A hétvégén idén először jártunk a szlovák Tátrában, hiányzott már a látvány és a magashegyi életérzés, és még ha nem is pont úgy terveztük, ahogy végül megvalósult (bár aki magashegyen túrázik, az tisztában van  két alapszabállyal: első, a legfontosabb a biztonság, a másik, amit tudni kell és el kell tudni fogadni, hogy az időjárás bármikor keresztülhúzhatja az eredeti terveket), mégis feltöltött és gazdagított bennünket.

A tegnapi túránkon bizony olyan arcát mutatta meg nekünk a magashegy, amelyet bár még ritkán láttunk, de tisztelnünk kell és tiszteletben kell tartanunk…

Az utazom.com Kis-Nyereg-hágó túráját szemeltük ki magunknak, amely bár hágótúra ( a hágó a hegygerincek alacsonyabb, közlekedésre, átkelésre legalkalmasabb része), mégis csúcstúra nehézségű a maga közel 18 km-es távjával és a 1300 m fel majd le szintkülönbségével. Túrás berkekben ez középnehéz túrának számít, és nem a fizikai állóképesség vagy a lelkesedés hiányán múlt, hogy ezúttal mégsem sikerült teljesítenünk.

A találkozó hajnal fél 5-kor volt a szokott helyen a Hősök terén az Időkeréknél. Tomi már háromkor kell, így mire én fél négykor kibújok az ágyból, már csak le kell ülnöm a frissen készített kolbászos tojásrántotta mellé. így nem nehéz mosolyogva ébredni, akármilyen korán is van :)  Csúcsot döntök a Kertesről Pestre bejutásban, 26 perc alatt teljesítjük a távot, de ez nem az abnormális gyorsaságomnak köszönhető, csak ennyit jelent, ha a forgalom szinte a nullával egyenlő.

A busz nincs tele, de így is sokan vagyunk: összesen 29 a túrázó, és van két túravezetőnk, az egyikük ismét Nagy Árpi, úgyhogy tudjuk, információban nem lesz hiány:) A napfelkeltét a buszból csodáljuk meg, már aki, a hatórás út nagy részét én alvással próbálom kitölteni, de szerintem ebben sok társam akadt, Tomi is :) Besztercebányán a szokott benzinkútnál töltjük a sofőr pihenőidejét, közben Árpi jelzi, hogy a Tarajkára felvonóval megyünk, a felvonó díja 9 EUR/fő, és ezt az állás alatt már összegyűjti, hogy ott ne kelljen egyenként sorba állnunk majd.

Besztercebányától Ótátrafüredig már nem alszunk, egyrészt már megvolt a pihi, másrészt Árpi már sorolja az információkat és a tudnivalókat a túráról, a Tátráról, és minden olyan érdekességről, amely mellett elhaladunk. Ahogy közeledünk Ótátrafüred felé, feltűnik a Tátra vonulata, és szép sorban egymás mellett a csúcsok, elsőként a Kriván. Szép, tiszta az idő, gyönyörűen rálátni a Gerlachfalvi csúcsra és kibukkan a Lomnitz is. Ahogy haladunk a busszal, a hegyek nagyon közelinek és elérhetőnek tűnnek, ez mindig megtévesztő, közelinek tűnnek a csúcsok, amíg nem pillantasz egy embert felfele mászni és látod az arányokat, na, akkor leesik, hogy az „oly távol vagy tőlem és mégis közel” fordítva ugyanúgy igaz lehet :)

Árpi vázolja nekünk a túra útvonalát, és elmondja azt is, hogy a mai napon két dolog szabhat gátat nekünk: az egyik az időjárás, bár az előrejelzések szerint nagy esőre nem kell számítanunk, és ez a nyár a Tátrában eddig elég csapadékszegény, a másik egy legördült szikla a hágó bejáratánál, amelyet láncok tartanak jelenleg, veszélyessé téve a fel és lejutást. Valószínűleg már megkezdték az eltávolítását, lehet, hogy már nincs is ott, de ezt ott és akkor fogjuk látni és akkor lehet eldönteni, mennyire teszi kockázatossá az utat. Kockázatot nem vállalunk, az biztos, a láncok kimozdíthatják a helyéről, ha valaki jön lefelé, és mivel egy több mázsás szikláról van szó, ezért a balesetveszély magas. Bizakodunk… :) A túra összesen 18 km hosszú, a szintkülönbség felfelé 1100m, de mivel az útvonalon helyenként vesztünk is a szintből, így összesen 1300m-rel lehet számolni  amíg elérjük a 2372m magas lévő Kis-Nyereg-hágót, amely ezzel a Tátra legmagasabban fekvő hágója.

A parkolóba érve kipattanunk a buszból és elindulunk a felvonó felé, ahonnan siklóvasút segítséggel feljutunk a kiindulási pontunkhoz, az 1284m magasan lévő Tarajkára, amely a Tátra egyik leglátogatottabb célpontja, rengeteg turistaútvonal kiindulópontja. Innen lehet eljutni a Nagy- és Kis-Tarpataki völgyekbe, a Nagyszalóki csúcshoz, de Poprádra és a Csorba tóhoz is vezet innen turistaút. A felvonóból kiszállva már érzékelünk valamit a magasság hűsítő erejéből, kevésbé van meleg, mint a parkolóban volt, de még ez is bőven nyári idő :)

A piros jelzésen a Felső turista úton indulunk el a Kis-Tarpataki völgybe. Az út nagyon barátságos, leginkább földút,  helyenként teljesen kiépített kövekkel. Nagyon sok ember van a turistaúton, szemből és felfelé egyaránt haladnak, gyerekkel, kutyával, városi turista, nagyhátizsákos vándor és futófelszerelésben rohanó emberek, szóval tényleg van itt forgalom, és népszerű a hely:)

sk

Az út engem a Csorba tó és Poprád közötti útra emlékeztet, csak más csúcsokat látunk magunk mellett az útvonalon. Mindenesetre a kilátás pazar, és bár erősen gondolkodtam, hogy egyáltalán cipeljem-e a fényképezőgépet, hamar előveszem és egy párat már fotózok, bár a hátránya, hogy attól félek, le fogok maradni és loholhatok a csapat után. Emiatt nem nagyon készítek egy témáról több képet, gyorsan lövök és megyek tovább :) Tomi még nem veszi elő a gépét, aztán később ebből a „már egyáltalán nem” lesz, így örülök, hogy legalább az elején készítettem pár felvételt.

sk

Kevés gyaloglás és szint után elérkezünk az Óriás-vízeséshez, amely egy 20m magas zuhatag 1330m méter tengerszint feletti magasságban, a legismertebb a Tar patak zuhatagai közül. A sok embertől szinte nem férünk a hídon, nehezen találok egy lukat, ahonnan le tudom fényképezni és indulunk tovább. Innen a zöld jelzésen haladunk és már sziklásabb a terep, az út igazán jellegzetes tátrai lépcsőkkel kínál meg minket, a legtöbb nagyon kényelmesen vehető, de azért ezek már tényleg sziklák :)

sk

Kellemes emelkedés kezdődik az erdőben, és tart egészen a Zamkovszky menedékházig 1475m-es magasságba.

sk

Ahogy kibukkan a fák közül a hegy, feltűnnek a sötét fellegek a távolban. Reménykedünk, hogy csak jönnek-mennek, vagy teljesen elkerülnek bennünket…

sk

A házhoz érve bevárjuk a csapat végét.  A Zamkovszky menedékház névadója Zamkovszky István fényképész, aki hegymászó is volt, és teherhordóként a Téry- és a Hosszú-tavi  menedékháznak is dolgozott. Nagyon szerette a hegyet, a hegymászást, az emberek pedig a szorgalmáért és a természetéért őt magát. Különösen a lengyel hegymászók kedvelték, legtöbbször velük mászott. „Zamka” álma volt, hogy a Kis-Tarpataki völgyben felépüljön ez a kis menedékház, amelyet feleségével karöltve sikerült is létrehozniuk. Mivel nevet nem kapott a ház, ezért a turisták a karizmatikus gondnok nevén kezdték el hívni, és később, amikor a történelem viharai miatt el kellett hagynia a Magas Tátrát, minden egyéb erőfeszítés ellenére sem sikerült leszoktatni az ide érkezőket erről a névről. 1993-ban az örökösök a kárpótlási törvény értelmében visszakapták a házat.

Tóth Dániel képe

Mivel az utunkba esik a Téry menedékház is, amelyben lefele szeretnénk megebédelni, ezért itt nem tervezünk megpihenni és azonnal indulnánk tovább – ha az ég nem kezdene el dörögni és nem kezdene el esni az eső. Előkerülnek az esőkabátok, esőnadrágok, néhány túratárs még esernyőt is hozott magával. Tomi nem vesz fel semmit, csak a fényképezőgépét csomagolja vízállóra, neki még jól is esik egy kis hűtés. A fenyők alá húzódva várjuk, hogy elálljon az eső, de ez kb. fél óráig nem akar megtörténni. Közben időnként villámlik, időnként dörög – az eső bőven, szinte felhőszakadásszerűen ömlik. Fél óra múlva csendesedik, de akkor már felrémlik bennünk a kétely, végig fogjuk-e tudni csinálni, a busszal is és itt is sok időt vesztettünk, a kövek csúszósak lehetnek.. mindegy, majd döntünk ott, most tudunk haladni, megyünk.

Az eső szemerkél, így a fényképezőgépet továbbra sem vesszük elő, pedig a látvány megint magáért beszél, a Kis-Tarpataki-völgyben haladunk a Téry menedékház felé. A völgyben folyik a Kis-Tar–patak, a zúgására először azt hisszük, az eső erősödött fel, de megkönnyebbülve látjuk, hogy ez egy más jellegű zúgás. Ahogy kinyílik a völgy, a felhőket közelibbnek és sötétebbnek látjuk, és nem is tévedünk.

Beck László képe

Az eső egy kicsit jobban rákezd, a csapat jobban szétszakad – elől halad Árpi egy kemény maggal, mi nem sokkal lemaradva mögöttük, az úttól függően látótávolságban. Néha viszont már teljesen egyedül megyek, sem előttem, sem mögöttem nem látok senkit, Tomi egy kicsit gyorsabbra vette a tempót. Nem félek, élvezem, hogy egy pici magányom van a hegyen, még ha ez 5-10 percnél nem is tart tovább és közben ázok :) A víz időnként jégre vált, szél nincs, így nem fázom, de örülnék, ha elfújná valami a fejünk felől a felhőket. Azért persze Tomi időről-időre megáll és bevár, csak hogy egymásra mosolyogjunk, ahogy ilyenkor szoktunk, hogy minden ok, aztán megint nyargal tovább zerge módjára szikláról sziklára :) Az eső egyre jobban esik – a zöld, kínaiban vásárolt esőkabátom nagyon jól vizsgázik, nem technikai anyag, mégis tökéletesen vízálló.

A sziklák egyre nagyobbak, már elhagytuk a törpefenyőket is, és növényzet nélkül haladunk, amikor beérem az elől haladókat. Belassultak egy átfolyás miatt, amelyen nem teljesen egyszerű az átjutás. Tomi itt is megvár, segít átkelni.

 Beck László képe

A víz innen és mindenhonnan bőségesen zúdul, az itt folyó kis patak felduzzadt. Megint jön a szokásos pánik, de a következő pillanatban meg is nyugszom: sok és gyors víz fut lefelé, próbálok találni egy nagyobb sziklát, amire ráléphetek, de rá kell jönnöm, akárhogy próbálok ügyes lenni, itt lehetetlen úgy átkelni, hogy ne ömöljön a víz felülről a bakancsomba. Átkelek, és innentől kezdve már nincs miért aggódni :) A bakancsom tele vízzel, ennél sokkal vizesebb már nem leszek, innentől kezdve mindegy, vigyázok-e vagy sem. Tomival már eléggé biztosra vesszük, hogy a Téry háztól Árpi valószínűleg nem fog feljebb vinni bennünket, ez nem az az időjárás. Tovább haladva pár száz méter után megint beérjük a többieket. Akkora vízesés állította meg őket, amelyen már veszélyes az átkelés, bár lefelé is jönnek még emberek. Kicsit várunk, aztán bejelentkezik Erika: az előbb elhagyott vízesés már olyan erőssé duzzadt, hogy nem tudnak rajta átkelni. Árpi dönt, visszafordulunk. Annyi víz és olyan erővel zúdul alá a völgyben, amelyet még ő sem látott itt, pedig egy jó párszor járt már erre. Nincs értelme tovább menni, a víz csak veszélyesebbé válik, mi pedig csak még jobban elázunk, és arra sajnos egyelőre nincs esély, hogy az eső rövid időn belül elálljon. Mindenki megérti és elfogadja a döntést – a hegyen egyébként sincs demokrácia, de ezt a helyzetet nem nagyon kell magyarázni.

Beck László képe

Az előbb elhagyott vízesés tényleg sokkal nagyobb lett és még erősebb a sodrás, ahogy átjöttünk, ott már elég merésznek kell lenni, nem is vagyunk azok, kicsit lejjebb ereszkedünk, és ott próbálunk átjutni.

Beck László képe

Tomi az indulásnál, két másik fiú a másik oldalon segít nekünk átjutni.

 Beck László képe

A bakancsom már olyan, mintha folyamatosan vízágyon közlekednék, meleg, cuppog, és legalább kétszer olyan nehéz, mint induláskor volt. Lefelé még időnként kis jégesőt kapunk, és néhány olyan helyen kelünk át, ahol korábban még patak sem volt, de szépen leereszkedünk, vissza a házhoz. Kb. 1600-1700m-ről fordultunk vissza, ma ennyit engedett magából a hegy.

Az Óriás-vízesés már kicsit másképp fest.

Tóth Dániel képe

A lefele menet zsúfolt, rengeteg ember indult vissza a Tarajkára, egymás sarkában vagyunk, egy kisfiú egyszer rám is csúszik hátulról, de nem esek el. Egy másik alkalommal én csúszok meg, de Tomi kezének és a jógának hála egy félspárgával elkerülöm a seggreülést :) Mi végigbeszéljük az utat, egy percig be nem áll a szánk, jókedvűek vagyunk, és ahogy elhagyjuk a tömeget, átmegyek Tócsiba, ahogy Tomi hív, és minden-mindegy alapon belegázolok az összes tócsába, ami elénk kerül, közben meg Takács Tamást énekelünk…

Beck László képe

A Tarajka tele van emberrel, hosszú sorban állnak a siklóhoz, mindenki vizes, mindenhol pára, na itt már szeretnék lejutni a hegyről, ez nem a kedvenc részünk :) Leérve visszasétálunk a parkolóhoz, és akinek van, az száraz ruhára cserél. Konkrétan csavarni lehet vizet a ruháinkból, Tomi hátizsákja csöpög, alig várom, hogy levegyem a bakancsomat és a zoknimat. Szerencsére hoztunk plusz pulcsit és cserepólót, de nadrágot nem. A sofőr bekapcsolja a fűtést, nem sokan számítottunk arra, hogy ezt fogjuk kérni hazafelé :) A buszban Árpi többször is elnézést kér mindenkitől, hogy ez a túra így alakult, pedig mindenki tökéletesen tisztában van vele, hogy ez aztán igazán nem rajta múlt. Az eső igazából önmagában nem zavart volna minket annyira, viszont sajnos valóban ellehetetlenítette a túrát. Az időjárásnak köszönhetően azonban  olyan arcát láthattuk a Tátrának – és általában egy magashegynek – amit nem mindenki. Rengeteg víz volt mindenütt, érezni lehetett a természet erejét, és újra átélhettük és átérezhettük a kicsinységünket. Szerettem.

Besztercebányán a Tesconál megtartjuk a szükséges pihenőt, vásárolunk magunknak egy kis elemózsiát, aztán indulunk tovább. A határig – Árpi számolta-  összesen 10 helyen volt forgalomkorlátozás vagy útszűkület, emiatt a menetidő kicsit kitolódik, de így is már este 10 órára  Budapestre érkezünk. Patrik vár bennünket a parkolóban, hazavezetünk és egy gyors fürdés után álomba zuhanunk.

(Bár én nem sok képet tudtam készíteni, de két túratárs, akiknek a képeiből használtam fel néhányat az illusztrálásra, szerencsére többet használta a gépét. Köszönöm Beck Lászlónak és Tóth Dánielnek a képeket :) )