Január elején véletlenül bukkantam rá egy utazom.com-os Tátra kirándulásra. Túl sokat nem gondolkodtunk rajta, amikor láttuk, hogy Nagy Árpi lesz a túravezető és a Lengyel-Tátra az úti cél, nem hosszú és nem megerőltető távokon, így hamar jelentkeztünk a február végi 3 napos túrára.

Kivételesen elég összeszedettek voltunk, nagyon vártuk az eseményt, már egy héttel hamarabb elkezdtük rendezgetni a felszerelést, Tomi listát készített, mit kell vinni, én beszereztem némi ellátmányt, és még a Dechatlonban sikeresen meg is támogattuk a GDP-t egy kis „erre-feltétlenül-szükségem-lesz-lengyelben” túraholmival.

Reggel fél ötkor van a találkozó a Hősök terén az Időkeréknél, igen, ez tényleg nagyon korán van :) Taxival és bőrönddel érkezünk a buszhoz negyed öt után, néhány kósza álmos fej már kóvályog a busz körül, csak a sofőrünk nagyon energikus és vidám,  ő hozzá van szokva, de talán jobb is ez így, mintha fordítva lenne… Mindenkinek dedikált helye van a buszon, lezuttyanunk, felfújjuk a nyakpárnát, és innentől kezdve Besztercebányáig hol az ablakhoz, hol Tomihoz bújva szundikálok, így gyorsan elrepül az idő. Besztercebányán tartjuk az első pihenőt, Nagy Árpi, az egyik túravezetőnk ébreszt bennünket, kapunk 45 percet a reggelire és a folyó ügyekre, a sofőrnek kötelező az állásidő, úgyhogy nem is lehetne kevesebb a szünet. Az álmos fejek kibújnak a buszból, beszivárgunk és elfoglaljuk a benzinkutat, egy kis kávé, egy kis szendvics, egy kis mozgás, aztán indulunk tovább.

Innentől viszont már nincs alvás, ki is világosodott, bár az idő borús, szemerkél az eső, de megindul az információáradat is Árpinak köszönhetően. Árpi két lábon járó lexikon, amerre megyünk, mindenről mesél, észrevétlenül röppen el az utazás hátralévő része, és közben sok tudással leszünk gazdagabbak. A lengyel határt átlépve teljes képet kapunk az országról, hallgatjuk a tudnivalókat például a földrajzáról - bár Lengyelország nagy része síkság, a déli határon a Szudéták és a Kárpátok a Tátrával sok turistát vonz kirándulni más országokból is.

Lengyelország történelme sok ponton hasonlít a miénkre, a magyar vonatkozásokra Árpi külön felhívja a figyelmet. Mesél I. Mieszkó-ról, aki a lengyelek „Szent Istvánja” és aki helyett a mi Istvánunk kapta meg a pápától a koronát, amelyet eredetileg a lengyel királynak szántak volna. Szó esik az esztergomi születés Árpád-házi Szent Kingáról, IV. Béla király lányáról, akit a lengyel fejedelemhez adtak feleségül, bár a házasság szűz maradt, nem hálták el a királylány fogadalma miatt, amelyet a férj tiszteletben is tartott, így gyermekük nem született. Szent Kinga ma Lengyelország egyik védőszentje és a lengyel-magyar barátság szövődésének is fontos láncszeme lett.

Az ország történelmében később is feltűnnek magyar szereplők, ahogy a miénkben is lengyelek: Nagy Lajos, Dobzse László, Báthory István. Magyarország három részre szakadásához hasonlóan a lengyelek is megélték az ország felosztását, de ők még rosszabb helyzetbe kerültek, amikor 1793-ben a három szomszéd, Oroszország, Ausztria és Poroszország felosztották egymás között Lengyelország teljes területét, így az megszűnt független államnak lenni és bár a XIX. század első felében létrehozták a Lengyel Királyságot, ennek királya a orosz cár lett, így a felosztás ténye 1918-ig lényegileg nem változott.

Nem marad el a lengyel-magyar barátság történelmi gyökereinek felidézése, és az, hogy is fest mindez napjainkban. A híres „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki” (magyarul lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát), Árpi szerint bárhol hangzik fel a Lengyelországban egy kocsmában, nagyon nagy valószínűséggel a szomszéd asztalnál ülő lengyelek fogják tudni folytatni, a magyarokat szeretik Lengyelországban, és élénken él bennük a barátság. Egy új kutatás szerint genetikai kapocs is van a két nép között, mert egy bizonyos mutáció e két nemzet génállományában fordul elő Európában a leggyakrabban, amiből arra következtetnek, hogy a két nép közös őstől származik.

Ahogy átérünk Lengyelországba, a Chocholów nevű faluban hamar feltűnnek az első górál faházak, amelyek ennek a tájéknak jellegzetes elemei. A górálok a lengyel-szlovák határon élő népcsoport, elsősorban földművelésből, pásztorkodásból és sajtkészítésből élnek, de ma már egyre többen dolgoznak a turizmusban, az idegenforgalomban is. A népszokásaikat és hagyományaikat a mai napig őrzik, Zakopane egyik jelképe a fekete górál kalap, amelyből rengeteg látunk majd az utazásunk során is. A házaik gyönyörűen díszített gerendákból és rönkökből épültek, az alapjuk szépen lekerekített folyami kövekből áll, a tetejüket fazsindely borítja. A hagyomány szerint évente egyszer szappanos vízzel lesúrolják a házakat, ez a különleges védelem a számukra :) Ma már az Unesco világörökség részei. A házak között vannak többszintesek, látunk két-, három-, de négyszintes építésűeket is, ahogy ugyanis Árpi meséli nekünk, a lengyeleknek nagyon fontos a család, itt a fiatal párok házasságkötés után nem rögtön a különköltözés és a saját, külön élet felépítésén dolgoznak, hanem együtt élnek a korábbi családdal, szintenként és generációnként megosztva a házat, legalul laknak a legidősebbek, a nagyszülők. Nagyon szeretem a fát, a fából készült használati tárgyakat, és a faházakat is, úgyhogy vágyódással nézegetem a szebbnél-szebb épületeket.

Hamarosan megérkezünk a Kiry nevű parkolóba, ahonnan az első napi laza túránk indul a Zakopane környékén a legszebbiknek tartott és leglátogatottabb völgybe, a Kościelisko-ba. Most már ragyog a napsütés, körülöttünk minden csupa hó, így előkerülnek a napszemüvegek, hogy ne kelljen hunyorogni a fényorgiában, hanem lássunk is valamit a minket körülölelő hegyekből.

A Lengyel-Tátra teljes területe természetvédelmi terület, a nemzeti parkba belépés csak belépővel lehetséges, úgyhogy csak a gyors sorbaállást és jegyvásárlást követően tudunk megindulni. A belépő vásárlásakor felfedezünk egy pecsétet, a Kék túrás hagyományok szellemében – más lehetőséget egyelőre nem találván – a jegyünk hátulját nyomatoljuk meg, egy zerge rajza látható rajta.

Azt még a buszon megtudtuk, hogy az erdőkben sok a szarvas, őz, hiúz, és bizony van medve is. A medvét legjobban úgy tudjuk elkerülni, hogy a hagyományos „az-erdőben-csöndben-vagyunk” magatartással szemben inkább zajt csapunk, beszélünk, mert ha meghallja, hogy jövünk, normális esetben kitér előlünk. Reménykedünk a normális esetekben :)

A bejáratnál ott állnak a górálok lovas szánjai, hogy a kényelmesebb túrázók, vagy a lovas szán élményére vágyók (jó pénzért) akár ilyenformán is eljuthassanak a célig.

Az utunk a Kościelisko- patak mentén vezet, a parkba beérve az egyik oldalról a patak, a másik oldalról havas fenyvesek kísérnek minket, előttünk pedig már az olykor felhőkbe burkolózó hegyormokat látjuk. A csapat elején Árpi halad, Matyi, a másik túravezető zárja a sort, a mi feladatunk, hogy kettejük közt valahol, lehetőleg nem nagyon leszakadva tartsuk az irányt :) Természetesen szinte végig a 3 nap alatt inkább hátul, Matyi közelében, lemaradva túrázgatunk, mert nagyon sokat fényképezünk, nem átallunk folyton megtorpanni, én hű-há-k közepette az alapobival, Tomi a telével igyekszik megörökíteni a szépségeket.

A réten áthaladva megkezdődik az ismerkedés is, egy magas fiú, Matyi lesz első ismerősünk a csapatból, aki a hóvakság ellen hamarosan megkapja Tomi napszemüvegét is. Emelkedés nélkül jutunk el a Betyár kápolnáig, ahol Árpiék bevárják a csapat végét.

Beszélgetve, fényképezve haladunk tovább az Írott rétig. A lovas szánok itt fordulnak meg, innen már csak gyalog lehet menni az Ornak menedékházig. Útközben a napocska lassan elbújik, de a havas út, a változatos sziklák kárpótolnak bennünket.

 Összesen kb. 6km-es sétával és  nagyjából 200m szintkülönbséggel érjük el a menedékházat, 1 órát kapunk  a finomságainak a megkóstolására és a szusszanásra. Árpi felkészített bennünket, mit érdemes megkóstolni, a menü nagyjából mindegyik menedékházban hasonló lesz, én most egy gulyás-szerű levest választok, finom, nagy husidarabokkal, ha most még sokat kellene menni, elég energiát adna a továbbhaladáshoz. A menedékházban veszünk egy oklevelet és megint pecsételünk, mostantól erre az oklevélre gyűjtjük a gyűjtenivalót :)

Lefele menet újabb ismeretségeket kötünk, kiderül, hogy a társaságban több, aktívan túrázó gödöllői hölgy is van. Kellemes tempóban érünk a fahídig, ahol el lehet kanyarodni a Fagyos-barlanghoz, majd csorgunk tovább a bejárathoz.

A leérkezést követően felszállunk a buszra és elindulunk a szállásunk felé Zakopanéba. A várost Lengyelország téli fővárosának tartják, a téli sportok szerelmeseinek és a hegyvidék szerelmeseinek igazi paradicsom. Elhaladunk Fatimai Szűzanya kegytemploma mellett, amelyet a zakopane-i lakosok a II. János Pál ellen elkövetett merénylet után építtettek, hálából a pápa megmeneküléséért. A pápa később meg is áldotta a templomot és még misét is tartott itt. Rengeteg híres ember élt, nyaralt itt, többek közt Maria Skłodowska Curie, akinek a nyaralóját szintén látjuk, Lenin, és számos lengyel kiválóság. A buszból mosolyogjuk meg a híres zakopanei fordított házat.

A szállásunk két panzióban van, de a két épület csak pár száz méterre van egymástól. Tomival kis szép, franciágyas, fürdős, és nagyon-nagyon meleg, erkélyes szobát kapunk a második emeleten, teljesen elégedettek vagyunk. Egyedül a hűtőt hiányoljuk, de erre való az erkély és az éjszakai fagy :D

Kipakolunk, lefürdünk és megyünk vacsorázni. Első este zureket kapunk, hagyományos lengyel leves, a tányérba előre bekészítve a főtt tojás – az enyémek nem bírták kivárni a levest, már hamarabb a pocakomba kívánkoztak, egy betéttel kevesebb, de e nélkül is nagyon finom az étel. A második rántott hal krumplival, nem teljesen az én világom, de szerencsére még egy kis csokis süti is jutott a végére. Én mondjuk már nem bírtam enni, de Tomi elképeszti az asztaltársaságot a kapacitásával… :) Na nem mintha látszana a kis egyszálbélen, ezen csodálkozik mindenki körülötte :)

Vacsora után lemegyünk egy kicsit a „klubhelységbe”. Matyi, a túravezető, Szapi, a tűzoltó, és a másik Matyi a kemény mag, akikkel kezdjük az estét. Hamar beindul a billiárd, lehozom a maradék sütiket, csurran egy kis sör, amit  Szapiék vettek a boltban, Tomi telefonjáról elindul egy kis Paddy and the rats és máris tökéletes a kocsmahangulat. Hamarosan csatlakozik hozzánk Árpi, jönnek Katiék, Búra, az utazom.com-tól, és még pár látogató. Túl sikeres nem vagyok a játékban, de cseppet sem zavar, a hangulat jó :)

Nem sokkal később elfogy a sör, Tomi idáig csak „kölcsibe” kapott, úgyhogy úgy döntünk, meglátogatjuk a boltot. Veszünk pár finomságot magunknak, és visszafelé csodáljuk a kivilágított sípályákat és a mellettünk lévő szépséges faházat. A csodálatból a végén az lesz, hogy fent összekapjuk a fotósállványt, és már kint is vagyunk, próbálgatjuk az éjszakai fényképezést, meglehetős sikerrel :)

Összefutunk Szapival, nagydarab tűzoltónk szintén sörért indul. Felérve már érezzük a korai kelést, ezért úgy döntünk, maradjunk a pihenésnél, de annyira melegünk van, hogy Tomi éjjel óriásira tárja a mínuszoknak az erkélyajtót, hogy aludni is tudjunk.

2. nap

Másnap reggel magunktól ébredünk, svédasztalos reggeli vár minket, nagyon jól belakmározunk, van virsli, rántotta, felvágottak,  zöldségek, sajtok, friss péksüti. 9 órakor indulunk el az aznapi túrára. A program szerint ma mentünk volna a Halastóhoz, de Árpiék úgy döntenek, hogy a mai nap legyen a legnehezebb túráé, az útvonalban is logikusabb, és erőbeosztás szempontjából is jobb. A busz csak egy körforgalomig visz minket, ahol átszállunk helyi kisbuszokra, ezek visznek fel minket Kuznicéba, ahonnan Gąsienica-völgyön keresztül a Murowaniec menedékházhoz indulunk.

Elvileg (és gyakorlatilag is) ez a három nap túrái közül a legnehezebb, de ez sem igazán megerőltető. 12km-t teszünk meg összesen, 600m szintemelkedés fel, majd ugyanazon az úton lefelé. Az időjárás ködös, így a sokat a hegyekből nem látunk, de a táj így magáért beszél. Árpi már tegnap este, aztán ma reggel és a túra során többször is elmondja, mire számíthatunk, hol lesznek nagyobb kaptatók és milyen hosszan, így mindenki fel tud készülni lelkileg a nehezebb részekre. A völgyet itt  is nagy hó borítja, ha valaki kicsit lelép a kitaposott havú ösvényről, akkor meglepve tapasztalhatja, hogy rögtön combközépig tud süllyedni. Az egyik helyen van egy kis üreg, itt kipróbálom, milyen mély a hó, a botom 1,25m-ig simán el tud tűnni.

Az út közepesen erős emelkedővel kezdődik, nem túl meredeken, de viszonylag kitartóan emelkedünk egy rétig, ahol faházakat is találunk, ezek régi, ma már elhagyott pásztorkunyhók.

A réten áthaladva végig enyhén emelkedünk. A köd óriási, sajnos kilátásunk nem nagyon van, néha a túratársakat sem látjuk a sor elején, de Tomi így is remek képeket készít. Hideg viszont nincs :) A tegnapi napból tanulva, amikor eléggé jó időnk volt, úgy döntöttem, lájtosabbra veszem az aláöltözéket, és jól is tettem, hamar kimelegedek, és kabát nélkül mászok. Túravezetőnk, Matyi kicsit jobban leszakad a hátsó traktussal, de még így is elképesztő a teljesítmény. Velünk tart ugyanis Laci és édesanyja. Laci vak, így vállalkoztak az útra, havas-jeges úton másznak velünk felfele, de kitartóak és annyira nem is maradnak le. Egy éles jobbkanyar után következő kitartóbb, meredekebb emelkedő előtt bevárjuk a csapat végét, megint vetkőzünk és rákészülünk a mászásra.

Egyenletes ütemben, botokkal mászok felfelé. Tomi most is körülöttem van, bár az is igaz, ha akarna sem nagyon tudna előrerohanni, az ösvény nem túl széles és sokan vannak előttünk, nem lehet csak úgy elnyargalászni mellettük.. Azért amikor megpróbálja, sikerül neki, nekem meg úgy sincs semmi bajom, biztatgatom, hogy engedje szabadjára a lovakat :) Azt azért nem mondom, hogy a kanyarnál nem vagyok kimelegedve, de jól érzem magam.

Tovább emelkedünk, de futja beszélgetésre is. A gödöllői hölgyektől megtudom, hogy jártak a Kilimandjárón, voltak a Himalájában, rendszeresen teljesítménytúráznak, komolyan kezdem nyeretlen kétévesnek érezni magam mellettük, pedig van köztünk vagy 20 év az ő javukra. Lassan odaérünk az utolsó meredekebb szakaszhoz, amely ugyan meredekebb, mint az előző, de rövidebb. Kisebb csúszkálások vannak, én már hál’ isten tényleg egyre jobban bízom a bakancsomban, és a botok is segítenek. A köd nem oszlik, pedig innen már csodás panorámánk lenne.

Itt a fenyves már kezd átmenni törpefenyvessé. Megkérem a túratársakat, hogy képzeljék el a tájat köd nélkül, és meséljék el, mit látnak, legalább álmodozzunk, mi lehet körülöttünk. Többünk fantáziájából megszületik a kép, ezt rakosgatjuk, míg felérünk 1500m-re, ahonnan már tényleg csak egy laza szintezés következik a Király rétig, ahol a tátrai hegymászók szállása és az erdészház van, majd egy kis lejtő után elérünk a Murowaniec menedékházhoz.

A menedékház kedvelt kiindulópontja innen induló túráknak, szállást és ellátást egyaránt biztosítanak. Árpival beszélgetve az is kiderül, ha egyszer a Sas útra adjuk a fejünket, ami nem kérdés, hogy meg fog történni, kiváló kiindulópont lehet ez a ház.

Kicsit mindenki fogyaszt, van,  aki a hazaiból, mások megint próbálgatják a helyi ízeket. A ház étterme nagyon tágas, a magashegyi menedékházak közül, amelyeket eddig megjártam, itt van a legtöbb hely. Így is sokan vannak, jönnek sorban a síléces turisták, hágóvasas hegymászók, és kószák, mint mi :) Nagyon jólesően elfogyasztok egy teát, Tomi sört iszik,  eszünk egy kis tökmagot, melegedünk, és egy óra elteltével elindulunk visszafelé. Indulás előtt beszélgetünk Lacival, hogy bírják a mászást, és mivel sem botjuk, sem egyéb segédeszközük nincs, felajánljuk neki az én hóláncomat, nálam úgyis vannak botok, ezzel csak könnyebb lejutni neki is.

Ugyanazon útvonalon haladunk visszafelé, amelyiken feljöttünk. Matyi nem bír magával, csak ki akarja próbálni, mennyire mély a hó, helyből távollal beleveti magát a hóba, combközépig süllyed :) Baja nem esik, de a hóból egy pici megy a kamáslija alá megy, ezt párszor meghallgatjuk tőle útközben :) Lefele több sÍfutóval és túrázóval is találkozunk,  többel, mint felfelé jövet :)

Néhány túratárs közelebbről is megismerkedik az anyafölddel, mikor a képtelenebbik felével érinteni kénytelen azt, elég meredek és csúszós helyenként az ereszkedésünk, de szerencsére inkább nevetünk csak, sérülés nem történik. Bennünk eléggé sok energia maradt, a pásztorkunyhóknál Tomival picit versenyt is futunk, hajszál híja, hogy nyerek.. na jó, nem :D

Visszaérve a parkolóhoz néhányan felvetik az ötletet, hogy Kuznice-ból nem kisbusszal, hanem gyalogosan kellene visszamenni Zakopanéba – mi is egyetértünk és csatlakoznánk is, mert tényleg vannak még bőven tartalékok, a táj gyönyörű, még csak délután fél három van, miért ne, de miután kiderül, hogy igazából szinte csak betonúton tudunk visszajutni, mi is úgy döntünk, a csoporttal tartunk és elmegyünk várost nézni.

A kisbuszok a sétálóutca mellett tesznek le minket, indulás előtt Tomiék megint lemaradnak, sajnos pálinka nélkül nem indul a motor, aztán belevetjük magunkat a forgatagba.

A hegyek után hirtelen egészen más világba csöppenünk, sok az ember, rengeteg féle portékát kínálnak, az utca elején inkább üzletek és étterem vannak, majd a Gubalowka sífelvonóhoz közeledve egyre inkább vásári-piaci forgatagba csap át sétálóutca. A sétálóutcán több fiúcskát is látunk, akik vagy kisszéken vagy régi harmonikán ülve, a lábukhoz kutyát kötve harmonikáznak és koldulnak. Szomorú kép..

A sétálóutcán (Krupówki utca) elidőzünk a Keresztelő Szent János templomnál, majd elindulunk a piac felé.

A sor elején a górálok híres sajtjai között válogathatunk, óriási a választék a különböző ízesítésű sajtokból, a helyi termelők a sajt mellett szárított gombákat és lekvárokat is kínálnak. Kóstolni szabad és ajánlott :)  A sajtok után kézműves áruk következnek, gyönyörű fafaragások és fából készült eszközök sorakoznak, nekünk a kedvenceink. Helyi népviseletet is árulnak, kendőket, kalapokat, ékszereket lehet vásárolni.

Rengeteg a bőr- és szőráru és valóban nagyon jó áron lehet hozzájuk jutni. Feljebb érve túraruházatot is árulnak, jó minőségű és olcsó felszerelést találunk, Tomi noszogat, hogy próbáljak és vásároljak, mert feleannyiért meg lehet itt venni, mint otthon, de én – vállalva a megbánás minden következményét – lustaságra és hidegre hivatkozva nem vagyok hajlandó neki állni próbálgatni, inkább elmenekülök és igyekszem elfelejteni, mit hagyok ki :)

Két óra séta után úgy döntünk, megjutalmazzuk magunkat valami finommal és meleggel, beülünk egy cukrászdába. Hatalmas gyümölcsös-tejszínhabos gofrit kérek és kapok, Tomi szilvás szószos császármorzsát, és a maradék hatalmas gyümölcsös-tejszínhabos gofri ¾-ét :) Időben visszaérünk a buszhoz, 10 percet várunk még a későkre, aztán visszaindulunk a szállásunkra.

A vacsora kwasnica, savanyú káposztaleves, amelyben füstölt hús is van. Finom, laktató étel, annál is inkább, mivel az asztaltársaságunk többi tagja úgy döntött, lent maradnak a városban, így ugyanis a 6 személyre szóló leveses tál kettőnkre marad :) Hát, husiból nem sokat vittek vissza a konyhába… A második sült flekken krumplival, a két fogás elég, hogy jóllakottan vonuljuk el a szobánkba. A teltségérzést leküzdendő úgy döntünk, folytatjuk a tegnap esti éjszakai fotózást, nyakunkba kapjuk a gépet és elindulunk sípályát fotózni. Kis séta után rájövünk, hogy az általunk közelinek vélt pálya igazából nincs is olyan közel, ami nem lenne baj, de út tőlünk nem vezet oda közvetlenül, elég nagyot kellene kerülnünk, ezért elindulunk vissza és a panzió másik oldalán lévő, megvilágítás nélküli kis házikón próbálkozunk. Miután kikattogtattuk magunkat, még lenézünk a „társalgóba”, ma is megy a billiárdozás, de mi inkább elvonulunk pihenni. Összepakolunk a másnapi hazainduláshoz és nyitott ablaknál kellemes, jóleső alvással zárjuk a napot.

3. nap

Reggel fél 8-kor már lehet reggelizni. Örömmel kelünk, mert az ablakon azt látjuk, hogy a felhőréteg sokkal vékonyabb, helyenként kibukkannak a hegyek és mintha a nap is derengene. Bizakodunk, hogy ma lehet egy kis szerencsénk és talán kapunk a panorámából egy kis ízelítőt. Mire befejezzük a reggelit, a nap már több helyen is kibújik a felhők mögül és vékony sávban láthatóvá a teszi a hegyoldalakat.

9 órakor elindulunk az utolsó napi túránkra, mely a Halastóhoz vezet. A buszon Árpi megint felkészít bennünket a terepviszonyokra és néhány egyéb információval is gazdagodunk. Megtudjuk például, hogy a górál kocsisok nemigen kímélik a lovaikat, előfordul, hogy a jószágok gyakorlatilag kifordulnak a munkából a túlhajszoltság miatt. Az állatvédők már többször tiltakoztak emiatt, tervben van, hogy a lovas kocsikat, amelyek  nyáron 14, télen 8 főt szállítanak, elektromos kisautókkal pótolják. Árpi mesél nekünk a tátrai serpákról és a zergeszámlálás módjáról is, okosodunk :)

Az autóbuszt a Bialkai szénégető nevű parkolóban hagyjuk 984m-en, és innen rajtolunk a három nap leghosszabb, de nem legmegerőltetőbb túrájára.            

Az utunk végig aszfaltos úton vezet 8km-en keresztül, de az aszfaltból felfelé igazából nem sokat látunk, mivel az út havas, jeges, cserébe viszont széles. Ez rá is fér, mert még most télen is sokan túráznak fel a legnépszerűbbnek tartott Halastavi menedékházhoz, de nyáron még többen választják ezt a viszonylag könnyen teljesíthető sétát. Időnként meglepő felszerelésben is jönnek is, akár magassarkú cipőben is feltogyognak, amivel a Halastóig nincs is probléma, viszont ha onnan tovább szeretnének menni a Tengerszemhez, a harmadik legnagyobb tátrai tóhoz, oda már javallott a jó minőségű túrafelszerelés.

Az út nagyon kellemes, már mondanom sem kell, hogy a sor végén, fényképezőgéppel a kezünkben, lemaradva battyogunk. A Mickiewicz-vízeséseknél egy rövid megálló következik, majd tovább haladunk a Hajfű tisztásig. Ez az a pont, ahol a lovas kocsik megfordulnak, innen már azoknak is gyalogosan kell tovább haladniuk, akik idáig a kényelmesebb utat választották. Az út során helyenként rövidítések kínálják magukat, hogy a hajtűkanyarokat levágjuk, de az út jeges, igazából csak nehezebb és rövidebb az út, de időben ugyanannyi ott felevickélni, mint körbemenni.

A tóhoz felérve fantasztikus kilátást kapunk a hegyekre. A Barát- , Csurbina-  és Menguszfalvi csúcsok vesznek körül minket, előttünk pedig a Tengerszem magasodik. Árpi  elmondja, hogy a Halastó mai lengyel neve Morskie Oko, amely szó szerinti fordításban Tengerszemet jelent, az általunk Tengerszemnek nevezett, magasabban fekvő tó jelentése magyarul Fekete-tó. Persze, hogy beugrik a kis kacsa fürdik, Fekete-tóban, anyjához készül, Lengyelországba… :) Mindenesetre tudjuk, hogy ne keverjük össze a kettőt, ha esetleg megtanulnánk lengyelül :) A Halastó középvonala volt a lengyel-magyar határ 1902-ig, és mivel mindkét fél magának szerette volna tudni a teljes tavat, ezért rendszeresek voltak az összetűzések. Végül a nemzetközi bíróság döntéseként a tó a lengyelekhez került.

Akinek kedve van-  és ez a társaság 99%-a – leereszkedhet a befagyott tóra.

A Halastó 50 m mély, a ráfagyott jégen biztonságosan lehet sétálni,  úgyhogy semmiképp nem hagynánk ki az élményt, pedig a leereszkedés nem egyszerű mutatvány. Rövid, kb. 15 méteres, de igen meredek és jeges oldalon ereszkedünk le, oldalt fakorlát és a korlátra erősített kötelek segítenek nekünk. A tavon erős szél fúj, végre fázunk :) A tó közepén állva felnézünk a Tengerszem csúcsra.. Nem tudok nem elmélázni azon, hogy tavaly szeptemberben onnan néztünk le a tóra, most innen nézünk fel a csúcsra, és a két időpont között annyi, de annyi minden történt már velünk. Lassan visszaindulunk a menedékházhoz. Megveszem a szokásos teámat, Tomi a sörét, elfogyasztjuk az utolsó szendvicsünket és a Benyustól karácsonyra kapott Tengerszem csúcscsokit – hol lenne ez aktuálisabb, mint a Tengerszemmel a szemünkben? :)

A menedékház körül fenyőszajkók repkednek, elég közel jönnek és sikerül pár igazán jó fotót készíteni róluk. Lefele induláskor -némi segítséggel :) - összerántom a bandát egy csoportképre, és  nekifogunk az utolsó etapnak.

Lefele már egyre nagyobb a sokadalom, felfelé és lefelé is sokan jönnek. A napsütésnek köszönhetően olvad a jég, helyenként már inkább sárban megyünk és van, ahol már kibukkan az aszfalt is. Hamarosan visszaérünk a parkolóba. A túránk 16km és kb. 500m szintemelkedés volt, és most már hegyek látványban is volt részünk :)

Leérve átöltözünk, levetjük a bakancsot és kamáslit, és elhelyezkedünk a hazautazáshoz. Ahogy elindulunk, Árpi még mesél a hegyekről, amelyek mellett elhaladunk. A 3 nap alatt nyugatról keletre haladva végigvonultunk a Lengyel Tátra vonulatán, és már a Magas-Tátra hegyeit látjuk. Lassan elhagyjuk a hegyeket, előkészítem a nyakpárnát, Tomi a zenét. Próbálunk szundikálni is, míg megérkezünk Besztercebányára, ahol ismét 45 perces állásidőt kell töltenünk, de a parkolóban van Meki, úgyhogy burkolunk egy kis vacsorát. Árpitól nagy tapssal Parassapusztán köszönünk el, és lassan megérkezünk a végállomásunkra, amely a kiindulópontunk is volt. Kolozsy jön értünk, hogy hazavigyen minket, egy Volvós gyorsulással zárjuk a Tátrai kirándulásunkat.

Otthon úgy döntünk, másnapra hagyjuk a kipakolást, úgyis szabin leszünk másnap, és ismét nagyon jót alszunk.