Múlt hét pénteken különleges túrán vettünk részt Tomival a volt Csepel Művek területén. A túrát a budapestscenes.com szervezte és egy rendkívül felkészült, a témában nagyon jártas és nagyon lelkes idegenvezetőt kaptunk hozzá Somogyi Levente személyében.

A találkozó a Csepel Művek főbejáratánál volt, összesen húszan vettünk részt, mint később is kiderült, nem véletlen a túrák limitált résztvevőszáma. Tominak ismerős a terep, ő már többször járt itt, de nekem ez az első alkalom, idáig a Csepel Művekből csak annyit láttam, amennyit az autóban elsuhanva a Duna másik oldaláról látni lehet: sok, magas kémény… Így az indulás előtti várakozás 10 percében kicsit körülnézünk, Tomi persze már vinne beljebb, már most szeretne mindent megmutatni, amit ő itt már látott vagy ismer, de persze erre  nincs idő. Egy pár fényképet azért lövök a rozsdás szerkezetekről és a sínek között kibukkanó életről. Épp csak túljutottunk a bejáraton, de már mindenből árad a mállás, az enyészet, a pusztulás és a  pusztulás mellett egyre jobban előtörő természet, ahogy kezdi visszavenni az uralmat az ember alkotta és az ember által elhanyagolt hely fölött.  Itt könnyű elképzelni, hogy nézne ki a világ, ha az emberiség végleg eltűnne a Földről…

A megbeszélt időpontra mindenki megjelenik, így nagyon pontosan tud kezdődni a túra. Levi 3,5-4 órára ígéri a túra időtartamát, de ez tőlünk is függ, mennyi szabadidőt szeretnénk, illetve szeretnénk-e a végén még egy kis finomságot. Pár lépésre a kaputól el is kezdődik az előadás, amelyet Levi hangfelvételekkel és tableten mutatott képekkel tesz még színesebbé, bár önmagában a lelkesedése és a tudása is magával ragadja a hallgatóságot :)

Bár a túra igazából a bunkerekről és a légoltalomról szól, természetesen a hely miatt kihagyhatatlan megismerkednünk magával a Csepel Művekkel, illetve annak a történetével. Elődje a Weiss Manfréd és testvére, Weiss Berthold által a mostani Lövölde tér területén alapított konzervgyár volt, amely később lőszergyártással foglalkozott. A gyárban történt robbanást követően Csepelre költözött és nem sokkal később már mint hadiipari beszállító működött. A gyár az első világháború során hatalmas fejlődésen ment keresztül az egyre növekvő hadianyag igényeknek köszönhetően, a legerősebb időszakokban 25-30 ezer ember is dolgozott itt egyszerre a nappali műszakban, egy város jött létre a városban. A gyár híres volt arról, hogy jól bánik az embereivel, abban a korban nem volt még jellemző az a fajta szociális gondoskodás, amelyet az itt dolgozók kaptak, bár a munkát el is várták tőlük, de aki ide bekerült, nyugdíjas állásra számíthatott, ha megbecsülte magát.

A háború után a románok nagyon sok gépet elhurcoltak, ekkor állt át a termelés varrógépek, tűzhelyek és természetesen az azóta is híres-neves kerékpárok gyártására, de később már repülőgépmotort is gyártottak. Fejlesztések kevésbé, licensz-használat annál inkább jellemezte ebben az időben a gyártást, ebből per is származott, amikor egy külföldön megvásárolt nyugati autót darabjaira szedtek és utángyártották alkatrészenként, hogy aztán összerakva saját termékként árulják. A második világháborúban harckocsik és terepjárók gyártása is folyt itt, itt készült például a gulyáságyú, amelyből például több ország is bevásárolt, hogy a harctéren ne legyen leveshiány… :)

A német megszálláskor az SS „szerződésben” átvette a gyár irányítását, a szerződés szerint a család maga adta át az SS-nek, hogy hatékonyan tudják üzemeltetni, ellenértékként a család 5 fő kivételével – akik kényszerből maradtak, így biztosította az SS, hogy a külföldre távozó családtagok nem kezdenek németellenes tevékenységbe – elhagyhatta Magyarországot Svájcba és Portugáliába költözve, munkatábor helyett. A háború alatt a berendezések óriási károkat szenvedtek, az iratok nagy része megsemmisült. 1948-ban államosították, majd később át is nevezték Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekre, később Csepel Vas- és Fémművekre. A szocializmus éveiben tervgazdaságot folytattak, bár egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ez nem célravezető, és a termelés nagy része export volt. A rendszerváltás után a privatizáció során teljesen felszabdalták a területet, fillérekért juthattak hozzá a „szerencsések” az ingatlanokhoz és az ingóságokhoz. Mára a terület nagyon sok, különböző profilú vállalkozásnak ad otthont, a legkomolyabb üzem a Csepeli Erőmű, a csőgyár, a bicikligyár és az öntöde területét különböző vállalkozások használják, az óriási hangárokat kis cégek bérlik elsősorban raktározási céllal, illetve a bringások tudják, hogy a nagy márkák magyarországi központjai is itt vannak.

Ahogy elindulunk a kettes bunker felé, jobbra-balra szociofotó témákat látunk, az utcákon helyenként kibukkan az eredeti sárga téglás út az aszfalt alól. Az épületek pusztulnak, de a természet nem  - kis fák bújnak elő a tetőkön, a zöld lassan-lassan átveszi a hatalmat a rozsdás romok felett. Most is lézeng egy-két ember és autók is jönnek-mennek mellettünk, de Levi szerint érdemes munkaidőben ellátogatni a gyártelepre, mert olyankor sokkal nagyobb a nyüzsgés, el sem hinnénk, mennyire meg tud telni élettel a hely.

Lassan lemegy a nap és mi elérjük a bunkert.

A korábban kiküldött ismertetőből tudjuk, hogy a bunkerben hűvös lesz, felkészültem plusz pulcsival is, meg is érte, belépve tényleg nyirkosabb és enyhén dohos levegő fogad bennünket. A kettes bunker a víztorony tövében található, a hasznos alapterülete 200m2 és eredetileg 200 ember védelmére tervezték – látva a helyiségek nagyságát ez elég szűkös lehetett… Levente egy kisebb hátsó szobába terel minket, ahol mi a helyet foglalunk a padokon, és ismerteti meg velünk a bunkertípusokat, hogyan fejlődtek és váltak egyre biztonságosabbá, és milyen harcok árán született meg a gyár területén az a 17 bunker, amelyből 16 még ma is áll. Kezdetben még egy buszmegállóhoz hasonló kis szerkezet alá húzódtak be az emberek, nyilvánvaló, hogy ennek különösebb haszna nem tudott lenni egy bombatámadás során, később már földbe vájt, törmelékbiztos bunkerek épültek, de bombabiztos bunkerek már csak nem sokkal a német megszállás előtt tudtak megépülni. 

 Az újabb történelmi áttekintés után kb. fél óra szabadidőt kapunk, hogy felfedezhessük a kettes kockát a berendezéseivel együtt. A „múzeumi” gyűjtemény egy része helyben volt, ez volt az egyetlen a bunkerek közül, amelynek ténylegesen megmaradt a berendezése, legalább részeiben, és nem üresre pakolták, illetve amikor Levinek lehetősége nyílt ennek a bérlésére, a saját gyűjteményét is ideköltöztette. Ennek köszönhetően rengeteg érdekes, korabeli apróságot fedezünk fel és próbálunk ki. Az újságok, régi írógépek, gyógyszeres ládák, sugárzásmérők megtöltik a szobákat, rengeteg oktatóanyag lóg a falakon, és a polgári védelmi parancsnok szobájában még egy kis italra és pikáns meztelen nős fotókra is bukkanunk :)

Mi sem bírjuk megállni, hogy ne próbáljuk ki a légoltalmi szirénát, hasít a hangja a falak között.

Királyi dolgunk van, mert gondos kezek vizet, kávét és teát is készítettek elő, ha a nézelődés közben megszomjaznánk, Tomi él is lehetőséggel :)

Amikor lejár az idő, egy, a korábbinál is kisebb „moziterembe” megyünk, ahol folytatódik az információdömping, és képet kapunk arról, milyen is lehetett egy bombázás. Levi olyan emberekkel készített interjút, akik átéltek bombázásokat, és olyat is talált, aki 25 évesen gyárban dolgozott és úgy élte át mindezt.

Hogy egy bombázás borzalmas hangulatát kicsit át tudjuk érezni, Levi lekapcsolja a lámpákat és elindítja a repülőgépek és a bombák hangját utánzó szimulátort – én pont a hangfal mellett ülök, Levi szerint ez a legjobb hely, hát, jobban örültem volna, ha Tomi mellett vagyok és megfoghatom a kezét, de lássuk be, pont ez a lényeg.  A sötétség miatti pánik első pár pillanata után már könnyebb, és próbálom magam beleképzelni abba a helyzetbe, hogy tényleg bombáznak, tényleg életveszélyben vagyok és nem húszan, hanem többször ennyien vannak körülöttem, sírás, imádkozás, őrület, halálfélelem.. Nem tudom, hogy reagálnék egy ilyen helyzetben a valóságban, és igazán nagyon nehéz elképzelni, mi már olyan biztonságban nőttünk fel, olyan biztonságot élünk meg, amely nagyon szerencséssé tesz bennünket, de nem tudok nem elgondolkodni azon, vajon szükség lesz-e még az én életemben ezekre a bunkerekre, el kell-e majd még bújniuk az embereknek egymás elől, mert egymásra fogunk vadászni és el akarjuk venni egymás életét. És eközben tudom azt is, van a Földnek  olyan szeglete, nem is olyan messze tőlünk, ahol ez zajlik most is…

A nyomasztó percek után jólesik a fény és jólesik a levegő. Visszasétálunk az autókhoz, útközben a hatalmas gépek zúgásával  és az éjszakai műszak látványával. Visszaérve Levi választást kínál: szeretnénk-e megnézni a 9-es számú bunkert vagy inkább itt befejezzük. Mindenki a túra folytatása mellett dönt, így autókkal elindulunk az 5 emeletes bunker felé. Ahogy a Csepel Művek területén a legtöbb bunker, úgy ez is zenekari próbateremként működik ma a jó akusztikája miatt.

A 9-es bunker már nagy létszámú óvóhely, ahogy felfelé haladunk, egyre szűkebbek a lépcsőfordulók, ahogy egyre kevesebb embert kell átereszteni a felsőbb emeletek felé. Berendezés itt már alig maradt, egy-egy fogason és padon kívül gyakorlatilag teljesen üresek a termek. A feladata az épületnek annyi volt, hogy a benne lévő embereket életben tartsa, és ezt meg is tette.

A túra végén Levi visszajelzést kér tőlünk, mi volt sok, mi volt kevés, és megdicsér minket, még nem volt olyan csoport, amelyből mindenki vállalta volna a bombaszimulációt és amelyből mindenki eljött volna a 9-es bunkerhez is.

Nagyon sok ismerettel lettünk gazdagabbak, Levi rendkívül felkészült vezetőnk volt, színesen, sok oldalról  mutatta be nekünk a történelemnek ezt a szeletét úgy,  hogy egy kicsit jobban átérezhessük és átláthassuk az akkori eseményeket. És megint csak.. Véletlenek nincsenek, rá pár napra jelent meg a Múlt-kor portálján egy cikk olyan naplórészletekkel, amelyek Budapest ostroma alatt születtek, hogy egy kicsit megint ráerősítsen az élményre. Ajánlom. Feltétel nélkül.