomat.. Úgy érzem, lassú vagyok, valószínűleg az energiatartalékaim is erősen lecsökkentek, ami nem csoda, mert alig reggeliztem valamit, kezdem rosszul érezni magam mentálisan, fizikailag és lelkileg is. Megállok, hogy „rendbe tegyem” magam, mert ugye mikor legyen amúgy nő az ember, ha nem egy ilyen túrán, Tomi velem marad, és akkor eltörik a mécses. Tomi szeretete visszahúz, megnyugtat, feltölt, átölel és kicsit szebb a világ. Eléggé lemaradtunk, de a többiek bevárnak minket és mikor beérjük őket két sport szelet repül felénk Viktortól. Ez bizony jólesett, kellett, innentől megint kezdek jobban lenni. A hegy oldalában haladva rengeteg kidőlt fát találunk, Zsolt folyamatosan lelkendezik, őt a kifordult gyökerek hatják meg, engem a távolban húzódó hegyek látványa. Aztán egyszer csak ismerős jön szembe az ösvényen, két Margitás is ezt az útvonalat választotta a Kárpát egyesülettel a mai szombatra, örülünk egymásnak, majd jó utat kívánunk és megyünk tovább. Hamarosan leereszkedünk a földútra és onnan már csak pár perc a Pap rét.

 Itt egy kicsit tovább elidőzünk, ebédidőt tartunk, leülünk a padokra és megint előkerülnek a zsákokból a finom falatok. Mindenki kínálgatja a saját portékáját, csak részben önzetlenül, mert igazából szeretnénk megszabadulni is a plusz súlyoktól :) Jóllakottan, elégedetten indulunk tovább, hogy a Pap réten lévő pecsétet begyűjtsük, a pecsét az erdészház kerítésén belül, de jól elérhető helyen lóg. Ekkor már látjuk, hogy jó esetben sötétedés előtt érjük el Dobogókőt, mert az út  alig felét tettük meg idáig, de a fánk hívószava még mindenkiben erősen él, legfeljebb az utolsó négy kilométert majd busszal pótoljuk ki, az már úgyis csak extra a mai szakaszon.

Szép tölgyesben sétálunk tovább a havas erdőben, kényelmes, jó tempóban érünk el Pilisszentlászlóra, ahol Viktor már tapasztaltan vezet minket a kocsmába, ahol a jól megérdemelt pecsétünket kapjuk meg. Bár nem sok idő telt el az utolsó falatozás óta, azért egy-egy sör és egy kis kóla lecsúszik, mielőtt tovább indulnánk. Pilisszentlászlón a két Tamás végre megtalálja a 14cm-es falevelet, amelyből a hozzánk csatlakozott Tomi majd a házi feladat asztalát készítheti másnap, és a Kis Rigó vendéglő mellett felkapaszkodunk az útra.

Továbbindulunk az Öreg-nyílás völgyön, majd a Bükkös-patak völgyén. A sok hónak köszönhetően a patak szépen meg van duzzadva, több helyen is át kell kelnünk rajta, a Hanwagom ismét jól vizsgázik, hezitálás és kövek keresése nélkül sokszor egyszerűen csak átgázolok a patakon, ennek inkább a nadrágom szára látta a kárát, mintsem a beázott bakancs.

Nemsokára elérjük a Lenkó emlékművet, amely valaha gyönyörű lehetett a mozaikokból kirakott jelképpel, de sajnos a karbantartását elhanyagolják, a darabkák kipotyogtak belőle, az alatta lévő repedt márványtáblán alig-alig olvasható a felirat, amelyet 1950-ben állítottak az itt életét vesztett Lenkó Ede emlékére.

Innen már tényleg csak egy rövid séta a Sikárosi erdészház, ahol újabb pecsételést követően, lélekben egyre jobban készülünk az eddig sem túl könnyű terepviszonyok közötti folytatásra, a hó, sár és jég kombóval tarkított mászásra Dobogókőre.

A Viktorék által korábban klubháznak elnevezett Király-kúti kunyhót csak Laura és Balázs nézi meg közelebbről, mi a tájban és a rétben gyönyörködünk, a hely igazán alkalmas egy jó kis nyári bivakolásra. A Nap már lemenő félben, a dombokon lévő fáknak a tetejét éri már csak súrlófény, amelynek köszönhetően viszont a szinte őszivé varázsolt tájról ismét csodás tájképek készülhetnek. Az út továbbra is igen havas és jeges, Tomi térdre is esik, sajnos, nem vagyok ott időben, hogy megkérhesse a kezem, de már az is jó, hogy nincs baja :)

A rétet elhagyva kezdődik a túránk legerősebb szakasza, az igazi mászás. Mindenki összeszedi az erőtartalékait. Én a saját, nem túl gyors, de folyamatos tempómban mászok felfelé a botokkal, Tomi sokat figyel rám, mellettem van, csak néha megy kicsit előre, a többiek azért így is előttem vannak egy 50 méterrel, bár egyre csökken a távolság közöttünk. Az utolsó nagy mászás már több megállóval halad, Tomi bíztat, hogy lépjek ki a komfortzónámból, ismerjem meg a határaimat, ne álljak meg ott, ahol nagyon meg akarok, és úgyis mindjárt fent vagyunk. És lőn. Egyszer csak tényleg fent vagyunk, de a Kerek-Bükkön továbbhaladó lankás út már az alkonyatban ér minket, a Nap lenyugodott és egyre jobban kezd sötétedni.

Ránézünk az órára, most már egészen neccessé vált a pilisszentkereszti fánkozás, de amúgy is meglehetősen fáradtak vagyunk. Balázs pontos időt jelez, ha 25 perc alatt Dobogókőre érünk, még elérjük a 6-kor induló buszt. Hamarosan előveszem a fejlámpát, az idő rohan, mi kevésbé. Feltűnnek a háttérben Dobogókő fényei, sajnos messzebb, mint szeretném, és mivel az idő nyomása egyre nagyobb, Tomi kézen fogva húz magával és segít sietni, hogy odaérjünk a buszhoz. Ez a rész már egyáltalán nem esik jól, pláne a tempó, de végül becsülettel beérünk a Turistaházhoz – a buszról már lemondtunk, Laurát és Balázst viszont, akik még jobban előresiettek, nem látjuk. Gyorsan pecsételünk és bemegyünk a házba. A turistaosztályról átküldenek minket az éttermi szekcióba, mondván, hogy itt már felmostak, ne oda sarazzunk. Megjelennek az elveszett báránykáink is, nem érték el a buszt, így Laura már csak másnap megy haza Pécsre, viszont most van háromnegyed óránk pihenni és töltekezni a buszig.

Leroskadunk és ki-ki választ a menüből. Viktor, Zsolt levesezik, mi Tomival finom almás pitét, zsíros kenyeret és melegszendvicset fogyasztunk. A ház továbbra is nagyon szép, de a kiszolgálással most sem vagyunk megelégedve, főleg azért, mert eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy a hozzánk hasonló turisták, sziklamászók és egyéb állatfajok szolgálatában álljon, ehhez képest barátságtalanok velünk és egyáltalán nem tapasztalunk a Nagy Villámnál kapott vendégszeretetből minimálisat sem. Itt már a profit az úr, és a kocaturistáké, az autóval felcsorgó nagyvárosaiké a terep, nem a bakancsos-hátizsákos turistákért vannak, ez nyilvánvaló.

Hétkor buszra szállunk és elindulunk hazafelé. Pomáznál átszállunk a Hévre, meghallgatjuk egy idős és nem túl ép bácsi udvarlását egy másik utastársnak, Tomi még almát is szerez fogadásból, aztán Laura is kap egyet a bácsitól – a fáradtságunk ellenére jó hangulatban utazunk :) Viktor hamarosan leszáll, a többiekkel a metróig megyünk, és itt már végleges búcsúkra kerül sor.

Összességben azt gondolom, megint nagyon szép és kellemes élménnyel lettünk gazdagabbak. 26km-et és 1200m szintemelkedést tudhatunk a hátunk mögött téli körülmények között, nagy hátizsákkal, számomra ez mindenképp nagy teljesítmény és büszke vagyok rá. Bár a célul kitűzött fánkfesztivált végül nem értük el, a csalódás enyhe csak, mert az élmények engem így is kárpótoltak. A társaság egyre jobban összeszokik, jól érezzük magunkat együtt, nincsenek különösebb konfliktusok, sokat beszélgetünk és nevetünk, segítjük egymást. Külön öröm, hogy útközben megint „összeszedtünk” egy új tagot, ezt is nagyon szeretem, ahogy összefújja a „szemetet” a szél az erdőben :) Szóval, az út folytatódik, hogy pontosan mikor és hol, azt még meglátjuk ;)